A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-10-01 / 40. szám
Nagy Irén: Találós kérdések Napjaink legnagyobb divatja a kvíz. Dupla vagy semmi. Tíz kérdés, tíz felelet, és még sorolhatnám a nálunk élvezhető televízióadások hétről hétre megismétlődő műsorszámait, nem is beszélve arról a mindnyájunkat foglalkoztató találós kérdésről, hogy tulajdonképpen ki is volt a gyilkos? Szerencsére erre a krimi végén mindig megkapjuk a választ. A nyár folyamán találgathattuk, ki nyeri a táncdalfesztiválon az Aranykulcsot, de talán ezt is túlszárnyalták a budapesti táncdalfesztivál elődöntői és döntője alatti találgatások. Ügy látszik a találós kérdések feladásának világmozgalmából az újságok sem akarnak kimaradni. Olvasom a lapokban, hogy A. B. c-i fiatalkorú betört egy nyaralóba, s miután ismerős vagyok C-ben, rögtön kezdhetem is a találgatást. Máskor a kővetkező közleményt olvasom: D. E. bratislavai lakos, az F. G. vállalat könyvelője sikkasztás alapos gyanúja miatt előzetes letartóztatásba került. Most már egy egész város találgathat. S ez eddig rendben is volna. A fiatalkorú bűnöző nevét nem szabad közölni, a vizsgálati fogságban levő gyanúsítottét sem, mindaddig, amíg el nem ítélték. De mit szóljon a becsületes újságolvasó az ilyen hírhez: H. I. ötvenéves j-i lakos ittas állapotban, az egész falu szemeláttára, huszonegy késszúrással megölte hűtlen élettársát, a hetvenkétéves K. L.-t. Az ember itt igazán méregbe gurul. Rohamosan fejlődő életünkben a falvak is alaposan megnőttek, s amit ezer, ezerötszáz ember a saját szemével látott, azt pont én nem tudhatom meg alaposan, részletesen, névvel és lakáscímmel ellátva? Aki rendszeresem olvas újságot az a nyáron értesülhetett arról, hogy M. N. traktorvezető legurult a hegyoldalról, a traktor maga alá temette és szörnyethalt. — Más. — O. P. harmincéves asszony belefulladt a Dunába. — Más. — R. S. nyolcvanéves bácsika figyelmetlenül haladt át az úttesten és egy arra haladó tehergépkocsi elütötte. A vezető, — T. U. — segítségnyújtás nélkül továbbrobogott, de az utcai járókelők közreműködésével hamarosan elfogták. S mit szóinak az újságolvasók a következő kis hírhez: V. Z-t a mezőn elkapta a vihar, s ahelyett, hogy ott helyben hasrafeküdt volna, egy közeli fa alá menekült, ahol is a villám agyonütötte. S ahogy ez már lenni szokott, mellette álló barátjának, X. Y-nak semmi baja sem történt. Hát nem csodálatraméltó hírecske? Jó, megértem, hogy az áldozat nevét titokban tartják, a családtagok esetleg csak a lapokból értesülnének a szerencsétlenségről (két-három nap múlva, attól függően, milyen gyors a hírszolgáltatás) de hogy a szerencsésen megmenekült barát nevét sem közük, az enyhén szólva furcsa. Milyen jól esne néki, ha egymás után kapná a táviratokat. ,.Szerencsés megmenekülésedhez gratulálok stop hiába csalánba nem üt a ménkű stop“ (Sajnos még ettől a kis örömtől is megfosztják, hiszen nem olyan egyszerű kitalálni, ki is lehet az X. Y. S miután az „abc“ végére értem, engedjenek meg nekem egy megjegyzést. Azt hiszem, minden másodpercben több szerencsétlenség történik a földgolyónkon. Közlekedési baleset, vízbefúlás, villámcsapás, sőt az is előfordul, hogy valakit a fejére esett tégla öl meg. Mindez nagyon szomorú, de sajnos, kivéve a téglát, eléggé hétköznapi, újságba tenni csak akkor van értelme, ha kiírják, kivel és hol történt az a szerencsétlenség, ami bárkivel és bármikor előfordulhat. Ha csak a név kezdőbetűje van az újságban, az embernek óhatatlanul az a gondolata támad, hogy kicsit sok már a találós kérdés. Vagy írják ki az efféle híreknél a nevet, vagy ne közöljenek semmit. Egy szerencsétlenség csak akkor válhat újsághírré, ha közük, hogy kivel történt. Minél ismertebb a név, annál nagyobb a részvét, de a névtelenség a legnagyobb tragédiát Is közönybe és érdektelenségbe fullasztja. Galsworthy Száz évvel ezelőtt született John Galsworthy, a századforduló-korabeli Anglia polgári társadalmának kiváló krónikása, ö maga ennek a társadalomnak felsőbb rétegéhez tartozott, alkotásai ezért természetszerűen ennek a rétegnek az életét tükrözik. Ismerte a nagypolgárság erkölcsi hibáit, mérhetetlen képmutatását, és érezte a szociális igazságtalanságot, amelyet e társadalmi csoport anyagi helyzete és életmódja támaszt. Túlzás lenne azonban azt állítani, hogy műveiből szociális tiltakozás, vagy a tőkés társadalom elmarasztalása árad. Az osztálykülönbségeket Galsworthy az élet természetes velejárójának tekinti, és mint a műveltségnek és az ország vagyonának legnagyobb ré^ziesétől, a saját társadalmi osztályától várja Anglia igazi felvirágoztatását. írásai inkább ennek a társadalmi rétegnek a megújhodását kívánják elősegíteni, egy önzetlen szépség- és igazságeszményt állítva a kapzsi, önző anyagiassággal szembe. Galsworthy rendkívül termékeny és sokoldalú író volt. Számos regényt, novellát és drámát írt, de világhírét elsősorban a hat regényből és négy novellából álló Forsyteciklusnak köszönheti. A folytatásos ciklus ötlete csak nagysokára, több mint tíz évvel azután született meg, hogy a Forsyte Saga első regénye, A vagyon ura (The Man of Property, 1906) megjelent. Galsworthyt mindig vonzották a szociális problémák: az emberek viselkedése, megnyilvánulása, mentalitása egy bizonyos, meghatározott környezet befolyása alatt. Számos regénye különböző embercsoportok tanulmánya — így például a Vidéki ház (The Country House, 1907) a dzsentri életmóddal, a Testvériség (Fraternity, 1909) az értelmiséggel, A patrícius (The Patrician, 1911) az arisztokráciával foglalkozik. Szervesen kapcsolódik ezekhez a művekhez a már említett A vagyon ura, amelyben a szerző a jogászok, bankárok és földbirtokosok életmódját, vagyonhajhászását állítja pellengérre. Az ebben a művében szereplő családhoz tért vissza több mint egy évtized múltán Galsworthy. Regényciklusában, amely tulajdonképpen kettős trilógia, aprólékosan ábrázolja a szerteágazó Forsyte-család tagjainak vagyonra és hatalomra törését, majd későbbi lassú hanyatlását. Galsworthy módszerében, szemléletében, emberábrázolásában egyaránt realista író. Kitűnő képességgel elevenítette meg művei szereplőit, akik — mint régi ismerősök — sokáig megmaradnak az olvasó emlékezetében. Galsworthy teremtette meg annak a hidegvérű, abszolút önuralommal rendelkező angol úriembernek a típusát, aki nálunk ^nég ma is a „valódi angol jellem" megtestesítőjeként él a köztudatban. Hegedűsné Both Zsuzsa Igazságos ítélet alapján Szókratész még utolsó perceiben sem veszítette el derűs kedélyét. Felesége, Xanthippé könnyeit hullatva ment a bölcs börtönébe, tudomására hozva a halálos ítéletet, és azon siránkozott, hogy férjét igazságtalanul ítélték el. Szókratész derűsen vigasztalta asszonyát: — jobban szeretnéd, ha igazságosan ítéltek volna el? A drága köpeny Amikor Szókratész méregpoharát ajkához emelte, egy barátja drága köpenyt ajánlott fel neki, hogy holttestét azzal befedjék. — Mire való ez? — kérdezte erre csodálkozva a filozófus. — Köpenyem megfelelő volt életemben, miért ne felelne meg halálomban? A politika tüze Antiszthenészt megkérdezték, hogyan kell a politikával foglalkozni. Bölcsek mosolya A filozófus ezt tanácsolta: — Tégy úgy vele, mint a tűzzel! Ne menj hozzá nagyon közel, mert megégsz; nagyon meszsze, se mert megfázol! Szamárfogat Antlszthenész azt tanácsolta egyszer az athénieknek, hogy lovak hiányában fogjanak szamarakat is ekéjük elé. — Ez nem megy — mondotta a filozófusnak az egyik athéni polgár —, mert a szamár nem alkalmas a földművelésre. — No bizony, tesz is az valamit! — felelt rá Antiszthenész. — Lám, amikor tisztviselőket választotok, oly kevéssé ügyeltek arra, vajon alkalmasak-e vagy sem; elég az, hogy megválasztjátok őket. A biztonságban élés törvénye Antiszthenész mondotta tanítványainak: — Aki biztonságban akar élni, annak vagy jó barátokra, vagy elkeseredett ellenségekre van szüksége. Amazok intelmeikkel, emezek gáncsaikkal rémítik el a bűnöktől. A türannosz füle Arisztipposz egy barátja részére kegyelmet kért Dlonüsziosztól. Mikor látta, hogy az uralkodó nem akarja meghallgatni, a lábaihoz borult, és úgy könyörgött, mire a türannosz végre megadta a kegyelmet. Néhány nap múlva barátai szemére vetették Arisztipposznak ezt a nagy megalázkodást, amely nem méltó egy filozófushoz. A bölcs csodálkozva nézett barátaira, és így felelt: — Hát nem tapasztaljátok, hogy ennek a türannosznak a lábán van a füle? Vihar a tengeren Arisztipposz hajóra szállt, hogy Korinthoszba menjen. Otközben a tengeren rettenetes vihar támadt, és Arisztipposz félelmében bizony reszketni kezdett. Valaki ezt észrevette az utasok közül, és így szólt hozzá: — Mi, tudatlanok, nem félünk és te, ki filot zófus vagy remegsz? A bölcs ránézett a háborgó tengerre, majd így szólt: — Ez azért van, mert az én életem értékesebb, mint a tied, és ha mindketten elpusztulunk én többet vesztek, mint tel A füst súlya Démokrítosztól, a nagy görög filozófustól megkérdezte egyszer egy gúnyolódó kedvű ember, hogy hány obolosz füst lesz ezer obolosz fából. A filozófus pedig így felelt: — Mérd meg a hamut, s ami a súlyából hiányzik, annyi a füst.
