A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-07-09 / 28. szám
2. Pesthidegkút, 1944. december A dombtetőn a villaszerű épület egyik nagy szobájában vígan pattogott a tűz a kandallóban. Az orvosszázados idegesen járt fel s alá. Odakint délutáni félhomály volt. Köd szitált. Nyirkos és lucskos volt minden. A bokrok csupasz ágain vízcseppek ringtak. — Nem arról van szó, Ágnes — pattogott a százados —, hogy nem örülök. Jó, ha itt vagy mellettem. Azonban már múltkor Is megmondtam, hogy ne látogass meg gyakran. Jól tudod, ha nem hozlak saját szakállamra Budára a szüléimhez, most valahol Németországban lennétek. — Tudom — kesergett az asszony. — Ogy beszélsz, mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz... Hiszen közösen határoztuk el, hogy ide jövök, nem pedig Németországba. Hogy együtt tehessünk, amikor nagy veszély fenyeget. Ogy hallani, már csak hetek, esetleg napok kérdése, s az oroszok körülzárják Pestet. — Halkabban! — Mit halkabban! Tudja ezt már egész Pest-, sőt az egész ország! — Mit akar ezzel mondani — kérdi a százados. — Hát valóban nem tudod? Nincs élelmünk, ami van, csak pár napra elegendő. A százados felhúzza a vállát, s az asszonyra néz. — S én mit tehetek?-— Valamit ki kell találnunk, különben .. ; — mondta az asszony széttárva kezét. — Ügy tudom, az írnokod, az a hosszú tizedes alig harminc kilométernyíre lakik Esztergomtól... — Na és? ... — Falun még van minden. Nem sajnálnék néhány ékszert sem. Pénzért úgysem kapsz most élelmet. — Még mindig nem értem, mit akarsz ezzel mondani — mormogott a százados, pedig nagyonis jól tudta, mire céloz a felesége. — Ugyan, kérlek! — pattant fel az asszony. — Ogy beszélsz, mint aki háromig sem tud számolni ... Kiküldhetnéd a tizedest a sebesült szállítóval. Egy nap alatt nyugodtan megjárhatná az utat, s akkor minden eligazodna. — Lehetetlen! — Palikám, hát rólunk van szó, nem érted? — fogta a szót könyörgésre az asszony. — Rólunk: a gyerekeidről, a szüléidről... az életünkről... Vagy el akarod hagyni Pe'stet, ha netán parancsot kapsz rá? — Katona vagyok, a parancsot teljesíteni kell! — Orvos vagy! — Először katona ... Az asszony sírni kezdett. — Ne idegesíts, édes szivem! — hördült fel a százados, és ismét elkezdett járni fel s alá. — Ekkora kockázatot nem vállalhatok magamra. Azt akarod, hogy hadbíróság elé kerüljek?... Akkor aztán sírhatsz ... A könnyeiddel ugyan nem menthetsz meg! — Hogy lehetsz ilyen konok és makacs?... Annyi mindent vállalnak, és kockáztatnak manapság az emberek, csak te nem mersz? A gyávaságoddal talán megmented az országot? A százados megtorpant, haragosán nézte a feleségét, majd a kandalló elé ült, és sokáig bámulta szótlanul a lobogó lángokat. — Rendben van... — mondta sokára. — llazaküldöm a tizedest... — Csakhogy megjött végre az eszed — mondta az asszony megkönnyebíilt sóhajjal és örömmel. — Táskájából kis dobozt vett elő. — Néhány ékszer ... tessék! — Hagyjad! — legyintett a százados unottan. — Különben ideadhatod: ami biztos, az biztos! Néhány perc múlva elbúcsúzott az asszony. — A konyakról ne feledkezz meg! Odatettem a szekrénykére. Az utolsó üveget hoztam el ... — Köszönöm!... — mondta a százados csendesen és tovább bámulva az apró lángocskák lobogó játékát... ■ A kis egészségügyi osztag az ezredtörzshöz tartozott. Hatan voltak: az őrmester, a százados úr írnoka, a tizedes, a csicskás, gépkocsivezető és a két kütözöhonvéd. Szükség esetén természetesen mindannyian kötözték a sebesülteket. Nagy volt köztük a megértés és barátság. Mint egy békés családban. Mindenki tudott egymásról mindent. Megosztották egymással a gondokat, örömöket, s összetartottak, mint a jó testvérek. Az egész ezredben talán nekik volt a legjobb dolguk. Beosztásuk a legkevesebb veszély- Iyel járt. Közvetlenül az ezredparancsnok, Bulla ezredes úr parancsnoksága alá tartoztak. Közvetlen főnökük az orvosszázados volt. A tétlen napokat kártyázással, mesélgetéssel és gyakran álmodozással töltötték. Egymás közt őszintén elismerték, hogy a legkülönb, legérdekesebb, legvonzóbb egyéniség Galambos Béla tizedes. Felnéztek rá. Valósággal rajongtak érte. A tűzbe is elmentek volna utána. Ha jókedvű volt, vidámsága átragadt a többire is, amikor meg hallgatag és szomorú volt, mindenki lógatta az orrát. Ha mesélő kedve támadt, éjszakákon át elhallgatták. Talán nem is hittek el mindent, mégis vágytak a szava után. Amikor mesélt, nem volt háború és életveszély, nem érezték a vér szagát, nem hallották a sebesültek jajgatását.__ Béke volt és napfény ... Virágillat és leánykacagás ... Csóktól lázas éjszakák ... Ringó búzatáblák és madárdal... Béke, béke remények és vágyak beteljesülése... És a tizedes újabbnál újabb kalandokat talált ki: szőkékkel és barnákkal töltött éjszakákat elevenített fel. Ogy állt társai előtt, mint a nők kedvence, bálványa ... Es ö nem akart illúzióromboló lenni. Hiába is mondta volna, hogy egyetlen szava sem igaz, hogy egyetlen nővel sem volt még dolga, úgysem hitték volna el. Hagyta, hadd sodorja magával tovább képzelete árja, ha a barátai úgy kívánják, és mesélt, mesélt.... Gyakran bejárt Pestre. Hol éjfélkor, vagy még később vetődött haza szálláshelyére. S szava nyomán a kis szoba megtelt, a mulatók gőzével, s a bordélyházak örömlányainak kacagásával. Kiruccanásainak valódi okát senki sem ismerte, kivéve a gépkocsivezetőt, aki földije volt. Este volt. A csicskás uagy örömmel újságolta, hogy szerzett egy üveg rumot. S a rum megtette hatását. Remek hangulat kerekedett. S a csicskás a tizedeshez fordult. — Te Béla, annyi nő volt már az életedben, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni. Egyet sem szerettél közülük igazán, olyan igaz szerelemmel. — Volt egy kislány, akit nagyon megszerettem ... — Csak egyetlenegy a sok közül? — Csak egy ... — Mesélj róla, mondj el mindent! — Hosszú história .... — Nem baj, ha egy hétig meséled is, elhallgatjuk! Körbejárt a rumosüveg, cigaretta füstje szállt. Kinn sötét és csíllagtalan volt az éjszaka. Nyirkos köd szitált már napok óta Pest környékén ropogtak a fegyverek . .. S a tizedes mesélni kezdett. — Apám béreslegény volt, anyám meg mesterember lánya. Apám föld után vágyott, anyám meg ki tudja, mit akart. Elég ebből annyi, hogy engem nem parasztnak szánt. Ahhoz viszont nem volt tehetségük, hogy tovább taníttassanak. Mikor a Felvidéket visszacsatolták, egy pesti honvéd gyakran eljárt hozzánk. Megígérte anyámnak, hogy majd szerez nekem valami helyet Pesten, ha hazakerül. Be is tartotta az ígéretét, jött a levél, hogy mehetek Pestre fűszeres inasnak. Apám igenigen ellenkezett, de anyám már a jövő üzletemberét látta bennem, s végül is az ő akarata győzött. így kerültem Pestre egy zsidó üzletemberhez tanulónak. Ha jól emlékszem 1939. júniusban. Róth úr, a főnököm, vézna, beteges külsejű emberke volt. Kopaszodó feje két száraz válla között ült. Furcsán és nagyon csendesen lépegetett. Egyébként kedves, halkszavú, komoly és szomorú ember volt. Volt benne valamiféle furcsa alázat a vevőkkel, feleségével, de még a gyerekeivel szemben is. Pistát, a húszéves fiát ügyvédnek szánta, Ágit, a lányát meg ki tudja, minek. Akkor a lány gimnazista volt. A nagyságos asszony volt a család legérdekesebb tagja. Hatalmas mellével, nagy domború farával csak úgy gömbölyödött délutánonként az üzletben. Délig főzött. Buja, fekete haja örökké borzas volt. Reszketett a fillérekért. Ogy járt a szeme mindig, mint a sasé. A legki* sebb rendellenességet is észrevette azonnal. Nagyhangon rendelkezett, dirigált, mint valami hadvezér. Zoltánnal, a szőkehajú segéddel soha nem egyezett. Kerüit-fordult s már megint odamondogattak egymásnak, de kenyértörésre azért nem került sor. Azt még a nagyságos asszony is elismerte, hogy aranyat ér a segéd úr keze. Egy ablaktalan kis szobában helyeztek el. Volt benne szekrényke, asztalka, vaságy. Azon a vasárnapon nagy hőség volt, semmi kedvet nem éreztem a csavargáshoz. Otthon maradtam. Rövid alsóóadrágban heverészgettem a vaságyon. A főnökék elmentek Budára látogatóba a nénikéjükhöz. Egyedül voltam a lakásban. Cigarettázgatva bámultam a mennyezetet. Egyszerre csak nyílt a bejárati ajtó. Hallom a kisasszony dudorászgatását. Milyen jókedvű, a fene vigye el, gondoltam. Lehet is, hiszen mindene - megvan, könnyű így jókedvűnek lenni! Ott voltam már vagy másfél hónapja, de még csak rám sem nézett, egyetlen szót sem szólt hozzám. Észbontóan csinos és büszke volt. Nagyon fennhordta azt a pisze orrát. Hogy a fene vigyen el, s csak sóhajtoztam tehetetlenül. A szobám felé kopogtak a léptei. Nyílt az ajtó, a lány ott állt előttem a küszöbön. Sötétkék szoknya, hófehét blúz feszült rajta, kezében kicsi táska hintázott. Kissé meglepetten nézett rá. — Hát maga?... Maga itthon van? — Igen. — Ilyen szép időben? — Igen. — Talán beteg? — Nem. — Azt hittem, beteg... — mondta, majd az asztalra nézett és valami felvillant a szemében. — Tud sakkozni? — Nem nagyon... a faluban... a doktor úr tanított meg. Agglegény volt... Szabad idejében szívesen eljátszott velem. — Én szeretek sakkozni — mondta és leült az asztalhoz. Belelapozott a könyvbe. — Imádkozni is szokott?
