A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-09-17 / 38. szám
Legújabb magyar --------------- anekdotakincs öt esztendővel ezelőtt jelent meg Békés István szórakoztató és tanulságos anekdóta gyűjteménye, melynek művelődéstörténeti érdekességét talán azzal jellemezlietném a legjobban, hogy egy ültében forgattam végig, és később is szívesen vettem újra a kezembe. A kritika akkoriban egyöntetűen megállapította, hogy Békés István méltó utóda Tóth Bélának, akinek sokat forgatott, kultúrhistóriai becsű anekdóta gyűjteménye a század elejéig terjed. Békés ott folytatta, ahol Tóth abbahagyta — írtam akkor ismertetésemben —, a századfordulótól a felszabadulásig terjedő csaknem fél évszázad vidám történeteit, csattanós magyar tréfáit gyűjtötte csokorba, de már nem a borospohár, gyűrűszivar mellett szórakozó újságíró kedélye modorában, hanem erős kritikai, nemkülönben politikai érzékkel. A szerző a tárca típusú kis tréfás novellákat társadalmi és művelődéstörténeti foglalattal látta el, az anekdoták fűszeres tartalmát és a csattanót így formailag is kiemelte és a nagy hagyományú, szórakoztató műfajt szinte megújította. A Gondolat kiadásában megjelent újabb gyűjteménye — Legújabb magyar anekdótakincs — talán még jobban mulattat, még derűsebbé teszi az olvasó óráit, ugyanakkor az író mintha többre törekedett volna, mint olvasmányos, szórakoztató könyvet adni a kezébe, de a teljesség igényével nagyobb gonddal és elmélyültebb tárgyi ismerettel és szaktudással válogatta ki és írta meg anekdotáit. Az új gyűjteményben erőteljesebb hangot kap közéleti érdeklődése, de tapintata is, mert hiszen ebben az új kötetében nem A Kossuth díj kiosztása a Parlamentben 1955- ben A kitüntetett személyeket sorra szólítja, a Minisztertanács elnöke, és kézszorítás kíséretében átnyújtja nekik a vörösbőr tokba zárt babérkoszorút és a mellé járó oklevelet. Taps, villanófény, filmfelvevőgép-zümmögés — az új Kossuth-díjas visszaül a helyére, s megvárja a szertartás végét. Utána — a büfé-megnyitás előtt — még egy nem jelentéktelen apróság következik. A szomszéd teremben egy "autogram ellenében a Kossuth-díjjal kitüntetett kiválóságok megkapják a fokozatonként emelkedő mennyiségű ezer forintokat. Ennek átadása kevésbé ünnepélyes, de nem megvetendő esemény. Az egyik friss Kossuth-díjas író, Karinthy Ferenc, alákanyarítja nevét az átvételt igazoló ívre, átveszi a neki járó összeget, s látja, hogy a névsorban előtte szereplő írótársa: Illés Béla nem vette át a magáét. — Bocsánat — mondja kedves közvetlenséggel a Kossuth-díjak pénzkiosztójának —, Illés elvtárs megkért, hogy vegyem át az övét is. Ha nincs kifogása ellene ... Már hogy lenne kifogás az ellen. Egyik Kossuth-díjas igazán átveheti a másik helyett a Jutalmat. És ha egyszer a fiatal Karinthy ennyire előzékeny az idősebb Illés Bélával szemben .. Még egy aláírás, s az Illés Béla Kossuth-díjának összege is eltűnik Karinthy Ciní zsebében. A pénzátvétel tovább folytatódik, és simán be is fejeződnék, ha a ritkuló pénzátvevők között meg nem jelenne Illés Béla. — Illés elvtárs járandóságát már folyósítottuk — mondja a pénzkezelő, s Illés Béla valami tévedésre gondol. — Nem kérem, én még nem vettem fel a járandóságomat — ropogtatja a szót mosolyogva Illés —, éppen most akarom felvenni... Remélem, nincs akadálya. Már hogyne volna. Még egy Kossuth-díjat sem lehet kétszer kifizetni, s így Illés Béla kénytelen megelégedni a magyarázattal, hogy pénzét, éppen az ő felkérésére, már kifizették egy kollégájának... csupán a múlt nagyjairól, elhúnyt közéleti személyiségekről, hanem élő kortársairól, művészekről, írókról, tudósokról és politikusokról is írja ingerkedő, csípős iróniájú apró históriáit. Mértéket ismerő ízlése és kritikai érzéke jól irányítja, amikor élő személyek köré fonja nem mindig díszítő, olykor bogánccsal és tövissel tarkított anekdóta koszorúit. Az események és szakmák szerint csoportosított történetek úgyszólván napjainkig nyúlnak, s így a felszabadulás után eltelt két évtized magyar története, kulturális élete is megvilágosodik a derű görbe tükrében. Dobozy Imre találóan írta megjelent kritikájában, hogy az anekdóta demokratizálódott, csinálóinak a száma megsokszorosodott — ő maga többször is szerepel a kötetben —, témavilága kitágult, a kivételesség jegyét felváltotta benne a sokakat érdeklő, érintő érdekesség. Igaza van Dobozynak abban is, hogy telitalálat a gyűjteményben mindaz, ami az elmúlt két évtized történelmitársadalmi fordulóit örökíti meg, s az a mód is, hogy „az emberek felfedezik és birtokba veszik a hatalom különféle összetevőit, a politika posztjától a betűig, színházig, muzsikáig.“ Hozzátehetjük, a gyűjtemény azt is igazolja, hogy nincs szükség kendőzésre és szépítgetésre: a szocialista világról nemcsak simogató derűvel lehet beszélni, hanem az anekdóta érdekesebb, borssal és paprikával fűszerezett hangján is. Az alábbiakban Bartókról, Kodályról, Illés Béláról, Kacsóh Pongrácról írt anekdotákat közlünk ízelítőül. EGRI VIKTOR — Kinek? — csattan fel Illés. — Dr. Karinthy Ferencnek. — Cini! — kiáltja most Illés, és utat törve a várakozóban, siet a tréfacsináló után. A büfében eléri, nyakon csípi, elkapja: — Pénzt vagy életet! — Bocsáss meg, Béla bácsi — nyújtja át Karinthy udvariasan a pénzesborítékot —, de egy csapásra kétszeres Kossuth-díjas szerettem volna lenni! 1932. április 24. — Kodály Zoltán Székelyfonójának bemutatója az Operaházban. A tenorszólamot, a fiatal legény szerepét Rösler Endre énekli, aki szereti tisztázni, hogy mi a tartalma a műnek, amelyben közreműködik. Azt tudja, hogy a Székelyfonó képsorait nem a cselekmény, hanem a népköltészeti-zenei szövedék fűzi egybe, de azért éberen figyeli, hogy mi történik a színpadon. Palló Imrét, a kérőt hol elviszik a zsandárok, hol meg visszahozzák. Ez izgatja legjobban, mert bármennyire töri a fejét, nem bír rájönni, hogy mi ennek az oka, logikája. A főpróba kezdete előtt anynyira furdalja már a kíváncsiság, hogy odaáll Kodály Zoltán elé és megkérdi: — Tanár úr, kérem, tessék már megmondani, miért viszik el a csendőrök a kérőt, és ha elvitték, miért hozzák vissza ... Ha én ezt meg nem tudom, úgy érzem, egy hang se jön ki a torkomból. .. Kodály egy darabig gondolkozik, lenéz a cipője orrára, végül felemeli a fejét, megcsóválja, s kimondja a szentenciát: — Megvallva az igazat, magam sem tudom biztosan ... De, nézze, lehet, hogy ez benne a romantika ... 1936 telén mutatta be a Budapesti Filharmóniai Társaság zenekara Bartók Béla Cantata Profana című remekművét. A bemutató szólistái Palló Imre és Rösler Endre voltak, s az énekművészeknek alaposan fel kellett készülniük a forradalmian új, akkor még teljesen szokatlan alkotás tolmácsolására. Bár Rösler Endre gondosan gyakorolta szólamát, nagy öröm és megkönnyebbülés volt számára, hogy Bartók meghívására elmehetett korrepetíciőra a szerző otthonába is. Felkészült a próbára, igyekezett gégéjét hozzászoktatni, hozzáidomítani az újszerű hangzásokhoz, ám egy kivételesen nehéz fekvés így is legyőzhetetlennek látszó akadályt jelentett. Néhány szívélyes üdvözlő szó után Bartók leült a zongorához s elkezdődött a munka. Mikor a problematikus részhez értek, Rösler őszintén megmondta, hogy ezt a részt énekelhetetlennek tartja, s megkérte a szerzőt: változtassa meg ezt a taktust. Bartókon semmi neheztelés jele nem látszott, de nem is mutatott semmi hajlandóságot az énekes kérésének teljesítésére. Kétszer-háromszor is megnézte a kottán az inkriminált helyet, majd szelíden ennyit mondott: — Nem változtatok rajta. Rösler idomtalannak tartotta a vitát, elhallgatott, s elbúsulva bandukolt haza. Ám másnap, amikor ismét megjelent Bartók lakásán, még a próba elkezdése előtt nagy meglepetés érte. Bartók rátette a zongora h'angjegyfüzet-tartójára a Cantata kottáját, rámutatott az előző napon kifogásolt, s immár némi könnyítéssel átírt kottafejekre, s finom őzpillantással, nagyon szerényen megkérdezte: — Így jó lesz? Firenze. Maggio Musicale. 1938. A két világháború között, a kisbéke alkonyán, a mágnás és milliomos világ és a világ zenei életének legválogatottabb csapata nyüzsgött a Firenzei Zenés Május bemutatóin. És a világlapok zenei rovatának képviselői és világfiak és félvilági dámák — a közönségnek e visszatérő, egyetemes jelzője ez esetben egyáltalán nem túlzás. A hatalmas zenés program kiemelkedő sikere — A kékszakállú herceg vára című Bartókopera volt, a budapesti Operaház előadásában. A hozzáértők lelkesedtek, a zenebarátok rajongtak, egy olasz hercegnő fényes kerti ünnepségre invitálta a nemzetközi társaság krémjét, s a magyar kultuszállamtitkár: Jelsovitzky Ká-
