A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-07-16 / 29. szám
ca határfolyóként folyt, nemcsak ítél helység, hanem két ország között: évezredünk elején Sziléziának ez a tája a lengyel királyé volt, Morvaország pedig a csehé. Csak 1327-ben tolták kijjebb a határt, ám Morva-Szilézia még évszázadok múltán is bizonyos megkülönböztetést élvezett: az összetett államcimerben külön címere volt, s ahogy Nagy-Szilézia Boroszlót, Morva-Szilézia Opavát vallotta központjának. A vár alatt elterülő várost először egy hétszáz évvel ezelőtt kiadott oklevél említi: a vidék ura, Bruno olmützi püspök hadba indulván végrendeletében megemlékezett a nem sokkal előbb városi rangra emelt vásárhelyről. Az Opavát Krakkóval összekötő úton élénk kereskedelem folyhatott, bizonyára ez adta az ösztönzést az első osztravai lakosoknak a határon való letelepedésre. Az első osztravai lakosoknak, de nem e vidék első lakóinak általában. Mert a régészek állítása szerint az ember ezt a helyet már a történelem előtti időkben elfoglalta: a Landek-hegyen őskőkorszakbell mammutvadászok táborhelyére bukkantak — a megégett állati csontokat őrző tűzhelymaradványok, kő- és csontszerszémok közt két kis szobrot, két női akttorzót is találtak (az egyik, az úgynevezett „landekí Vénusz“ merőben modern figura, alig akarom elhinni, hogy 25 000 éves). Közép- Európában egyedülálló érdekessége ennek a leletnek a tűzhely közelében heverő széntörmelék, amely arról tanúskodik, hogy az itt tanyázó mammutvadászok már kőszénnel táplálták a tüzűket. S ez még mind semmi: az egyik közeli kavicsbányából állítólag egy 300 000 éves, ember által pattintott ék került elő. De ez már talán mégsem lehet igaz ... Osztrava tehát az idén ünnepli városi rangjának hétszáz éves jubileumát. Bár a mai város csak hosszú évszázadok vajúdása által lett azzá, ami: nemzetközi Jelentőségű ipari góccá és az ország harmadik legnagyobb városává. A múlt század közepén Morva- Osztrava lakosainak száma még alig ütötte meg a kétezret. Pedig akkor már tudták, micsoda értéket rejt arrafelé a föld; az első kőszén-lelőhelyet 1763-ban fedezte föl egy molnár. Ám az emberek kezdetben idegenkedtek a szokatlan fűtőanyagtól. A széntermelést Igazából csak a Vítkovice! vasgyár fölépítése (1828—30), valamint Osztravának a Bécs—-Krakkó vasútvonalra való rákapcsolása (1847) lendítette föl. A mai Nagy-Osztrava területén található települések 1843-ban még nem egész tizenkétezer lakost mutattak ki, 1900-ban már csaknem száznegyvenezret. Morva-Osztrava, a tulajdonképpeni központ századunk elején már a monarchia legjelentősebb iparvárosa. A harmincas évek gazdasági válsága alaposan megtépázta az osztravai termelést, mind a szén, mind pedig a vas, illetve acél tekintetében. A bányász-kohász központ természetesen a sztrájkokból, véres tüntetésekből is kivette a részét, míg a kulcsfontosságú iparágak államosítása 1945-ben, s a legnagyobb csehszlovákiai kohászati üzem, a kunéicei Klement Gottwald Oj Kohó fölépítése 1949 és 50 között nem adott új, hatalmas lökést Osztrava fejlődésének. Az 1946-ban 178 644 lelket számláló városban ma mintegy 300 000 ember lakik, s a tervek szerint a lakosság száma 1980-ig eléri a 400 ezret, s akkor Osztrava lesz az ország második legnépesebb városa. A koravén, kusza városmagot délről és nyugatról óriási, vadonatúj, rendezett lakótelepek övezik (közülük Poruba a maga 70—80 000 lakosával az ország legnagyobb korszerű lakónegyede), megkezdték egy, a jövő igényeinek megfelelő közlekedési hálózat-terv megvalósítását, s idővel a belváros csúnya, egészségtelen épületeit, ipari létesítményeit is lebontják: modern paloták, parkok lépnek a helyükbe. Ebből a városszépítési kampányból az osztravai lakosság is kiveszi a részét: brigádmunkával, de főleg a központi városi nemzeti bizottság, a körzeti nemzeti bizottságok, valamint az egyes üzemek fedezte anyagi befektetésekkel. Hogy csak egy példát említsek a sok közül: a portól leginkább sújtott körzet, HruSov, a természetben épít iskolát gyermekei számára, távol az ipartelepektől, a városon kívül — szeretnék, ha minden gyerek évente legalább egy hónapot tölthetne egészséges levegőn. Hétszázadik, jubileumi évükben az osztravalak több mint 100 millió koronát kívánnak áldozni városukra. A városban és a város körül egyre szaporodnak a vízfelületek, a füves térségek, az üdülő-pihenőközpontok. Az embernek kell a kikapcsolódás, a sport, a szórakozás. Kell a kultúra. Az embernek egyre több a szabad ideje Merre hát a boldogság? Az Ostrava 67 jelzésű kiállítás, amely a szocialista életkörnyezet felé kívánta egyengetni az utat, rögtön a bejáratnál ezzel a néhány odavetett mondattal vágott mellbe: a kétezredik Évben jelentősegüket VESZTIK A TÁVOLSÁGOK ELŐRELÁTHATÓ A RENDSZERES ÖSSZEKÖTTETÉS A HOLDDAL a kétezredik Évben hatalmunk LESZ AZ IDŐJÁRÁS FÖLÖTT kihasználjuk majd az Óceánok tarhazat a kétezredik Évben az ember Életkora hosszabb lesz mint MA MŰVELTEBB LESZ AZ EMBER DE MIT TESZÜNK AZÉRT HOGY AZ EMBEREK MEGTALÁLJAK EGYMÁST? MENNYIVEL TESSZÜK JOBBA ÉLETÜNK KÖRNYEZETET £S STÍLUSÁT? A Feketerét néven ismert kiállítótérség a város kellős közepén foglal helyet: annak a városnak a szívében, amely a köztársaság szén- és acélszíve; a városéban, amely külföldi testvéreivel — a lengyel Katowicével, az angol Coventryvel, a szovjet Volgográddal és a világ sok-sok más ipari és nem ipari központjával — együtt él, örül, szenved, lélegzik, táplálkozik, fürdik, lakik, öltözködik, tanul, dolgozik, szórakozik, pihen és — kutatja jövője kilátásait. Szemben a Feketeréttel, az Ostravlca túlsó partján hétszáz éves várrom meredez, emitt, balkéz felől a Vencel-templom, jobbra a Nejedlý színház kormos épülete, a hátam mögött, párszáz lépésre innét, a Karolina kokszoló dohog, zakatol, füstöl, pokoli lángnyelveket lövellve az égre, a fejem fölött piros, zöld, kék csillék hordják a szenet, s távolabb, mint valami begyepesedett óriásmammut, impozáns salakhegy gubbaszt a kőből kisarjadt zsenge fű alatt. Talán mi sem szimbolizálja jobban ezt a várost s a benne megfogalmazódó, világméretű törekvést, mint ez a salakhegy: a zöldbeborult, kívirágzott hányó. járom a kiállítás termeit, nézem a bútorokat, ruhákat, bőrárut, üvegholmit, nézem a gépeket, a virágokat, meg a látogatók forgatagát. Eszembe Jut a régi-régi, s mégis oly korszerűen megrendezett passiójáték, amelyet tegnap láttam a Bezruő színházban, s amelyre a plakátok tanúsága szerint tódul a közönség, eszembe jut a képzőművész-szakos pe>dagógtsták kiállítása a szabad ég alatt, a belváros egyik félreeső terén, eszembe jut a rengeteg kismama, akikkel a város utcáin, üzleteiben lépten-nyomon találkozik az ember, eszembe jut, hogy Osztraván a vadidegenek is tegezödnek, hisz a bányák táróiban mindannyian egyenlőek vagyunk, eszembe jut... S ekkor, mint valami riadó vagy himnusz, mint hátborzongató, nem-evilági muzsika keresztülhasít levegőn és szíven a Magány trombitája: Duke Ellington csodaszép szerzeményét hallom, s mint a múltban Immár annyiszor, most Is megrendít. Szinte megáll a léptem, szinte a lélegzetem is elakad. Tehát mégis ... Nem a gyermekek, a virágok, a képek, az öröm kora következik, hanem a Magányé. Solitude ... Solituuude.. Aztán elhal a dal, s a hangszóró nyersebb ritmusokat lök az éterbe. A játékparkban, az ósdi körhinta alatt verkli nyekereg, a lövöldékből puffogás hallik. Nagy söröspoharak koccannak össze, s cigánymuzsika hangjai mellett valaki elkesergi a bánatát. Minden marad a régiben? Minden megy tovább! Késő éjjel, a villamosmegálló felé baktatva, lelassítok egy cukorkaüzlet kirakata előtt. Az üveg mögött néhány széndarab, s a fekete rögök közül karcsú, piros virág tör a magasba. Mellette, hétszáz évesnek tűnő pergamenen néhány sor: tüzvirAg lángolt FÜL A SZÉNBŐL, S NYOMÁN A TÁJON KIGYULLADT SZÁZ ES SZÁZ SOHA-EL-NEM HAMVADO VILÁG Mikóts I. Róbert K. Bachan felv. G33T
