A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-07-16 / 29. szám
— Gyerünk napozni! — indítványozta a lány. A homok forró, puha ágy volt. Hanyatt feküdtünk és néztük a vakítóan kék eget. Ujjaink összefonódtak. Szerettem volna valami szépet mondani, de semmi érdekes nem jutott eszembe. — Szereted Pestet? — kérdeztem végül. — Imádom! — Itt tudnád hagyni? — Soha! — És ha kényszerítenének? — Nincs olyan hatalom a világon! — De ha mégis? — Inkább az életemtől vélnék meg ... — És ha velem kellene jönnöd? — Nem mennék ... Téged sem engednélek. Úgy véltem, hogy a kék ég egy távoli mély tenger.... Vitorlázó repülőgép siklott el fölöttünk hangtalanul, végül eltűnt a szemünk elől. — Tudsz rajzolni? — kérdeztem. — Tudok. Miért? — Rajzolj alánk egy repülőgépet! ... Szélesszárnyú, nagy gép legyen, hogy mindkettőnket elbírjon. — Hová utazunk? ment bele a játékba. — Hazafelé......... Kuncogott a lány, tetszett neki a játék. Feltérdelt. — De visszatérünk?! — Vissza. — Akkor jól van, — mondta furcsa mosolylyal, és mutatóujjával nagy gépet rajzolt körénk a homokba. — Tetszik? — Tetszik... Feküdj vissza! — Indulunk már? — kérdezte elmélázva és megszorította a kezemet. — Hát nem érzed? — De igen, most már érzem, hogy emelkedünk... Egyre magasabbra szállt velünk... Érdekes... Szorítsd jobban a kezemet! Nem szédülsz? — Kicsit... Tudod hol járunk már?... Rögtön a falum fölé érünk... Már látom a réteket, erdőt, templomtornyot a gólyafészekkel... látom a házunkat! Édesanyám ott áll az udvaron, most feltekint, integet... Integess vissza, Ágika! ... Apámot is látom. Nem néz fel. Nem akar megismerni... — Gyerünk vissza. Látom, hogy fáj a szíved ... Gyerünk, siessünk vissza Pestre! Sokáig hallgattunk. Perzselt a nap, körülöttünk zsibongott a forró emberboly. — Magadénak érzed Pestet? — kérdeztem. — Akár a kezem, lábam ... Szeretem az utcáit, tereit, szökőkutait, szeretem a Dunát, a hidakat, az esti fényeket, szeretem a levegőjét, mindent, mindent... Újra a vízbe ugrottunk és fürödtünk tovább Jókedvűek voltunk, örültünk egymásnak. De az örömünknek váratlanul befellegzett. Véletlenül a bejárat felé pillantottam, és észrevettem, hogy ott áll Roth úr, a főnököm, világos ruhájában, szalmakalappal a fején. Utánunk jött, semmi kétség, s ha már egyszer eljött, biztosan tud mindent. Elnehezült a szivem. Ági is nagyon megijedt. — Most mi lesz velünk? — kérdezte ijedt szomorúsággal. Tanácstalanság ült szemében. — Nem tudom... Majd csak lesz valami... Kis szobámba lépve meglepett, hogy a vacsorám nincs az asztalra készítve, mint máskor. Nem maradt sok időm a tépelődésre, Roth úr jelent meg a küszöbön. Komor volt. — Jöjjön vacsorázni! ... No jöjjön, jöjjönl Az ebédlőbe mentünk. Az asztal mellett már ott ült Ági és a nagyságos asszony. Az volt az első eset, hogy együtt étkeztem a családdal. Komor és feszült volt a hangulat. Csak Roth úr beszélt. Szokatlanul sokat és könnyedén. Szinte természetellenes volt a viselkedése. Időnként még nevetgélt is. Mintha könnyű részegség szövögette volna benne a hálóját A vacsora befejeztével menni akartam. Roth úr rámszólt, hogy maradjak. Ágiék szó nélkül kimentek. Magunkra maradtunk. A főnököm egy üveg bort és két poharat tett az asztalra. Töltött. — Egészségére! ... No igyon hát! A főnök bő kortyokban nyelte az italt. Fenékig ürítette a poharat. Én is. — Úgy tudom, sakkozik ... Játsszunk egy partit! Asztalra terítette a sakktáblát. Egy dobozból öklömnyi figurák gurultak ki. — Tessék, itt van cigaretta, hamutartó, gyújtson rá! Közben kezdhet isi Egyre jobban remegett a kezem. Észrevette. — Nem kell izgulni, fiam, hiszen ez csak játék! Fölényes és magabiztos volt. Rágyújtottam. Mind jobban belemelegedtünk a játékba. Feszült csend vett körül bennünket. Fel-felizzott a cigaretta parazsa, kékesen kígyózott az illatos füst. Futottak a percek, negyedórák, mi pedig hangtalanul birkóztunk .... Éjfél lehetett, talán már el is múlt. Lassan a második üveg bor is kiürült. A hamutartóban alig fért el a sok cigarettavég. A mérkőzés állása egy-egy volt. — Gondolt már arra fiam, hogy milyen csodálatos világot zár be ez a hatvannégy tarka négyzet? — kérdezte. — Nem. — Kár... A sakktábla a világ kicsinyített mása, egy óriási küzdelem színhelye. Nem folyik itt más, mint küzdelem a létért. Harc ez fiam, a javából! A figurák jelképes embermilliók ... Érti, ugye? — Igen. — Nagyon helyes — hagyta helyben. — Mint ahogy a sakktáblán elbukhat a vezér, ugyanúgy bukhat egy országban, sőt még egy családban is. Ezt is érti, ugye? — Igen. — És ... mi történik akkor, ha elbukik a vezér? — Veszélyben az egész játszma. — Nagyon helyes!... Éppen azért a vezér mindent elkövet, hogy el ne bukjék ... Néhány ügyes húzással, kitér a veszélyek elől, ellentámadásba megy át, mint ahogy én csinálom most, így ni és kész: matti Lassú mozdulattal félretolta a sakktáblát, és felbontotta a harmadik üveg bort. Hajnalodon már. Halk neszt hallottunk az ajtó mögül. Roth úr hirtelen kinyitotta az ajtót: Ági alakja villant el onnan. Abban a ruhában állt ott, amelyben az este volt. Tehát ott virrasztón az ajtó mögött. Roth űr pedig visszaült a helyére és hosszan nézett a szemembe. Tudtam, éreztem, hogy elérkezett az a pillanat, amikor támadni fog, hiszen napok óta készült már rá. — Nagyon megszerettem magát, fiam. Azt most nem akarom részletezni, hogy mivel érdemelte ki. Megszerettem ... Ha belenyúlt volna a kasszába, rendben van: benyúlt. Emberi gyarlóság, gyengeség, fiatal, szórakozni akar... talán elnéztem volna. Azt azonban semmiképpen sem bírnám elviselni, hogy egy beteges vezért kiüssön a nyeregből. Ahhoz én már túl koros és gyenge vagyok ... Ne akarja és próbálja nekem azt bemagyarázni, hogy szereti a lányomat és ő is szereti magát! Ez nem igaz! Hazugság! Számításból hálózta őt be, számításból tűrte el a feleségem szeszélyeit, számításból alkalmazkodott hozzánk annyira! ... Felteszem én magának a kérdést: ha a lányomat rongyokban, piszkosan, elhanyagoltan látja az utcán, beleszeret-e? — Nem tudom ... — Nem?... Tudja ezt maga nagyon jól.. . Veszedelmes ember maga, Galambos Béla. És én nem szeretem a veszedelmes embereket. Mindkettőnknek jobb lesz, ha idejében elválunk!... Most pedig menjen a fürdőszobába, mosakodjék meg, pakolja össze a holmiját! ... Aztán majd kiviszem a Nyugatira, megváltom a jegyet, felteszem a vonatra, s ezzel a játszma végérvényesen befejeződik ... A tizedes elhallgatott. Aztán a rumos üveg is kiürült, az utolsó cigaretta is végigégett, s azon az éjszakán talán mindannyian Roth Ágiról álmodtak ... . B Bajtársainak így mondta el a történetet. Úgy, ahogy annak idején, tizenhét éves fővel kitalálta, kívánta, megálmodta. Mert az még álomnak is túlságosan szép lett volna. Igaz, elvágyott a faluból, túl a falu határán, valahová messzire, maga sem tudta hová, miért, hogyan. Nagy, tágas szobát kívánt, mennyezetig érő polcokkal, tele könyvvel. Nagy íróasztalt, tele javításra váró iskolai füzettel... Ezernyi könyv, milliónyi betűjét szerette volna magába szívni, sokat, sokat tanulni és tudni, amivel megválthatná a világot. Tizenhét éves volt, tele vágyakkal és reményekkel. A faluból kiszakadt fiú egyszerűségével és tisztaságával csodálatosan szépnek és elérhetetlennek látta a talán nem is olyan túlságosan szép zsidólányb Aztán beleálmodta az életébe, a kis ablaktalan szoba gondolattermő magányába. Mindaz, amit elmondott, csupán élénk fantáziájának szüleménye volt, s most — szinte nevetséges — mégis úgy érzi és gondolja, hogy igaz volt... A valóság persze sokkal ridegebb és kegyetlenebb volt a kitalált mesénél. Hajnaltól késő estig dolgozott. Az üzleti teendőkön kívül nem csak árut cipelt, hanem a háztartásban is ő töltötte be a mindenes szerepét. Cipőt tisztított, felmosta a konyhát, fát vágott, szenet hordott fel, ő sikálta hófehérre a WC kagylóját, s ki tudná mindazt felsorolni, mi mindent csinált még a néhány hét alatt. Ami pedig a kisasszonyt illeti, jobb nem beszélni róla. Valóban kisasszony volt. Annyira sem méltatta a falusi fiút, hogy ránézzen. Szólni hozzá pedig egyenesen megalázó lett volna. Tizenhét éves volt, szorgalmas, erős szófogadó. De nem bírta az állandó hajlongást, a semmibe vevést. Ami aztán az utolsó előtti napon történt, végképp betetőzte az elkeseredését. Ebéd után a főnök a gyógyszertárba küldte valamiféle gyógyszerért. Szolgálatkészen ugrott, hogy teljesítse a parancsot, de a bejárati ajtóban állt Ágika, a kisasszony, habkönnyű ruhában, üdén, kívánatosán Megérintve a kisasszony vállát engedélyt kért, hogy kiléphessen az ajtón. A kisasszony úgy fordult meg, mint akit kígyó mart. — Szemtelen! Hogy merészelt hpzzám nyúlni? — mondta gyűlölködve, undorodva, és pofonvágta a fiút. Roth úr jól látta, mi történt, de egy árva szót sem szólt a lányának. Pedig akkor, ha csak egyetlen dorgáló szóra nyitja p száját, talán ott sem hagyja őket. Másnap összepakolt, vonatra szállt és hazautazott. Egész úton azon kesergett, hogy egy árva szóval sem marasztalták. Szerinte ez azt jelentette, hogy nem sajnálják, hogy a munkája semmit sem ért. Ez a gondolat valósággal feldühítette, mert ő mindent elkövetett, hogy elégedettek legyenek vele. Apja megörült, hogy hazament, de az édesanyja haragudott rá: mit szólnak a szomszédok, hogy ilyen hamar befellegzett az Uzletességnek. Törődött is vele. Számára többet ért,
