A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-07-16 / 29. szám
Ostrava _ _________i/ I Az ember és a környezet Osztraván, legiparibb iparvárosunkban, ez év júniusában immár ötödször rendezték me« azt a kiállítást, amely évről-évre hivatott fölfigyeltetni az életünknek keretül szolgáló környezetre. A kiállítások divatja világszerte hódít: a brüsszeli és a montreali mammutkiállítások mellett az utóbbi évtizedben nem egy országos vagy nemzetközi kiállításnak lehettünk szem-, de legalábbis fültanúi. (Az észak-morvaországi kerület másik nagy városában, Olomoucban például virágokat állítanak ki, az ugyancsak észak-morva Pferovban pedig tenyészállatokat, míg a sőréről híres Pl!zenben a vendéglátás és általában az idegenforgalom problémáival, eredményeivel ismerkedhet épp a kíváncsi látogató.) Az osztravai kiállítás témaköre annyira széles, hogy szinte lehetetlen megkörvonalazní: az emberi élet környezetébe az égvilágon szinte minden beletartozik — a levegő, a vfz, a napfény, a virág, a madárdal, a lakás, a munkahely, az Írógép, a könyv, a ruha, a film, az ékszer, a kávéskészlet, a kirántott hal, a körhinta, minden. Ezért kissé fura érzés töltött el, amikor vonatra szálltam, hogy megtekintsem a kiállítást s hazatérve beszámoljak a látottakról. Vajon lehet-e Ilyen hatalmas témakört egy kiállítás kereteibe erőszakolni? Aligha. Csakhogy... Détkörnyezetünk problémája nagyon is kézenfekvő. A levegőben lóg, napirenden van, lépten-nyomon találkozunk vele. Újságjaink, folyóirataink mind újabb,' mind égetőbb kérdésekkel jönnek elő: Ki felel a levegőszennyeződésért? Meddig tűrjük még, hogy folyótokban, tavatokban halak tömegeit ölje meg a piszok? Hogy hat az emberre az őt körülvevő lárma? Ml az oka a házasságok oly gyakori fölbomlásának? Mi lesz a gyerekeinkből? Milyenek az emberiség perspektívái? Az észak-morvaországi kerületben 611000 ember, azaz a lakosság 35,6 százaléka nap mint nap olyan levegőt lélegez be, amelynek portartalma túlhaladja a megengedett normát. Osztrava egyik pontján tavaly egy köbméter leve gő 1,6 milligramm kéndioxidot tartalmazott. Egyetlenegy pferovl gyár szennyvize százezer koronás károkat volt képes okozni a Beóva folyó halállományában. A szilikózis gyógyítása Csehszlovákiának az utóbbi öt év alatt többszázmíl- 116 koronájába kerültl Vagy vegyük a konyhát, környezetünknek ezt az ugyancsak létfontosságú alkotóelemét: milyen helytelenül táplálkozunk. Csehszlovákiában minden harmadik ember kövér, s ha csak a nőket vesszük, minden második az. Ne nézzük most a hízás esztétikai gyöngéit (évi 16 000 zátonyra futott házasságunk többjében ezt a zátonyt az ’egyik fél elhízása jelenti), vizsgáljuk meg inkább, milyen tehertétel a kövérség az emberi testnek. Valaki kiszámította, hogy míg egy rák elleni hatékony gyógyszer föltalálása két évvel nyújtaná meg az USA lakosságának átlag-életkorét, a hízás kiküszöbölése, tehát az Ideális testsúly megőrzése ugyanezt az életkort négy évvel növelhetné. Ám a kövérek nemcsak korábban halnak meg — az elhízás sok betegségnek is okozója (érelmeszesedés, magas vérnyomás, infarktusok, gutaütések, cukorba), epebántalmak, izületi megbetegedések stb.j. S mivel az elhízottak munkateljesítménye csökken, mivel a betegek nem dolgozhatnak, mível gyógyításra szorulnak, a hízás évente százmilliókat emészt föl az állam pénztárából. Város vagy tömörülés? Utoljára tizenhárom éve jártam Osztravában, hogy kijelentkezzem a bányából, ahonnan két évvel előbb katonának vonultam be. Emlékszem: a város a lehető legvegyesebb érzéseket váltotta ki bennem — nem Is városnak láttam, inkább aknatornyok, lakónegyedek, munkásszállók, üzletek, gyárkémények, nagyolvasztók, lakatlan térségek, hányók, gyalogösvények, utak és vasutak halmazának. A „köztársaság acélszívéből“ én, a süldő-bányász, aki környezetemet jobbára csak a föld alól szemléltem, mert az éjjeli műszak nekem még szokatlan volt akkor, s ezért gyakran a nappali munka szabad délelőttiéit, délutánjait is átaludtam — ebből az acélszívböl én Inkább csak az acél suhogó keménységét s a szív vergődését éreztem. Ha föl is lobogott előttem a Karolina kokszoló lángja, véresre festve az ég alját, a tüznyelvak lassan visszahúzódtak, s maradt a füst, a por, a hamu, a korom. Hány vagon szenny rakódik le erre a vidékre naponta, nem tudom. De volt valami ebben az ipar- és lakóinegyedtömörülésben, ami megfogott. Talán az, hogy az élet lüktetését éreztem körös-körül. Talán az, hogy ez a „körös-körül" nemcsak a maga megszokott, horizontális értelmében volt igaz, hanem vertikálisan Is: nemcsak előttem és mögöttem ricsajoztak gyerekek, nemcsak jobb és bal kéz felől dübörögtek autók — ha fölnéztem az aknatorony forgó kerekére, ha lepillantottam a mélybe, fönt is, lent is az emberi igyekezet, a nekidülledt erőfeszítés, a káromkodó, de áldást váró munka jelelt kellett látnom-hallanom. Bár merre jártam a várost, mindenütt tárókat éreztem a talpam alatt. S ha leszálltam a mélybe, a fejem fölött tudtam a város zstbongását. Valami elképesztő s valami hősies volt ebben, ahogy az ember fönt, lent, jobbra, balra örökös harcát vívta az anyaggal. Igen, az ember ... A legszebb osztravai virág, amit láttam, a szén virága volt a lemosakodott bányászfiúk szemében. Az a fiú, aki velem dolgozott, négy évvel volt fiatalabb nálam: tizenhét lehetett, épp hogy elvégez- te a bányásztanulók iskoláját. Véznább, de jóval erősebb volt mint én, s a szakma minden csínjátbinját ismerte már. Bagózott, akárcsak az öreg bányászok, mert odalent nem volt szabad rágyújtani. Egyszer egy fene magas folyosőelágazást kellett bedongáznunk, s a brigádvezetőnk, egy sokat tapasztalt, Jean Gabin típusú idős vájár nem érzett már magában annyi fürgeséget, ruganyosságot, hogy fölmásszon a sziklakupola tetejébe. Ám hogy, hogy nem, a tizenhét éves Karel egyszerre csak fönn termett, magasan fölöttünk, a boltozat csúcsán, az osztravai Gabin pedig aluról biztatta, lengyeles tájszőlással: — A tü se nyeboj, bo ja mám sztrachu doses!) Te meg ne félj, elég, ha én félek!) Chachar, hrome, kurvüszün!... Osztrava izei, hangjai, atmoszférája. Sorsok dzsungele. Morvák, lengyelek, szlovákok, németek, csehek, magyarok. Nagy Lajos figyelmeztetett: nézzek utána, menynyi Osztraván a szlovák. Nem néztem utána, mégis elhiszem: Pozsony és Kassa után Osztrava az a város, ahol a legtöbb szlovák él egyrakáson. Van, aki munkásszállóban, van, aki családi lakásban. Emlékszem: munkásszállónk ablakai alól egyszer magyar szó csapta meg a fülem. Trágár beszél getés. A legtrágárabb, amit a fülem hallatára két nő valaha is lefolytatott. Cígá-nylányok voltak, elég jó testűek, az egyik határo zottan csinos. Csaknem naponta láttam őket arrafelé, mészfoltos ruhában, alighanem építkezésen dolgoztak. (Zábfehből egy jókora negyed már állt, Porubát akkor kezdték építeni.) A lányok a munkásszállóval szemközt elnyúló fabarakkban laktak. Emlékszem: egy vasárnap délelőtt, amikor a ml épületünk ablakai tele voltak sütkérező, mandolinoző, daloló nevetgélő bányászfiúkkal, az egyik lány — a kevésbé csinos — kiállt, a fabarakk ablakába, s széttárta mellén a pizsamakabát ját. Melltartó nem volt rajta. Emberi sorsok tömörülés®... Aki jó novellát, regényt akar írni, költözzön Osztravára. A múlt Pedig Osztrava tulajdonképpen város: sziléziai részének vára még most Is látható (ugyan már csak romokban) az Ostravlca partján. A morva résznek Is megvolt a maga erődítménye, a Landek-hegyen, de az még valamikor a XV. században leomlott. Mert az Ostravi 6
