A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-10-01 / 40. szám
Ý.HyZČretsxw: *ľl *T*©ÍCZ1 ATOS 11 Nekem ugyan bizonygathatják, hogy a szekrény vagy például a szék, csak élettelen tárgy — én el nem hiszem. Megvan azoknak a maguk jelleme, szokása, bogara. Azok is csak eltöprengenek egyről-másről, tudják, amit tudnak, szeretnek, gyűlölnek. Ránk, emberekre, gyakran megharagszanak — bosszút is állnak rajtunk. Ha eltűnik valami tárgy: sapka, kesztyű, kedvenc ceruza, könyv — dehogyis jelenti az, hogy már el is veszett, egyszerűen csak bujkál előlünk. Megorrolt valamiért, és most ingerkedik. Igen, igen, az a bujkáló tárgy játszik velünk. hiába szólongatjuk az ördögöt: „Ördög, ördög, mulass véle, gyorsan adjad viszsza végre.“ Mondok én egy példát. Kamcsatkai utazásom idejéből való ez a történet. Amikor a Mednoj szigethez közeledtünk, mi totósok mindjárt a gépünkhöz kaptunk, hogy megörökítsük a felhőbe burkolózó, zord sziklás partot. De váratlanul kiderült, hogy a gépemben nincs már üres kocka a tekercsen, új filmet kell betöltenem. Elővettem hát egyet a zsákomból, és már nekikészülődtem, hogy berakjam, amikor kopogtattak: Leonyid Tyimofejevicsnek elakadt a filmfelvevőgépe, ő hívott segítségül. Amikor öt perc múlva visszatértem, megdöbbenve láttam, hogy a tekercs, amelyet — világosan emlékszem rá — odatettem az asztalra, a gépem mellé, nincs sehol. Keresni kezdtem. Feltúrtam minden elképzelhetőt, kiforgattam a zsebeimet, négykézláb végigkutattam az egész kabint, kiráztam a lepedőt és a takarót, a magam ágyáró' is, a társaméról is — de csak nem került elő . .. Bosszúsan, dühöngve rohantam jurka Muravinhoz, kikunyeráltam tőle egy filmet, és még éppen maradt annyi időm, hogy gyorsan lencsevégre kapjam a szigetet. Elfényképeztem egy fél tekercset, aztán visszamentem a kabinba. Az én filmem békésen ott hevert az asztalon, pontosan azon a helyen, ahová tettem. Ott hevert és vigyorgott. De még mennyire hogy van lelke, élete az élettelen tárgyaknakl Olykor végtelenül finom, rezzenésig érzékeny ez a lélek — nem szabad megsebezni. Meg aztán kapcsolat is van a tárgyak között: betyárbecsület, barátság, összefogás. Ogy bizony, már tudom, miért járatta velem a bolondját a filmtekercs, mi miatt sértődött meg, mi miatt állt bosszút. Sőt, hogy ki miatt — ezt is tudom. 1950-ben új lakásba költöztünk. Tüstént felvetődött nálunk Is a szokásos probléma: új bútor kell. A régi társbérletben szedettvedett holmi szolgált bennünket: roskatag szekrény, süppedt dívány, bicegő, roskadásig zsúfolt könyvespolcok. Ez a berendezés nem volt se nagyon szép, se nagyon kényelmes, de nagyjából megfelelt abban a „varjúfészekben“, ahol hat külön mérőóra ketyegett az előszobában, hat külön villanykörte és kapcsoló éktelenkedett a WC-ben és a konyhában. Az új lakás — benne a saját fürdőszoba, saját konyha, a két erkély — valósággal megrendített bennünket. A tiszta falak, a gyalult, ragyogóra súrolt parkett környezetében nyomasztóan hatottak ócska szekrényeink, könyvállványaink, fürnérülőkés székeink. Oj berendezésre volt szükség. A széles, nagy heverővei kezdtük, amelyet két vidám kárpitos készített nekünk. Aztán holmi ruhásszekrény-vitrlnkombináció következett, amelyet az üzletben „garzonszekrénynek“ kereszteltek, majd egy kanapé meg két fotel. Hat szék beszerzése tette fel a koronát a nagy műre. Ezt a hat széket a Podol környékén találtuk egy bútorüzletben. Aranyossárga színük, kényelmes ülésük, kellemesen hajlított támlájuk egyöntetű helyeslésünket váltotta ki. Ráadásul nem Is kértek értük nagyon sokat. Hárman voltunk, ki-ki megragadott két széket, és szerencsésen hazaszállítottuk az egészet. A székek megjelenése nyomán egyszeriben vidámabb lett az élet a lakásban. Közülük négy az ebédlőasztalt vette körül, kettő a falnál állt, de ha vendégek jöttek, ezek is helyet kaptak az asztalnál. A vendégeknek egyébként nagyon tetszettek a székek, mind azt kérdezgették, hol vásároltuk, és vajon van-e még belőlük abban a podoli üzletben. így éltünk le jó néhány évet ezekkel a székekkel. Összeszoktunk, összebarátkoz tunk. Az egyik billegett egy cseppet r~ azt anyuka szerette meg. A másiknak egy emberi fenék rajzolódott ki az ülésén — egyik barátnőnk mindig azt választotta. A harmadik csodás zeneiséggel nyikorgott. Egyszóval, mindegyiknek kialakult a jelleme, és mi nagyon jó békességben megvoltunk velük. Csak a családi ünnepek idején kezdődtek a bonyodalmak. Ilyenkor sokan sereglettek össze nálunk, rendszerint kevés volt a szék. Be kellett hozni a konyhából a hokkedliket, deszkát fektetni át rajtuk, oda kellett húzni az asztalt a díványhoz. Bonyodalmas megoldás, és nem is a legkényelmesebb. És lám, az egyik barátom, amikor éppen tanakodtunk, hogyan helyezzük el a vendégeket, váratlanul azzal áll elő: — Ide figyelj, mi nemrégen kifestettünk, új bútort vettünk. Négy székünk munka nélkül poshad. Vidd el őket. Vidd, ha mondom. jó szalmafonatos székek. Nálam egymásra borítva állnak az előszobában, csak a helyet foglalják. Nem sokáig kérettem magam — elfogadtam az ajándékot. Másnap átköltözött hozzánk a négy dalia. Mert daliásán szép volt a négy szék. Ébenfekete, csillogó a fája, világos szalmafonat az ülése, támlája. Ahogy odaállítottuk négyfelől az asztalhoz, mindjárt ünnepélyes külsőt adtak a szobánknak. Ezeket is dicsérte mindenki. Meg a barátomat is, aki ilyen nagyszerű ajándékkal lepett meg. Pazar székek — kényelmesek, szépek, olyan finom új-szaguk van. Másnap, amikor hazaérve beléptem a szobába, önkéntelenül összerezzentem. Először magam sem értettem, mi bánt. Aztán rádöbbentem: ez az önteltség. Az új székek önteltsége. Állnak az asztal körül — ápoltan, fényesen, nyugodtan, jóllakottan. Mintha egész életükben itt álltak volna. A mi kedves, aranyos öregjeink, a melodikus nyikorgású, bice-bóca lábú öregek félénken húzódtak a falhoz. Azóta valahányszor belépek a szobánkba, mindig elönt a szégyen. Odatelepedett az asztalhoz ez a négy öntelt, pökhendi betolakodó, fütyül a világra — gazdának érzi magát... A derék öregek pedig csak nagynéha, esténként kapnak helyet az asztalnál, olyankor is csak néhány kurta órára, utána megint vissza, helyre — áfáihoz... Ha pedig egy szeget kell beverni vagy egy függönykarikát megigazítani, a négy bitangot nem háborgatjuk, túlságosan is kényes az ülőkéjük, majd inkább a derék öregek — azoknak nem árt. A békesség pedig odalett a szobánkban. És én ez ellen nem tehetek semmit. Ceruzák, kanalak, brosstűk vesznek el, nincs meg az újság, amelyet olvasna az ember. Néha megkerülnek, néha nem. De én tudom, hogy mindez nem ok nélkül történik. Az a hasadás se ok nélkül van a derék sárga öregen, amelyiket a telefon mellé száműztünk az előszobába. Tépi a nadrágomat, belekarmol a lábamba, ha alsónadrágban ülök rá. Bosszút állnak rajtunk hajdani J6- barátaink. Az a filmtekercs is bosszút állt — nem magáért, másokért. És a fényképezőgép is. Mert az a film, amelyre a Mednoj sziget partját fényképeztem, üresnek bizonyult az előhívás után: nem volt azon egyetlen kép sem. Fordította Elbert János
