A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-11-19 / 47. szám
••• Jjlll.... [jJJiiiMiintiiiMi lométeres, kacskarkigós makarónitekercset, egy tányér mozgó osztrigát és egy tál (bajszos, dülledt szemű csigát képzelek aa asztalomra, s ettől bizony némi rosszullót környékez. Az étteremnek nincsenek ablakai, ami igencsak gyanús. a fényt rejtélyes módon kapjuk, a levegőt szintén. A pincérek egyelőre egykedvűen bámulják egymást, néha suttognak valamit, mint valami összeesküvőik. Ez a nézelődés és képzelődés azonban csak néhány percig tarthat, szerencsére. Azután kezdetét veszi az ebéd. A pincérek, mintha ostorral vágtak volna közéjük, szétröppennek, futólépésben szolgálják fel az ételt, italt. Először is bort hoznak. Választhatunk a fehér és vörösbor között. Nem rossz kezdet, gondolom, és fehéret választok. Egy fél liter jut egy személyre. Nyomban meg is Iszom a magam részét, önbátorltás végett. Erre hoznak még egy fél litert, talán tévedésből, talán tetszett nekik, hogy Ízlett; nem utasítom vissza. Hála Jupiternek nincs szó makaróniról, csigatészta az első fogás. Csigatészta paradicsommártással megszínesítve. Kitűnő dolog, de az olajbogyóról, amit mellé tettek, lemondanék. Mintha bekölnlztélt volna a kitűnő tésztát. Fintorgok, de a többiek lelkesült, kifényesedett arcai, boldogan esznek. Sült csirke következik pirított burgonyával. S végül valami megnevezhetetlen, viszont elég Jóízű leves, s még egy szelet torta is, meg sárga, finom zamatú körte. De aki inkább a narancsot szereti, azt is kaphat. Mindenki a narancs mellett döntött, nagyon helyesen, Szicíliában ne körtét egyen az ember. Ebéd után a íőpincér — negyvenes, magas, beesett arcú ember — körüljárta az asztalokat. Hogy ízlett az ebéd? — kérdezte a szeme. Peéka úrra, asztalszomszédomra, aki épp ekkor törölte fényesre tányérját egy darab kiflivel, ked-A Porto piccolo BbéééH Ift vasén rámosolygott „prego, prego“l (kérem, kérem) mondotta, s felmutatta a csillogó tányért: ilyen étvágyú embereket szeretek! De ezt már nem tette hozzá. — Ahogy öni nézem.’ nW is olyan veszélyesek a szicíliaiak — mondotta iPeSka úr. — Várjuk meg a végótl — intette le őt Roßen, egy fiatal pardublcel esztergályos. öszvérforgalom Ebéd után Peéka úrral, szobatársammal nyakunkba vesszük a várost. Helyesebben csak az őváTost, mivel az autóbusz elvisz bennünket a főposta elő, a Porto Piccolo (kis kikötő) mellé. Peéka úr ötvenöt éves, vidám ember, Járt Egyiptomban, Görögországban, Jugoszláviában ős még egy sereg más helyen, hát elég otthonosan kezd mozogni Itt is, Slracusában. De csak kezd, mert amint hamarosan kiderül, túlságosan tél az autóktól. Meg Is Jegyzi: — Gondolta-e kolléga úr (mindig „pane koiego“-nak szólít), hogy mennyi autó van ezen a szigeten? Meg kell tőlük bolondulni. Én úgy tudtam, hogy Itt ez emberek öszvőrháton vagy öszvérfogaton közlekednek, s tessék, annyi a, Fiat, mint a szemét. De nem Is az a baj, hogy sok van belőlük, hanem ahogy rohangásznak — rossz nézni. Mint nálunk falun a tehéncsorda. Csak gyorsabban. Kiváncsi lennék, vannak-e Itt valamiféle közlekedési szabályok. Hogy át lehet-e menni az utca egyik oldaléról a másikra. Veszélyes vállalkozás lenne, úgy nézem. Majd egy Jó félóra múlva: — Kolléga úr, roppantul tetszik nekem az Itteni közlekedés. Rájöttem már, hogy ezek a kis Fiatok csak a nyilvánvalóan már kipusztult öszvért helyettesítik. Pontosan úgy közlekednek. Mellőznek Jobbra, mellőznek balra, megfordulnak helyben és kocognak visszafelé, de ami még Jellemzőbb rájuk — emeli fel ujját Peška úr — hogy, tessék megnézni, egyszerűen kikerülgetik a gyalogosokat, vagy megállnak előttük. Hát ez igen tetszik nekem. A gyalogosoknak Itt nem is nagyon kell ügyelniük magukra, nem kell plslognlok Jobbra, balra, hogy ne üsse e) őket valami tébolyult sofőr. — Az ám — szólok közbe —, c(,e ml történik akkor, ha megyek ét az utcán, s valamelyik kocsinak rosszul fog a féke. Elvégre is kilencvenes sebességgel nem olyan könnyű megállni. A válasz nyugodt és megfontolt: — Akkor pechje van, kolléga űr. Nem lesz alkalma megtekinteni az Etnát. Sajnálhatná! Tényleg sajnálnám. (Folytatjuk) Csoportunk ■ ilracoaat római sxlnhéx mellűit letesedtek, egyre több erdőt Irtottak ki, megszaporodtak az emberek ös így a bölényekre Is egyre többen vadásztak. Szükség volt a bőrükre, s ezen kívül nagy dicsőségnek Is számított egy-egy bölény elejtése. Ma már ritkaságszámba megy a bölény és egyáltalán nem találhatjuk meg az erdetnkben. Már csak a szigorúan őrzött és védett természeti reverzáctókban élnek Lengyelország és a Szovjetunió területén, a blalovezst őserdőkben. Másutt teljesen kipusztult. Mt már csak állatkertekben láthatunk bölényt. Csehszlovákia területén tizenegy bölény él Topolőtanky állatkertiében, egy huszonöthektáros területen. A legkorosabb bölényeket Lengeyországból és a Szovjetunióból kaptuk. Az európai bölény hatalmas, erőteljes állat. Ktsebb csoportokban és eléggé békésen él, csak a bikák- és főként — az öregebbek jenekednek állandóan egymás ellen üzekedés tdején. Ilyenkor azután véres párviadalok zajlanak le. Recseg-ropog a szarvuk és a bordájuk a szörnyű küzdelemben. Valami ilyesmi eshetett meg Putifárral is, az öreg bölényblkávál. Egy ilyen párviadal során csaknem megvakult. Na de azért még most is nagyon erősnek érzi magát, ha kissé szelidebb is lett azóta. Annál vadabbak a fiatal bikák és bármikor megtámadják az embert is. Ha az ember ezeket a hatalmas sötétbarna állatokat nézi, bizony lúdbőrözik a háta. Hiszen már a látványuk Is rémítő: hatalmas test, az Ijesztő fej és a veszélyes szarvak, a testsúly. Bizony senki sem találkozna szívesen az erdőben egy Ilyen szörnyeteggel. Másrészt viszont sajnáljuk Is ezeket az állatokat, hogy már nem élnek szabadon, hogy az emberek ostobán kiirtották ezt az ősvtlágt óriást, hogy a neve is csak egyes települések, patakok, rétek és erdők elnevezésében maradt fenn. Bár a bölények aránylag egészen jól érzik magukat nálunk és csaknem minden évben új és új bölényborjakkal szaporodnak, ez még korántsem jelenti azt, hogy sikerült őket megmenteni. Sajnos még mindmáig sem tudjuk pontosan, hogy sikerül-e nagyobb területen Is bölényeket tartani, hogy majd a mt gyermekeink is láthassák az ősvllágnak ezt az ittfelejtett óriását. SZÖVEG: LADISLAV KUCHTA FOTO: JINDRO VLACH FORD.: NLE
