A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-10-29 / 44. szám
nem indián falu Anton Hykisch: MANICOUAGAN . .. hanem vízierömű-komplexum Kanadában,vagyis valami „kapitalista építkezés“-féle. Eleinké mi sem tudtunk többet. A kanadaiak szokatlanul könnyelműek és mondjuk meg nyíltan, bizonyos értelemben bűnösen tékozlók. A neonokat már délután 5 órakor meggyújtják, amikor még süt a nap és a Szt. Lőrinc folyó felől gyilkos köd vagy nedves forróság árad. Eldobálják a különféle műanyagpoharakat, nem gyűjtik a dobozokat, nem erőltetik, hogy könyvelőik rendkívül szórakoztató módon nyilvántartást vezessenek a visszaküldendő és vissza nem küldendő dobozokról, sőt a Coca-cola, Sprite, 7-up, Schweppes és még isten tudja milyen nevű, rafflnáltan jó, hűtött italaik tipizált üvegjeit is eldobálták. De térjünk vissza a villamosenergia pazarlásának kérdéséhez. A neonok meggyújtása világos nappal a mi szemünkben nyilvánvaló ostobaság, amelyet ,nem ,ment a Montreali Világkiállítás ténye sem. A Niagara Falls melletti motelben további könnyelműségeket fedeztünk fel, ami ugyancsak a mi jó főkönyvelőink hiányára mutat. Képzeljék, el kilépnek este szobájukból és a villanykapcsoló gombja világít. Egyszerűen világít és nem oltható el. Világít, hogy éjjel is megtaláljuk a kapcsolót. Hát nem könnyelműség ez? Vagy a hotelszobákban elhélyezett televíziós készülékek, amelyeket akkor is bekapcsolva hagynak, ha senki sincs a helyiségben. Állítólag a gyakori ki- és bekapcsolás többet árt a készüléknek. Nem tudom, nem vagyok villamossági szakember. 1,7 kW egy lőre Montreal Kanada Quebec tartományában fekszik és a villamosenergiával való könnyelmű bánásmódot az a megrázó tény okozza, hogy Quebec tartomány minden egyes lakosa a haján és a kalapján kívül a beszerelt villamosenergia 1,7 k*jV-nyi teljesítményét viseli a fején. Ezzel a tartomány lakosai elsők lettek a világon. Utánuk következik Norvégia, ahol egy főre valamivel kevesebb villamos áram jut (1,6 kW}. A kanadai statisztika nem mulasztja el a kárörvendő megállapítást, hogy a fejlett Egyesült Államokban ez a szám „csak" 0,2 kW. Hogy Quebec tartomány lakosainak ne kelljen tartósan a fejükön raktározni 1,7 k*Al villamosságot és foglalkozhassanak az Iparral, és az angolok, valamint a montreali Szent Katalin utca környékén a Go-Go lányok szidalmazásával is, a kanadai tervezők és mérnökök rátaláltak a Manicouagan folyó vidékére, mintegy 400 mérföldnyire onnan, ahol az a Szt. Lőrinc folyóba torkollik. Elhatározták, hogy ott elraktározzák a fölösleges villamosenergiát. Az egész világról járnak oda csodálni ezt a műveletet. Meghívtak minket is, az éppen Montrealban tartózkodó cseh és szlovák újságírókat. Repüljön Nordair-rel — romantikusan repül A kapitalizmus építkezéseihez vezető utat nem hat nyomtávú kétirányú autósztrádán tesszük meg, hanem a NORDAIR társaság ócska Dakotáján, amelyben szívesen ülünk, mert állni úgysem igen lehet és a földön a gép törzse erősen hátrafelé dől. A Dakotát a prágai rádió kiváló munkatársának szavai szerint csak az akarat tartotta a levegőben, de hát ajándék lónak, illetve Quebec tartomány kormánya „ajándék-kirándulásának“ ne nézd a fogát. Előbb Montrealból Quebecbe repültünk, ott különféle fiatal lányokat és fiúkat vettünk fel, akikről kiderült, hogy egyrészt kanadai újságírók, másrészt a Me Gill egyetem diákjai. Hogy melyik volt közülük újságíró és melyik diák, azt nem sikerült megállapítani. Quebecből előbb a Szt. Lőrinc folyó mentén repültünk, 'maid egyenesen északnak. Alattunk kanadai vadon, kissé keletebbre Labrador. A magas, természetesen csinos légikisasszony szolgált fel, de nem femlékszem, mit, mert akkor hátul valami élesen felsüvített és friss levegő árasztott el minkst. Ilyen túlzott mennyiségű firss levegő kissé meglepő volt (bár egyébként értékeltük Kanadában a klimatizációs berendezések előnyeit), és egy rövid pillantással rájöttem, hogy két sorral mögöttem, a másik oldalon kinyílt a vészkijárat ajtaja. Egy úrnak a csehszlovák kereskedelmi képviselettől és egy hölgynek a prágai televíziótól feledhetetlen kilátása nyílt a tavakkal tarkított kanadai tájra, mégpedig a repülőgép vastag üvegablakának zavaró szűrője nélkül. A két utasnak azonban nem volt szándéka kiélvezni a váratlan panorámát, inkább görcsösen kapaszkodtak az üléseikbe, hogy a légnyomás idő előtt ki ne szállítsa őket a barátságtalan, de egyébként romantikus földre. Otthon ilyen esetben kétségbe esnénk, esetleg szidalmaznánk a Csehszlovák Légitársaságot. Ott azonban beteges könnyelműség vett rajtunk erőt és a repülőgép többi utasa fergeteges kacagásban tört ki, ami viszont oda csalta a légikisasszonyt. Gyengéd, de bátor kezével megpróbálta elkapni a négyszázkilométeres sebességgel ide-oda lengő ajtót, de nem sikerült neki. Odahívta a szabad pilótát, aki kisebb erőlködés után elkapta az ajtót, amit meg is tapsoltunk. Ez a közjáték arra ösztönzött bennünket, hogy újabb Coca-cola konzerveket fogyasszunk és újra kacagjunk. Közben megnövekedett a forgalom a repülőgépben, a pilóták felváltva jártak hátra a légikisasszonyhoz, aki bőkezűen töltögetett nekik és a többi kanadainak is, Mindenre felkészültünk. „A pilóták részegek" szállt a repülőgépben szájról-szájra — csehszlovák szájról csehszlovák szájra. Azután kigyulladtak a felirat fényei, hogy kapcsoljuk be a biztonsági öveket, leszállunk. Csaknem egy óra hosszat világított és nem szóltunk le. Este az erőműnél a Rudé právo egyik munkatársa, egykori pilóta, azt állította, hogy a pilóták csaknem egy óra hosszat nem tudták, hol kell leszállniuk, ezt észrevette, amikor előrement a fülkéjükbe. Amikor ismét vészt jósló zúgás és süvítés hangzott fel, úgy néztünk oda, mint akik megerőltető, de számukra már megszokott mutatványt figyelnek a lengő trapézon. Majd meghaltunk a nevetéstől, mivel a vészkijárat ismét kinyílt. A szertartás megismétlődött. Manfréd, a német pilóta, aki a háború után otthagyta a nyugatnémet gazdasági csodát és Kanadába költözött — megfelelő torna után másodszor is becsukta a vészkijárat ajtaját. A szőke Louise bátorítón az utasokra mosolygott és ragtapasszal gondosan átragasztotta az ajtót. Többet nem nyílt ki. Leszállás a vadonban Az egyik oldalon hevenyészett repüiőtér, sárga kaviccsal és homokkal kiszórva, a gép mellett közvetlenül hatalmas tó, köröskörül szép szál fenyőfák. Pilótáinkat nagy tapssal jutalmaztuk, amiért nem a vízben „értünk földet“. Szemerkélt az eső és mi sötét ruhában, fehér Ingben, nyakkendővel, bemásztunk egy autóbuszba, ahol tudomásunkra hozták, hogy a gáton barakkszálláson töltjük az éjszakát. (Megelőzőleg olyan hírek keringtek, hogy az erőmű megtekintése után visszavisznek minket Quebecbe valami elegáns vacsorára.) A hazaiakhoz hasonló rozoga autóbusszal vagy két órányit utaztunk, azután megláttuk az 5-ös számú Manicouagant. Ezt a hosszú indián szót a kanadaiak Manic 5-re rövidítették. Palotáknak nyoma sincs. Rengeteg sorban felállított barakk. A tábortól fél kilométernyire kilenctizedrészben befejezett gátfal és a közepén egy kis Niagara. Egy étterembe vezettek minket — már dél volt. A Nordair több mint 900 kilométeres kalandos utat tett meg velünk. A könnyelmű kanadaiak sorba állítottak minket a sárga sisakos munkásokkal együtt egy hosszú önkiszolgáló pultnál, amely szebb volt, mint a bratislavai Luxorban vagy a Palace-ban, és főleg nem bűzlött ételszagtól — és ettük amit a többiek. Márpedig az emberek válogathattak, amit szemük-szájuk kívánt, a kanadai asztronómiai méretű húsadagok mellett még különféle salátákat, kecsupokat, mustárokat. Az ebédhez bárki csapolhat kávét vagy hideg tejet a laboratóriumi tisztaságú, hatalmas, nikkelezett boylerekből. Azután sütemények, krémek, fagylalt. Odamehet bárki ételért és italért, ahányszor csak akar, senki sem szól rá, senki nem tép le jegyeket, ez a nyilvántartás nélküli könnyelműség egyenesen kétségbeejtő. Azt mondták, mire a jegyek, minek az ellenőrzés, akik itt esznek, mind az építkezés dolgozói, a legközelebbi lakott hely 80 mérföldnyire van. Az építkezés minden munkása sárga sisakot visel. Kötelezően, kivétel nélkül, mint bármelyik építőmunkás Kanadában. Csinos sisak, a férfiak büszkén viselik és ami fő, megvéd a sérüléstől. Nem takargatom a másik funkcióját sem: az építkezés bármely pontjáról mesziről meglátod, hol van valamelyik munkás és mit művel. A sárga sisak világít, elárulja a viselőjét. A naplopás lehetetlen. A látogatók is kapnak sisakot. Kötelezően. A nők is. Hol az a különös korzó, az a pompás mozgalmasság, amelyben mindenki föl-le ténfereg és minél többet mászkál, annál inkább azt a hatást kelti, hogy az építkezésen dolgoznak? Itt senki sem sétál. Nem a sétálóké az előny. A munkáé az előny. Kicsiségek. Mi, a látogatók, ezüst sisakban ülünk az autóbuszunkban, hogy megismerjenek, miért nem dolgozunk. A mérnök fehérre lakkozott sisakot visel. A betonkeverő géptől rikító sárga és piros teherautók indulnak el. A mi autóbuszunk illemtudóan megáll és vár két percet, amíg a betonkeverőtől érkező autó elénk kanyarodik. Nem volt ez véletlen. Többször megismétlődött a nap folyamán. Mindig vártunk, hogy meg ne zavarjuk a pontos munkamenetet. Nálunk fordított a helyzet. Illedelmességből a látogatóknak és a küldöttségeknek adunk előnyt. Illedelmességből? Energetikai hydra — Hydro-Quebec A Manic 5 a Manicouagan folyón egyike azoknak a gátaknak, amelyek vízierőműrendszert képeznek a Manicouagan és az Aúx Outardes folyókon Quebec tartomány északi részén. A Hydro-Quebec vállalat minden bizonnyal egyike a világ legnagyobb vilamosenergia gyártóinak. A Manic-Outardes. rendszer építését 19G2-ben kezdte meg. A két folyó két óriási tartályából hét önálló, nagy teljesítményű erőműbe ágazik a víz. A turbinák teljes kapacitása 7 és fél millió lóerő lesz. Ha kilowattokban óhajtják, őt és fél millió kilowattról van szó. Energiát jelent ez Quebec tartomány déli része, Montreal és Quebec városok utcáinak pazar megvilágítása, a Montreal környéki olajfinomítók és az Arvid-i alumíniumkombinát számára, amely utóbbi kanadai adatok szerint a legnagyobb a világon. ötezer sárga sisak dolgozik ezen a „kapitalista építkezésen“ előreláthatólag 1974-ig, amikor a nagy művet az utolsó gát — a Manic 3 átadásával befejezik. Miért éppen a Manic 5-re vittek minket? Mert ez a legnagyobb keresztívű gát a világon (a fal magassága 211 méter) és a negyedik legnagyobb a víztartály nagysága szerinti sorrendben (800 négyzet mérföld) — az elsőséget a szovjet Bratszk tartja. Ünneplő ruháinkat bizony alaposan tönkre tettük a cementpor-felhőben, amely minden lépés és minden autó nyomán felkavarodik, (Tüsszögünk és tisztogatjuk fényképezőgépeinket a portól, meg a gátfal mélyéről felszökő gejzír vízfátyolától.) Hol vannak a sárga sisakok?
