A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-09-24 / 39. szám
ILJA EHRENBURG Ha létezik egyáltalán ilyisn fogalom, hogy az újságírás klasszikusa, akkor ez a fogalom elsősorban is Ilja Ehrenburg érdeme. Ha vigasztalhatjuk magunkat, gyakorló riporterek, hogy nem teljesen haszontalan a hivatás, amit választottunk, a vigaszt elsősorban Ehrenburgtól kaphatjuk. Micsoda életmű! Micsoda élet! Igen, igen nem véletlenül került így egymás mellé a két fogalom, az életmű, és az élet, s mégcsak a sorrend sem véletlen, előbb az életmű, s aztán az élet, ami elsődleges fontosságú, ha Ehrenburgra gondolunk. Talán nem túlságosan erőszakolt az összehasonlítás, ha Fábryval is párhuzamba hozzuk egy pillanatra, előszűr talán épp a publicisztika, másodszor pedig az életük miatt. Pedig micsoda két homlokegyenest ellenkező élet az övék! Fábry, a Stószról jóformán ki sem mozduló remete, s Ehrenburg, a világjáró publicista, aki Párizsban ugyanolyan otthon érezi magát, mint Moszkvában, Prágában ugyanúgy, mint Tokióban. De ez a két ellentétes élet mégiscsak hasonlít egymásra valamiben: abban, hogy nemcsak önmagáért van, hanem a világért, az emberekért, kisebb vagy nagyobb társadalmi közösségekért, s végső soron az egész emberi történelemért. Ehrenburg sok mindent írt életének hetvenhét esztendeje folyamán, hogy csak a legfontosabbakat említsük: a julio Jurenito, a Kilencedik hullám, a Vihar, a Párizs bukása, s az Olvadás című regényeket, s ilyen szépirodalmi életmű nagy-nagy becsületére válna bárkinek. Ehrenburg művészetének mégsem csak ez a súlypontja. A publicisztika. S ami abból szervesen következik: a biográfia. Harmincöt évvel ezelőtt egy úti karcolatéban így írt: „az idén nyáron Abramcevóban elnéztem a kertben a juharfákat, meg a kényelmes karosszékeket. Lám, Akszakovnak volt ideje, hogy mindent jól átgondoljon. Gogollal folytatott levelezése — az emberek és a kor ráérős leírása. De mit hagyunk mi magunk mögött? Nyugtákat: „Felvettem 100 azaz egyszáz rubelt“. Nekünk nincsenek juharfáink, karosszékeink sincsenek, s a szerkesztőségek és a várószobák kimerítő sürgés-forgásait vasúti kocsiban és hajó fedélzetén pihenjük ki. Ennek bizonyára megvan a maga létjogosultsága. Az idő mostanában gyorsjáratú gépekkel gazdagodott. S a gépkocsinak nem kiálthatja oda az ember: „Állj, szeretnélek alaposan megnézni!“ Csupán a gépkocsi fényszóróinak elsuhanó villódzásairól mondhatunk valamit. Viszont ez is kivezető út — a gépkocsi kerekei alá is kerülhetünk. Kortársaim közül sokan kerültek az idő kerekei alá. £n megmaradtam, nem azért, mintha erősebb, vagy előrelátóbb lettem volna, hanem azért, mert vannak idők, amikor az ember sorsa nem szabályok saarint lezajló sakkjászmára, hanem inkább szerencsejátékokra hasonlít“. Vannak írók, akik eleve predesztinálva vannak arra, hogy önéletrajzot írjanak. Szent Ágoston, Tousseau, Goethe, Tolsztoj, a magyarok közül Kassák Lajos, Veres Péter. Vannak közöttük, akik önéletrajzukkal érik el a halhatatlanságot. Ezek sorába lép majd alighanem Hja Ehrenburg is. Önéletrajza, az „Emberek, évek, életem“ a század egyik legizgalmasabb dokumentuma. Most, hogy halálhírére ismét kezembie vettem a három vaskos kötetet, bámulatom még nagyobb, mint annak idején volt, amikor a megjelenés sorrendjében külön-külön olvastam az izgalmas életregényt. S megintcsak a közhely tolul a toliamra: Micsoda élet! lS91-beu született, átélte az első világháborút, a másodikat, tanúja volt az októberi forradalomnak, s ismerte a század valamennyi érdekes emberét. Picassónak csakúgy a legközelebbi köréhez tartozott, mint Nezvalnak, Majakovszkijnak csakúgy, mint Aragonnak. Róluk szól az „Emberek, évek, életem,“ a kortársakról, azokról akikkel a szerző, a század egyik legmozgékonyabb szelleme élt. Mivel zárhatnánk méltóbban nekrológunkat, mint a nagy életregény utolsó mondataival, Ehnsnburg üzenetével, amelyet, talán nem helytelen most ezt kihangsúlyozni, az utókornak, a halhatatlanságnak írt: „Szeretem az életet, nem bántam meg azt, amit megéltem, vagy akár megszenvedtem, csak az bánt, hogy sok mindent elmulasztottam elvégezni, megírni, teljes szívvel megsiratni, teljes szívvel megszeretni. Dehát a természetnek ilyen a törvénye: a nézők már rohannak a ruhatárba, pedig a színpadon még most kiált fel a hős: „Holnap, holnap én ... “ Hogy mi lesz holnap? Egy másik darab, más hősökkel“. Cs. L. még közelebb dugta a fejét, és Peter fogával kivette a pipát az ellenség szájából. De akkor sem vétették szem elöl egymás előrenyújtott, mozdulatlan kezét. Peter szippantott egyet és visszanyújtotta a pipát, és Pierre most már meg se várta a kérést, egy szippantás után újra odakínálta az ellenségnek. Többször is tettek így, kéjjel szívták a katonapipát — két ellenség a senki földjén, amit mindenáron el kell foglalni. Vigyázva szippantottak, lassan, igen lassan. A fénysugár évezredekig repül, de ők csak azt tudták, hogy ez a pipa az utolsó egyikük számára. Akkor szerencsétlenség történt: a pipa kialudt, mielőtt végigszívták volna. Egyikük nyilván eltűnődött, és egy lenyelt sóhajtás miatt a pipa nem folytathatta kurta életét. Vajon Pierre volt-e, aki barna Jeanne-jára gondolt, vagy Peter, aki tejfehér Johannájától búcsúzott? Egyik a kettő közül. Tudták, hogy a tűzszerszámot nem vehetik ki, mert kezüknek minden mozdulata harcot és halált jelent. De valamelyikük előbb jutott elhatározásra. Pierre-e, aki a francia köztársaságot védelmezte és zsebében egy kis tűzkövet és falusias gyújtózsinórt hordott, vagy Peter, akinek gyufája volt és a német birodalmat védte, egyik a kettő közül. Megragadták és fojtogatni kezdték egymást. A pipa leesett és az agyagba ragadt. Sokáig birkóztak némán, és az agyag, ami rájuk tapadt hempergés közben, egyre nőtt, dagadt a ruhájukon. Aztán, hogy egyik se tudott felülkerekedni, harapni kezdték egymást, sörtés, kemény arcukat, inas nyakukat, amelyből ismerős szag áradt, és belevegyítették tapadös, barna vérüket a sárga agyagföldbe. Majd elcsöndesedtek, és újra békésen feküdtek együtt, mostmár pipa nélkül, holtan a halott senki földjén. A szelíd fénysugarak, amelyek messze csillagokból jönnek a földre, hamarosan elhalványultak, reggeledett, és az emberek, akik éjszaka hangtalanul öltek, az agyagban kúszva, vagy aknát ásva, mihelyt a nap felragyogott, megint lármásan, puskával és ágyúval pusztították egymást. Két csapattörzsnél bevezették a két katona annyira különböző és mégis annyira hasonló nevét a nyomtalanul eltűntek listájára, és mikor ismét éjszaka lett, mások kúsztak előre helyettük a senki földjére, hogy végbevigyék azt, amit sem Pierre, sem Peter nem tudott elérni. Mert háború volt abban az esztendőben. Egy kis provence-i faluban a barna Jeanne, miközben kénnel locsolta a szőlőt, megsiratta Pierret, és mikor már eleget siratta, más férfit fogadott a házába, Paul nevűt, mert hát kellett valaki, aki megvágja a venyigét és magához szorítsa barna keblét, amely kemény volt, mint a szőlő jó esztendőben. És nagyon messze tőle, bár sokkal közelebb, mint egyik csillag a másikhoz, egy pomerániai falucskában sírt a fehérbőrű Johanna, mialatt takarmányt szórt a vemhes teheneknek. Pétért siratta. Mivel azonban a jószág sok munkát ad, és tejfehér testének szüksége volt az ölelésre, egy másik, Paul nevű férfi jelent meg az udvaron. Arra a hírre, hogy férjeik elszívták az utolsó pipát, a két asszony elszomorodott, de lassacskán megvidultak új uruk karján, mert abban az esztendőben, mint más években is, az élet uralkodott. 1917 ápriliséban a senki földje, amelyről ürülék és vér szaga szállt fel, megszűnt senki földje lenni. Egy meleg ragyogó napon számtalan ember halt meg ott, mindenféle országból való, és a sárga, alvadt vérrel kevert föld tulajdon lett ismét, valakinek a törvényes földje. , A Macskajárás nevű lövészárokban előbb nyugodtan mentek az emberek, és ahol nemrég hasoncsúsztak, most még csak le se hajtották a fejüket. De egy árokkeresztezésnél, ahol a Macskajárás véget ért, és jobbra-balra más, névtelen árkok ágaztak ki belőle, két csontvázat találtak. Egymást átkarolva tartották, akár a boldog szerelmesek, mintha ölelkezés közben hirtelen, orvul támadt volna rájuk a halál. Nem messze tőlük egy kis pipa feküdt. Most itt van előttem, szegényes kis katonapipa, agyaggal, vérrel mocskos, egy pipa, amely a háború idején „békepipa“ lett! Még látszik benne egy szemernyi hamu — két életnek a nyoma, két életé, amelyek gyorsabban kiégtek, mint egy szippantásra való dohány, két szép és jelentéktelen élet. De hogy lehetne megszerkeszteni azt a mérleget, amely leméri az emberi mag kifejlésének értékét úgy, hogy egyik serpenyőben ezer meg ezer esztendő fekszik, a másikban pedig egy arasznyi lét, amennyi ahhoz kell, hogy ezt a kis katonapipát végigszívhassa valaki.
