A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-09-17 / 38. szám
roly azon vett© észre magát, hogy az érdeklődés középpontjába került A művészek Bartók Béla egyéb - munkáiról kérdezősködtek, a kotnyelesek intimitásokról faggatták. Öméltósága rettenetes zavarban volt, mert bizony Bartók Béla életéről és műveiről nem sokat tudott mondani. Miután üres és ügyes közhelyekkel eredményesen kivágta magát, fanyar szájízzel tért haza az estélyről. Kellemes, mondén szórakozását Bartók alaposan elrontotta ... Az államtitkár úr másnap találkozott Márkus Lászlóval, az Operaház ugyancsak Firenzében tartózkodó igazgatójával. Bizalmasan félrehívta és indignáltan mesélte: — Az este kínos helyzetbe kerültem. A garden partyn a principessa áradozva rontott nekem, hogy mennyire irigyel, mert ott lehetek államtitkár, ahol Bartók dolgozik, hogy mekkora tisztesség ez a számomra, s milyen boldogság, hogy én láthatom el földi javakkal... Teljesen konfúzus lettem, mert egyfelől én ezt a Bartókot soha, semmi földi jóval el nem láttam, másfelől pedig ... másfelől pedig ... Öméltósága itt kissé megakadt, töprengett egy darabig, aztán gondolatát kérdés formájába öltöztette: — Mondd, kérlek — fogta még diszkrétebbre a hangot —, de mondd meg nekem őszintén: csakugyan olyan nagy ember ez a Bartók ... ?! 1946—1947-ben Kodály Zoltán hathónapos világ körüli úton volt. Előbb Amerikában, Angliában, Svájcban járt, majd Moszkvába utazott. Mikor Kodály Zoltán és felesége partra szálltak New Yorkban, a többi utassal együtt szépen felsorakoztak, hogy átvizsgálják az úti okmányaikat. Végre odaért az útlevélellenőrző hivatalnok elé. A tisztviselő forgatni kezdte a papírokat, s nagy nehezen kibetűzte az utas nevét: — Mister Kodály? — Yes. Kodály. — A másik neve? fűződnek — ám egy-egy Ibsen-alakítás a mai színészek számára is jelentős feladat, igazi próbatétel. Azonban kétséges, hogy a Déryné Színház nagyobbrészt mezőgazdasági dolgozókból rekrutálódó közönsége még a legművészibb tolmácsolás nyomán is el tudjon igazodni a századfordulóról ránk maradt ibseni társadalom- és lélekrajz szövevényeiben. Viszont tehetséges színészek bensőséges játéka lehet olyan megragadó, hogy egyszerű emberek számára kibontja, áttekinthetővé teszi a cselekmény fő vonalát. Nyilván ez a közvetlen hatás érvényesült a Tolna megyei Bogyiszlón is, ahol a Nóra előadását élénk együttérzéssel figyelte a publikum. Hogy ez az együttérzés menyire élénk és őszinte volt, az is mutatja, hogy a darab befejeztével egy mélyen megrendült néző, egy idősebb vasutas kopogtatott be a Nórát alakító Feleki Sári ajtaján. — Csak meg akartam köszönni, művésznő — kezdte remegő hangon —, hogy olyan szépen tetszett játszani ezt a csalfa asszonyt. Tessék elhinni, majdnem elsírtam magamat__ A vasutas igazat mondott, mert még most is teleszaladt könnyel a szeme. — Én vagyok a megmondhatója, hogy milyen jól tetszett csinálni — folytatta elcsukló hangon —, mert engem is otthagyott az asszony. Tóth Elemér: Én is hiába mondtam neki: ne menj el, Rózsi, ne hagyd itt a gyerekeket, csak elment a latrával ... Feleki Sári úgy érezte, hogy mondania kell valamit megrendült nézőjének. Valamit, ami együttérzését tanúsítja. . — És mondja — kérdezte őszinte részvéttel —, mi lett az asszonnyal? — Jaj, drága művésznő lelkem — sóhajtott fel a bogyiszlói Nóra férje —, rossz utcafarka lett abból is ... Magányosan szeretett üldögélni a New Yorkkávéházban. Megszokott kis asztalánál, csendes szemlélődésbe merülve, iddogálta feketéjét. Egyszer, ahogy bement a kávéházba, törzsasztalánál már ült valaki. Kicsit bosszankodott, de minthogy szívesebben hallgatott, mint beszélt, szótlanul leült egy üres asztalhoz. Kényelmesen elhelyezkedett, rákönyökölt az asztalra, öklével támasztotta az állát, és nézdelődött. Jön a pincér, odalép hozzá, s halkan, udvariasan közli: — Mester, ezer bocsánat, nagyon sajnálom, ez az asztal foglaltl Felnéz erre félrefordított fejjel Csortos, az asztal lapján pihenő könyökét lassan felemeli, s azt mondja: -— Hát vigye! — Zoltán. Zoltán Kodály. A hivatalnok felsandít az iratokból: — Zoltán Kodály ... Zoltán Kodály ... Csak nem rokona Kodálynak, a komponistának...? Kodály halkan feleli: De Igen. Úgy is mondhatjuk. Az amerikai zenebarát azonban gyanakvó: — Szóval rokona ... És megkérdezhetem, Mr. Kodály, hogy milyen rokona? Távoli vagy közeli? A válasz még az előbbinél is halkabb: — Elég közeli. Ugyanis én vagyok az a Kodály, aki komponál. A pecsét egy pillanat alatt rajta van az útlevélen A Déryné Színház nyírbátori János vitéz előadása után történt, 1958-ban. Kacsóh Pongrác példátlanul népszerű dalműve a nyírségi közönség szívét is megnyerte. Valamennyien együttéreztek a derék Kukorica Jancsival és szép Iluskájával, szerették a hűséges Bagót, sajnálták a szerelmében csalódott francia királylányt, mulattak a bohókás francia királyon, és legszívesebben személyesen kontyolták volna meg a gonosz mostohát. Az előadás végén két-három süldő kislány sündörgött a kultúrház színpadi bejáratához. A színházi érdeklődés növekedésével elterjedt az autogramkérés kedves szokása is — a nyírbátori kislányok aláírást gyűjteni indultak a Déryné Színház művészeinek öltözőjébe. Először a női öltözőbe kopogtak be: odanyújtották füzeteiket, és türelmesen vártak, míg a szép Iluska és a bús francia királyleány beírja a nevét. A kolléganőivel együtt öltöző gonosz mostoha — Szántó Margit — automatikusan nyúlt az autogram-füzetek után, ám az egyik kisleány dühösen a kezére ütött, kikapta kezéből a füzetet, s szenvedélyes haraggal rákiáltott: — Magától nem kell aláírás, maga undok vén boszorkány! Hosszú sorozatban játszotta 1963-ban a Déryné Színház országszerte Ibsen Nóra című színművét. Nem tagadható, hogy komoly kulturális hivatás a drámairodalom korjelző alkotásainak tolmácsolása a magyar falvak, községek közönsége számára. A Nóra minden szerepéhez a »<3 hazai színészet tiszteletre méltó hagyományai A harmadik hajnal Hogy megszületett az a bajuszos tehet róla S most itt izgul az ajtóban nyelve hegyén az ÉjSZAKÁVAh töltött órák keserű édes-ízeivel kezében a kakasok három vörös kiáltásával homlokán megülő ráncokkal szeme alatt megbúvó karikákkal most itt izgul az ajtóban mialatt hajók indulnak neki a tengernek hogy le ne késsék a nekik születő hullámsírt mialatt „egy szív utolsó piros rózsáját“ illatoztatja a bokor még árnyékát rejtegeti füstjét a tűz jó kedvét a három üveg bor mialatt szerelmesek piros kárpitos szája a nagy kérdő- és felkiáltó jeleket suttogja míg rájuk nem szakad vágyuk temploma Ezen a harmadik reggelen ebben a harmadik virradatban, amikor felkelnek a nem járt utak s odaballagnak a költő lába elé aki egész éjjel bort ivott örömében és bánatában s a fehér ajtó előtt körmeit csonkig rágta amikor az idő hideg ujjat közt a hegyek épp csúcsaikat hegyezték ebben a harmadik virradatban ezen a harmadik , reggelen amikor a még égő lámpa körül szédülten keringenek s maguk sem-tudják miért gyűlölködő lepkék amikor az öregek ostoraikat pattintgatva hajkurásszák a nagy falióra mutatói elé fogott z öszvéreket amikor az agg tudós rájön élete végső értelmére s tar koponyájára írja a halál fekete képletét előtte felgyújtva még a maszlaggal tömött új évet ezen a harmadik hajnalon. Hogy megszületett az a bajuszos tehet róla S most itt izgul az ajtóban pedig a hegy fölött már végigsuhant a nagy sikoltás s vörös ráncaiba takarózva a sziklás úton a költőig ért aki bár csonkig rágta körmeit a kakasok három vörös kiáltását az ágy fejéhez vázába teszi.
