A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-11-12 / 46. szám
— Messze vagyunk mi az emberiességtől — jegyezte meg, s letilt az ágyra. Egyetlen szót sem szóltam, nehogy beszélgetésbe keveredjünk, talán hamarabb elmegy. — Volt már Amerikában? — kérdi. — Nem. — Kár... Csak néhány hónapot kell eltölteni Amerikában, s az ember megérti, miért vagyunk mi ilyen elmaradottak. Amerikában, uram, az emberek nem beszélnek, nem jártatják a szájukat fölöslegesen, az idő pénz, the time is money, mondják. Az amerikai csak akkor beszél, ha valami dolga van, akkor is a legtömörebben, s aztán megy mindenki a maga útján... Nálunk? Nézze akár ezt a mostani helyzetet. Hónapok óta mást sem csinálunk, csak a szánkat jártatjuk. Mind, mind fölösleges szófecsérlés. Hát Amerikában ilyen nincs. Ezért is jutnak előbbre. Idegesen forgolódtam, talán megérti, elhallgat és odébbáll. Rá sem hederített, magyarázott szakadatlanul. Eljött a vacsora ideje. — Nem lesz ember belőlünk — mondta elmenőben —, míg ez a fecsegés tart, nem jutunk semmire. — Nagyon helyesen mondja — válaszoltam. Éppen csak megettem a vacsorát, mentem regényt írni, papírt, tollat ragadtam. — Hiába, munka nélkül nem megy, akárhogy is nézzük — szólalt meg valaki mellettem. Egyik cellatársamat láttam, ahogy felnéztem. Leült a szomszéd ágyra. — önnek mi a véleménye? — Persze, dolgozni kell — feleltem. — Én német nevelést kaptam. Majd szétvetett a méreg. De meg sem áll, csak mondja. — Itthon a német gimnáziumba jártam, az egyetemet Németországban végeztem, aztán hosszú évekig dolgoztam német földön. Egyetlen embert sem talált ott, aki ne dolgoznék. És nálunk? Hát csak nézzen itt körül... Nem, neem! Belőlünk nem lesz ember, messze van még tőlünk az emberség! Megértettem, hogy bárhogyan is iparkodom, így nem tudok írni, csak feleslegesen emésztem magam. Elhatároztam, hogy most abbahagyom, és csak akkor írok, amikor a többiek már alszanak. Szomszédom még egyre beszélt. — Németországban szégyen nem dolgozni. Bárhol vannak is, sosem tétlenkednek, munkát keresnek, tevékenykednek. Hónapokat töltöttünk már itt, de senki sem dolgozik. Kérdezhetné: mit dolgozzak a börtönben? De egy német ember ezt nem mondaná. Emlékiratot állítana össze, a munkájáról írna valamit, könyvet fordítana, szóval nem lógna! Mi pedig? Nem, mondhat bármit, hiába, mi nem leszünk emberek! Éjfélkor hagyott magamra. Azzal a reménnyel fogtam az íráshoz, hogy most már senki sem jön, hogy felvilágosítson, miért Is nem lehetünk mi emberek. De jött. Hosszú évekig élt Franciaországban. Visszafojtott hangon beszélt, nehogy az alvókat felébressze. Azt magyarázta, hogy csak a franciák tudják jól beosztani az idejüket, és megkülönböztetni a munkaidőt a pihenésre, szórakozásra szánt időtől. Én sem teszem jól, ha éjfél után dolgozom. — Most aludjék, hogy reggel tiszta fejjel dolgozhasson. Nálunk teljesen összekeveredett a munka, a szórakozás, a pihenés. Pihenés helyett dolgozunk, amikor meg dolgozni kellene, lustálkodunk. Ezért is nem jutunk semmire. Ez az oka, hogy nem lesz ember belőlünk. Sose lesz ... Mire elment, nem voltam már abban az állapotban hogy írjak. Lecsukódott a szemem, elaludtam. Reggel még a többiek előtt felkeltem, hozzáláttam a regényíráshoz. Egyik tiszteletre méltó cellatársam a mosdóból visszajövet mellém ült. — Az angolok mások — jegyezte meg. — Járt ön Angliában? — Nem. — Ejnye! Hát Angliában például ha vonatra száll, órákig utazhat egy fülkében emberekkel, egy szót sem szólnak! Nálunk erre azt mondanák, hogy rideg, beképzelt fráterek. Pedig ez nem ridegség, beképzeltség, hanem tapintat, jólneveltség. Hátha ön nem óhajt beszélgetni, ugye, hát miért zavarja? Nálunk akár ismeri; akár nem, senki nem törődik azzal, hogy van-e valami dolga a másiknak vagy nincs, csak jártatja a száját. Látja, ezért nem visszük mi semmirel összegyűrtem, s az ágy alá dobtam a térdemen levő papírt, zsebre vágtam a tollat. Letettem a regényírásról. Regényt nem írtam ugyan, de annál fontosabb dolgot sikerült megtudnom, azt, hogy miért nem lesz belőlünk ember soha, soha ... S azóta, ha valaki mérgében azt mondja, hogy „belőlünk nem lesz ember“, jelentkezem: „Tudom is, hogy miért!“ — ordítom. Ezt tanultam legutóbbi börtönbüntetésem során. -"Aziz Nesin híres török humorista ■■PRMMi dkuaiell Nagy László Endre Röppen a lepke és nézi: Elmerengve hever az alkony és lecsókolja az estikék szemét. Bíborpalástját vette fel az ég, homlokán ragyog csillagdiadémja és el pihen a gerle a szél járta lombban, kis szíve dobban ..« A tücsök búsan cirpel 1és keresi a napot, míg surranva 'jön az éj. A qyermek alszik. Vsillagszemű paripáról sző szivárvány mesét jelkében az álom ... És könny csillan meg 13 a virágszirmokon ,, • Oly jö most lustán a füvön heverni és nézni fenn a ragyogó eget, melynek falára egykor tarka fres-> kókat, nevető-kacagó isteneket pingált az emberi képzelet... Oly jó most lustán a füvön heverni, s magamba szív* ni a buja földszagot. Kedvesemre gondolok és felkacagok boldogan, mint régesrégen az antik pász-< torok... versei Mem ia> tudom Oly jó most lustán a füvön heverni, míg nyájam az égen lassan legelész, ahol egykor az istenek sze» Nem is tudom, hogyan jött az ősz, reimet s bosszút lihegtek, tudományának legelőt de egyszeresük itt volt és a nyár csinált a merész emberész ... rejtekutakon messze délen jár!... Oly jó most lustán a füvön heverni, a napra kitenni, kiszellőztetni a napi gondokat, s aztán gondtalanul kikacagni a problémagyártó bolondokat... Es egy kicsit önmagunkat is,,. Nem is tudom, mikor jött az ősz, sem engem, sem mást meg nem kérdezett. Álmában festette át a természetet.
