A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-11-12 / 46. szám
Azi IZ Nesin* Mihelyt valaki azt mondja, hogy „belőlünk nem lesz ember“, a többiek azonnal helyeslőén bólogatnak: „Igen, nagyon igaz, neun, nem lesz.“ Egy másik meg rávágja: „Ugyan, uram, szedje csak össze magátl Körülbelül huszonöt éves, forrófejű fiatalember voltam, amikor ezeket a tapasztalatokat szereztem. A szigetre menő hajón egy idősebb ember kiabálta (fogalmam sincs egyébként, bogy miért haragudott!: — Belőlünk nem lesz ember! A körülállók bólogatva helyeseltek. Fejembe szökött a vér. — Miért ne lehetne ember belőlünk? Ragyogó jövő vár ránk! Lesz is ember belőlünk, de olyan, hogy mindenki csak bámulja! A többi utas, mintha összebeszélt volna, szintén jajveszékelésben tört ki: — Dehogyis leszünk ... — Messze van tőlünk az emberség... A mérgelődő öreg arca meglágyult erre a siránkozásra: — Látod, fiam, milyen barbár módon kiabálunk, hogy sose lesz ember belőlünk? Szóval nem is lesz. Nem lehet ezt erőltetni! — Lehet, és lesz is — válaszoltam. — A lehet azt jelenti, hogy most nem vagyunk emberek. Nem igaz? — mosolygott az öreg. Egy szóval sem szóltam, de azóta is gondolkodom: miért is nem lehet „ember“ belőlünk. Amikor legutóbb börtönbe jutottam, olyan szerencsém volt, hogy a fogházban kaptam meg az évek óta keresett választ. A politikai foglyok ötvenszemélyes cellájában hazánk intelligenciájának színe-java, ismert emberek, neves személyiségek, kormányzók, vezérigazgatók, lebukott képviselők, számottevő politikusok, magas rangú tisztviselők, mérnökök, orvosok voltak velem egybezárva. Legtöbb cellatársam Európában, Amerikában tanult, világlátott, több nyelvet beszélő ember volt. Felfogásunk nem egyezett, mégis sok mindent tanultam tőlük, elsősorban azt, hogy miért nem vagyunk mi emberek. A látogatási napokon nem a legjobb híreket kaptam: nem tudtuk kifizetni a lakbért, adósok maradtunk a fűszeresnél, meg ehhez hasonló kellemetlenségek. Fogalmam sem volt, mit tehetnénk, semmiben sem reménykedtem. írok gyorsan egy regényt, gondoltam, talán sikerül valamelyik újságnak eladni, és egy kevés pénzhez jutni! Már régen az eszemben járt egy regénytéma. Ezzel az elhatározással vettem kezembe a tollat, s végígvetettem magam az ágyon. Nem akartam továbbra is lopni a napot, fecsegéssel, üres dolgokkal tölteni az időt. Alig írtam néhány sort, amikor a cella egyik legintelligensebb lakója leült az ágyam végére. — Belőlünk nem lesz ember — ez volt az első szava —, nem bizony! — Azután kifejtette, anélkül hogy valaki kérdezte volna. Nézze, megmondom, miért nem lesz. Svájcban tanultam, hat évig dolgoztam Belgiumban. Hosszasan magyarázott svájci és belgiumi életéről. Nagyon untam már, hogy feltart, de hát mit mondhattam. Néha az előttem fekvő papírra néztem, húzgáltam rajta a tollat, jelezve, hogy dolgom van, s szeretném, ha rövidre fogná mondókáját. Oda se neki, csak fújta a magáét. — Ott nem lát olyan embert, akinek ne lenne könyv a kezében. Ha két perc szabad idejük van, már kinyitják a könyvet, olvasnak. Az autóbuszon, a vonaton, mindenhol álladóan olvasnak. De akkor csodálkoznék igazán, ha otthon látná őket Mindenkinek könyv van a kezében. Állandóan olvasnak. — Hát ez igen jó, de mennyire! — vetettem közbe, remélve, hogy ért a szóból, és abbahagyja a locsogást. — Ügy bizony — folytatta —, de nézzen meg minket. Itt ts mennyi állítólagos „intellektuel“ van egy rakáson. De akad-e akár egy ember, aki olvas? Semmire sem visszük, uram! — Igaz — mondottam. Helyeslésemtől megint tűzbe jött, csak bizonygatta, magyarázta, hogyan is olvasnak Svájcban meg Belgiumban. Eljött az ebédidő, mindketten felkeltünk. — Érti most már, miért nem lesz ember belőlünk? — Ééértem — feleltem. Fél napot töltöttem annak hallgatásával, hogy a svájciak és a belgiumiak állandóan olvasnak. Sietve kaptam be az ebédet, rohantam viszsza ágyamhoz, és nekiláttam a regénynek. Papír a térdemen, toll a kezemben, gondolkozom, de még el sem jutottam odáig, hogy valamit leírjak, amikor megjelent egyik cellatársam, és leült az ágyamra. — Mit csinál? — Szeretnék egy regényt írni. — Itt nem tud írni. Túl nagy a zaj... járt ön Európában? — Nem, még nem voltam külföldön. — Eeej, de kár. Milyen jó lett volna pedig egy európai utazás. Látni, élni, mi egyéb... Szélesedik az ember látóköre. Majdnem egész Európát bejártam, alig van egy zug, ahová ne jutottam volna el. Legtovább Svédországban, Hollandiába’n és Dániában időztem. Tudja, mi van ott? Tisztelik egymást az emberek. Sosem beszélnek hangosan, nehogy a másikat zavarják. Aztán nézze, mi van itt nálunk. Mi ez a zaj, zsivajgás? Ügy bizony, uram... Például aludni szeretnék, vagy írnék, talán olvasnék, valami dolgom van. Kizárt dolog, hogy maga ilyen lármában regényt tudna írni. Hiszen nem hagyják. — A lármától még írhatnék, de ha valaki folyton a fülembe duruzsol, akkor .. . — Kedves uram. Hát nem jobb lenne, ha nem zajongnának? Mi jogon zavarják magát? Még ha halkan is beszélgetnek! Látja, Hollandiában. Dániában, Svédországban az ilyesmi teljesen kizárt dolog. Azért is jutnak előbbre! Ott tisztelik egymást az emberek. Beszélt, beszélt, és még több példát hozott fel erről a bizonyos tiszteletről. Udvariatlanság volt, de mit tehettem: a papír fölé hajolva írni kezdtem. Nem is írtam, csak úgy mímeltem az írást. — Ne is vesződjék hiába. Nem tud így írni, csalt tönkremennek az idegei! Európa az más. Európai ember, az annyit jelent, hogy tiszteli a másikat. Hol van ez nálunk? Ezért nem lesz ember belőlünk, uram, nem lesz soha. Még sikáig magyarázott volna, de szerencsére elhívták, mert megjött az ügyvédje. Mihelyt elment, a papír fölé hajoltam, hadd Jássák, hogy dolgozom, ne jöjjenek a nyakamra. De két sort sem írtam le, máris megérkezett a következő. — jó munkát! — Köszönöm. V öröf n y a k ú m a d á r a z u tcá n A lizennégyszívű várost számtalan utca-ér fűzi össze. Az ütöér-útról jobbra tekeredve, egy hajszálér utcán, húsz perccel a nap égregurulását követő pillanatban láttam meg: a gyalogjárón vörösnyakú madár fekszik Nem tudni, miképp került oda? Ember hajította tömött vadásztarisznyájábál a kövezetre? A sűrűn meredő drótok okozták halálát? Nem tudni, csak azt: ott dermed mozdulatlanul, még így, tompuló színeiben is varázslatosan, mint az a halott, aki még a koporsóban is csodálnivaló. A félpercenként elsuhanó autók, a füst, a zaj közepette fekszik itt egy madár, egy vörösnyakú, mintegy szimbolizálva a gépek és a természet öldöklő csatáját; vers feszül a helyzetben! Csakhogy vannak sokkal magasabb-rendű idegállapotok is, mint a versírásé. Egy volt a sok közül az is, amit ott, a tiaennégyszívű város hajszálér-utcáján, napkeltekor éreztem. Sem a rím, sem a rímtelen sorok nem oldanák meg számomra a helyzetet. Megírhatnám ugyan a költeményt: „vörösnyakú madár a járdán“, de mit segítenék vele? Az érzelmek töltetei kisülnének a csattanóval, s ezzel talán magam is lezártnak tekinteném az ügyet. A tüzet az események kezdték csiholni. Közben ugyanis emberek haladtak el az utcán, s rá sem hederítettek a madárra. Talán nem lehetett megpillantani? Az alapos szemlélőnek feltűnt, a szem-résen hull sugár a madárra is, de az agy így válaszol rá: nem izgalmas, nem érdekfeszítő, ne foglalkozz vele. A madárnak már tökéletesen mindegy volt, a lila füstöket lélegző gépkocsiknak is, az arra elcirkáló embereknek is, nekem nem. A közönyösség olyan fokú, hogy hasonlat is alig akad rá. Ennyi sem volt: „Szegény, vajon miképp került ide?“ vagy: „Nem él már, de azért így is gyönyörű“. Innen már csak egyetlen lépés a ridegségnek ama területe, ahol az embernek is ez a sors jut. Elsiettem a hajszálér-utcáról, most már tíz verset is írtam volna, de szomorúvá váltam, sokkal szomorúbbá, minthogy ilyenkor költemény-kerekítésre legyen energiám. Néztem a tökéllyel berendezett, patyolat-üzleteket, ahol minden kapható, műanyag rózsatövis és kukorékoló elefánt is. Karcsúbbnál karcsúbb darázsderekú autók fúrták át magukat a levegőn. A hajók! A tenger! A Miiles szobrok! A vörösnyakú madár sehogysem kopott ki koponyámból. Amikor az este szétterült a városon, s lámpák eznei igyekeztek szétperzselni a sötétség komor szövetét, visszatértem a kis utcába. Mi van a madárral? Nem volt nehéz meglelni. Éppen úgy, olyan mereven, nyakát félretartva feküdt. A gépkocsik lámpát gyújtottak, az emberek cigarettát. Nem mond ez a látvány semmit? Nem érdemes rá egy század másodperc energiát fogyasztani? Megdöglött. Kérem. Előbb-utóbb ez a sorsa minden madárnak. S minden embernek! A tizennégyszívű város gyönyörű volt. A tenger! A hajók! A Milles-szobrok! A tökéllyel berendezett üzletek, a kukorékoló elefántok! Hihetetlen, de így van: legemlékezetesebb élményem az a vörösnyakú madár volt, egy. nagyon kis utca kövezetére lódítva, tompuló színeiben is varázslatosan. Es ha egész pontosan meg akarnám határozni: a legszomorúbb is. BATTA GYÖRGY
