A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-12-10 / 50. szám
rekének. Különösen, ha hét évig Jár egy legénnyel — büszkélkedik Marí néne. Mert hét évig jártak együtt, míg a sors összeadta őket. Mert a sorsra bíztak ők akkor mindent, még a gyerekszülést is. Fiút vártak, lány született. Nem ba], majd a másik flü lesz, biztatták egymást, ha egyáltalán biztatásra van szükség az olyan szerelemben. Nem váratott sokáig magára a második gyerekük sem. Csakhamar másodszor Is teherbe esett. S akkor érte az első nagy bánat életében. Behívták katonának a férjét. Nehéz volt élni nélküle Járta a hivatalokat, hogy mentsék fel a férjét. Mivel vasutas volt a foglalkozása, így hazaengedték és szép boldogan éltek tovább. Aztán jöttek sorjában a gyerekek: Mária, János, Pista, Katalin, László, Irénke, Anna, Karcsi meg a többiek. — Istenem, ennyi nevet, csodálkoztam el a sok név hallatára, hogy jutott ilyen sok név az eszükbe, Mari néne? — Mi a neveken nem vitkoztunk, — jelentette ki egyszerűen. Hol én mondtam valamit, hol a férjein, i/alahogy úgy volt, mint a sportkában, az egyik az egyik számot, a másik a másik számot mondja. Valami aztán csak kijött a végén. — De tervezték, hogy fiú vagy lány legyen? — Dehogy terveztük, az nem szemelem, ahol tervezgetnek. Mi a sorsra bíztuk. Nekünk mindegy /olt. Nekik mindegy volt. Vajon miirt? Tényleg ügy érezték akkor, ihogy nekem mondta, — méregetem végig az asztalnál velem szemjen ülő pöttöm kis asszonykát. És ényleg fájdalom nélkül hozta viágra a gyerekeket? S az a fiatal ínya miért fél a szüléstől, pergeem vissza magamban az esküvői képet, amikor a menyasszony >lyan félelemmel vélekedett a szüésről, mintha az kibírhatatlan fájlalom lenne. Tényleg így lenne? Kosik J. rajzai Nem illő férfinépnek kíváncsiskodni a nő bajairól, de előttem ül a legilletékesebb anyák egyike, őt már csak megkérdezhetem, sokat szenvedett e szülés közben? S Maris néne nyugodtan válaszol: — Nem én, ha volt is egy kis fájdalom, azt hamar elfelejtettem, mert örömmel szültem a gyerekeket. Igaz, hogyha teherbe estem, mondogatták is a szomszédok, ml az, Mari, te megbolondultál, megint szülni akarsz? Miért nem veteted el azt a gyereket? IA hetediknél már az orvos is tanácsolta, hogy segít nekem, majd úgy volt, hogy rájuk hallgatok, arra gondolva, hogy mi lenne a sok gyerekkel, ha isten ments, valami történne a férjemmel. Mert Maris néne szerette a férjét, mindenben kedvére járt és semmiben sem ellenkezett; Még a gyerekszülésben sem. Nagyon boldog volt ő a gyerekekkel meg a férjével. Minden este hétkor letette a gyerekeket aludni, felsúrolta a konyhát, rendbehozta a kis ruhákat, s éjfélbe hajlott az idő, mire végzett. Azután csak üldögélt, a fáradtságtól szendergett s várta haza a férjét. Éjjeliőr volt a vasútnál. Ügy várta őt haza minden reggel, mintha az első szerelmi vallomásra készülnének. Tiszta szívvel, vágyakozó testtel. Ha meghallotta a léptei koppanását s nyíkordult a kulcs a kertkapuban, mélyet dobbant a szíve. Elmúlt az éjszaka üressége, megtelt a napja élettel. Férje belépett, szók is szerint megcsókolta s nyomban azt kérdezte, hogy vannak: a gyerekek. Cukorkát nem hozott nekik, hol vette volna éjjel és miből. Kevés volt a keresete, de annál édesebb volt a gyerekek iránti szeretet©. Vasárnaponként elvitt© őket a misére, kórusban elimádkozták a Miatyánk Istent... s útban hazafelé megálltak a cukrászdában, s tíz deka cukrot vett mind a tizenkét gyereknek. De arcán mosoly ült mindig, reggelenként is, amikor lábujjhegyen odalopódzott a gyerekek ágyához, végignézte mindet. Majd a feleségén maradt a tekintete: — Anyukám, te már megint nem aludtál, — simogatta hol kezével, hol meleg szavával — máskor ezt nem szabad tenned, kifáradsz, aztán mi lesz a sok gyerekkel, meg énvelem. Tudod, te vagy a mi őrangyalunk, igen te, — simult az aszonyt mellé. Átkarolta, megcsókolta, s olykor úgy szunynyadt el Mari néni, férje ölelésében. Így volt szép és jó. Ilyennek képzelte el mindenkor az életet. De nem sokáig ragyogott boldogsága egén az örömcsillag. Mint ősszel a borongós eget, oly sötét fátyol lepte be az életét. 1933. december 21- én este kezdődött. Éjszakai szolgálatra ment a férje. A szokásos melegséggel csókolták meg egymást. Mari néni nekifogott a házimunkának, hogy a gyerekek után rendet tegyen, amikor váratlan hangok ütötték meg a fülét. Kiszólt a konyhába: — Te vagy az, ember, miért nem gyújtasz lámpát? Válasz helyett csak nyögést hallott. Rosszat sejtve lámpát gyújtott, s uram teremtőm, véres fejjel állt előtte a férje. Egyedül volt, a rémülettől azt sem tudta, mihez kezdjen. Felverte az idősebb gyerekeket, majd orvoshoz rohant a férjével. Hiába kérdezősködött, apukám, mi bajod, mi történt veled, szó helyett csak vér folyt a megsebzett fejből a kötényére. Doktor úr, az istenre kérem, mentse meg, ha csak lehet, van két szoba bútorom, mindent eladok s az ára a magáé lesz, csak segítsen, könyörgött az orvosi rendelőbe érve. — Sajnos, asszonyom, én már nem segíthetek, a férjén már csak az isten szobája segíthet — súgta a fülébe az orvos, hogy a férje meg ne hallja a beszédet. Sokáig nem tudta elképzelni, mi történhetett a férjével. Rejtelmes eset, vagy isten csapása ez? Idők múltával tisztázódott csak az ügy. A férjét azon éjjel valaki széndarabokkal kezdte dobálni, amikor a vasúti sínekhez ért. Egy tizennyolc éves legény volt a tettes, szegény család legidősebb gyereke. Szenet akart lopni, tüzelőnek a karácsonyi ünnepekre. Makkait látván közeledni, félelmében, hogy meg ne fogják, nehéz széndarabokat dobált rá. Az egyikkel úgy a fején találta, hogy Makkaí nyomban összeseit. Az emberek sok mindent összebeszéltek azóta, de az igazság kitudódott, hogy két élet verekedett akkor a sínek között. A semmit sem sejtő boldog férj és az életét mentő legény. Mert neki szenet kellett lopnia, hogy a hideg szobában meg ne fagyjon nyolc apró kis testvére. Élet órán életet mentett meg. Míg a lopott szén miellett meleg szobában töltötte a nyolc kis gyerek a karácsonyi ünnepeket, a másik helyen a Makkal család siralommal gyűlt össze a karácsonyfa tövébe. Ajándékcsomag helyett most apjuk feküdt ott halálos betegen. Belső vérzést kapott, menthetetlen volt. Mindjárt nem halt meg, de tudták, hogy hamarosan jön az utolsó órája. Napokig feküdt így mozdulatlanul, az ágyban szeretett férje. Az az ember, akiért élt és halt. Aki nélkül nem tudta elképzelni az életet. S ha egy percre is lehúnyta a szemét, akkor is férjét látta maga előtt, amint lassan kiadja utolsó leheletét. S ez egy hónap és tizenhárom nap múlva következett be. Este, amikor a nap lebukott házuk mögött, férje szeme megmerevedett, még egy utolsót sóhajtott — és vége. Künn a hideg hóban varjak károgtak, megzavarta őket egy fiákeres. Bent a házban ősszeborulva sírt a magára maradt feleség és a tizenkét gyerek. Nagyon szeretett volna Mari néne akkor nyomban meghalni ott a férje mellett, hogy együtt temessék el őket. De amint könnyfátyolán át, a koporsónál állva látta a tizenkét gyereket, egy belső hang azt súgta: nem, anya, te nem halhatsz meg. Neked élned kell, hogy élhessen a tizenkét gyerek. Élned kell, hogy boszszút állj azokon, akik férjed halálát okozták. És itt kezdődik a család tulajdonképeni története. Folytatjuk Megértés Az asszony sebtiben letörölte a széket és csak aztán kínálta meg hellyel a vendéget. A férj gondosan behajtotta a Tolnai Világlapja egy háború előtti kötetét, olvasószemüvegét felcserélte a drótkeretüvel, hogy jobban lássa a jövevényt. A vendég körülnézett a szobában. Régi lakás, régi bútorokkal. Egy berámázott fényképről Ferenc József bajuszos legény nézett a szobára, k. u. k. egyenruhában, magas kemény gallérban, rajta egy csillaggal. A Ptave-körüli harcok Idejéből származott a felvétel. A másik képen dúskeblű fiatalaszszony állt, kezét egy kis asztalkán nyugtatta, mellette óriást virágcsokor. Es most itt ült a házaspár, nyugdíjasán és megöregedve. A vendég elővette és nézegette az iratokat. Igen, az adatok egyeznek. A lakás valóban nem megfelelő, de már bontás előtt áll a ház, rövid időn beljil modern lakásba kerül a két öreg. Persze időbe telik, míg teljesen felszámolják a század elejéről örökölt lakásokat. A nyugdíj összege Is egyezik. Elég szép nyugdijat kapnak ugyan, dehát ma minden pénz lói jön, ö ezt megérti, tisztában vannak vele a hatóságok is. Ott, ahol kell, az állam segít. Kedvezményes ebéddel, tűzifával, pénzsegéllyel enyhíti a nyugdíjasok gondjait. Ö csak azért jött, hogy ellenőrizze, — és itt egy kicsit kereste a szavakat, — hogy nincs-e valami enyhe valótlanság a kérvényben. De minden rendben van, ő javasolni fogja a segélyt és egy-két hét múlva már itt is lehet a pénz. A két öreg arca egyszerre derűsebb lett. A férj nehézkesen felállt, a villanykapcsolóhoz ment és az addig égő sápadt fényt erősebb váltatta fel. — Még egy kérdés — mondta a szociális hivatal küldötte. — Nincs gyermekük, akinek elsősorban segítenie kellene a szülőket? Az asszony arca felragyogott. — Hogyne lenne, kedvesem. — mondta büszkén. Van egy fiunk, nagy gyárban dolgozik, ruhákat rajzol, amiket aztán az ö tervet alapján varrnak meg. Unokám is van és hamarosan előkerült egy hároméves fiúcska képe. Családias lett a hangulat, a vendég megkérdezte, hogy szólítja az unoka a nagymamát. — Bizony nemigen tudnám megmondani — válaszolta zavartan — mert ritkán járnak ide. Azt írja a fiam, hogy hosszú az út a nagyvárosból ide, meg aztán a menyem Is üzente, hogy nincs arra nekik pénzük. A vendég kicsit elcsodálkozott, összefüggéseket keresett. — Ha olyan takarékosan élnek, hogy a nagyszülőket is ritkán látogatják, — bontogatta valami szomorú titok szálait, — ha a fta divattervező, amit ma jól fizetnek, az asszony is biztos dolgozik, miért nem segítik valamivel a szülőket? — Jaj, kedvesem, hát hogyan ts segíthetnének ők bennünket. Még nem mondtam — a fiamnak autója van. Loósz Dezső
