A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-09-17 / 38. szám
Hernando Téllez*: Hab és semmi más Köszönés nélkül lépett be. Én a legjobb borotvámat fentem éppen. Amikor felismertem, a lábam remegni kezdett. De rám se nézett. Nyugalmat színlelve tovább fentem a borotvát. Azután a hüvelykujjam begyével vizsgáltam meg az élét, s a fény felé tartva is megnéztem. Közben levette töltényekkel körülrakott derékszíját, amelyen pisztolytáskája függött. Felakasztotta az egyik ruhafogasra, és rátette sapkáját. Megfordult, kioldozta nyakkendője csomóját, s így szólt: „Pokoli aőség van. Borotváljon meg“. És leült a székbe. Becslésem szerint négy napja nem borotválkozott. Négy napja üldözte már a mieinket. Arcát erősen megbarnította a nap. Nagy gonddal kezdtem a habot keverni. Néhány szelet szappant tettem a tálacskába, kevés langyos vizet öntöttem hozzá, és pamacsommal kavarni kezdtem. Csakhamar habzott is. „A fiúk Is bizonyára megszakál•Lasoétek, akár csak én.“ Tovább kevertem a habot. „Hanem jó fogásunk volt, tudja. Elcsíptük a főkolomposokat. Néhányan otthagyták a fogukat, de néhányan még életben vannak. De velük is elbánunk.“ „Hányat fogtak el?“ — kérdeztem. „Tizennégyet. Alaposan kidöglöttünk, míg lefüleltük őket. De most megfizetnek érte. És nem menekül meg egy sem, egyetlenegy sem.“ Hátradobta magát a székben, amikor meglátta kezemben a habos pamacsot. Akkor vettem észre, hogy nem kötöttem kendőt az álla alá. Nagyon Ideges lehettem. Kivettem egy kendőt a fiókból, s a nyakába terítettem. Szüntelenül beszélt. Kétségtelenül a rendszer hívének tekintett. „A nép tanulhatott a múltkori esetből“ — mondta. „Igen“ — feleltem, és nagy üggyel-bajjal végre megkötöttem a kendőt barna, izzadságszagú nyakszirtjén. „Jó volt, mi?“ „Nagyon jó“ — bólintottam, és újra kezembe vettem a pamacsot. Emberem fáradtan lehúnyta szemét, várta a szappanhab üde cirógatását. Soha sem volt ilyen közel hozzám. Aznap, amikor elrendelte, hogy a nép gyűljön össze az iskola udvarán, és tekintse meg a négy felakasztott felkelőt, egy pillanatra találkoztam vela De a megcsonkított testek látványa olyan iszonyattal töltött el, hogy nem figyelhettem meg annak az embernek arcát, aki mindennek irányítója volt, s aki most a kezem alá került. Annyi bizonyos, hogy nem volt kellemetlen arca. A szakáll kissé öregítette, de ez jól illett hozzá. Torresnek hívták. Torres kapitánynak. Élénk fantáziájú ember volt, mert ugyan kinek jutott volna eszébe, hogy a meztelenül felakasztott felkelők testét fegyvergolyóval próbálja megcsonkítani? Szappanozni kezdtem az arcát. Szeme még mindig csukva volt. „De szívesen aludnék egyet — mondta —, pedig még sok tennivalóm van ma délután.“ Kezemben megállt a pamacs. „Agyonlövés?“ — kérdeztem, közömbös arcot színlelve. „Olyasféle, csak a módszer valamivel lassúbb“ — válaszolta. „Mindet?“ „Nem. Csak néhányat.“ Tovább szappanoztam az állát. A kezem remegett. Emberem nem vette észre, és ez volt a szerencsém. Bárcsak ne jött volna ide. Bizonyára sokan látták a mieink közül, amikor belépett. És most az ellenség vendég a házamban. Meg kell borotválnom, éppúgy, mint mindenkit, gondosan, mint akármelyik vendégemet, egyetlen karcolást sem szabad ejtenem az arcán. Ügyelnem kell, nehogy megcsússzon a penge. Ügyelnem kell, hogy bőre tiszta, sima és fényes legyen, s ha Ujjaimmal megsimítom, egyetlen szőrszálat se érezzék rajta. Igen. Titkos forradalmár voltam, de lelkiismeretes borbély is, aki büszke a munkájára. És ennek a négynapos szakállnak a leborotválása nem csekély szakértelmet kíván. Fogtam a borotvát, szétnyitottam, a kés penil géjét és szárát megfelelő szögbe hajlítottam, s egyik pofaszakállától lefelé borotválni kezdtem. Pompásan fogott a pengel A szőrzet nem volt nagy, de sűrű és erős. Lassan előtűnt a bőr. A borotva jellegzetesen sercegett, és szőrszálakkal keveredve meggyűlt rajta a hab. Letöröltem, és újra megfentem a borotvát, mert lelkiismeretes borbély vagyok. Emberem most kinyitotta a szemét, egyik kezét előhúzta a kendő alól, megtapogatta arca leborotvált részét, s így szólt: „Jöjjön el délután az iskolába, hat órakor.“ „Mint a múltkor?“ — kérdeztem elszörnyedve. „Lehet, hogy jobb lesz“ — felelte. „Mit fog csinálni?“ „Még nem tudom. De jó mulatság lesz.“ Üjra hátradőlt, és behunyta szemét. Felemelt késsel közeledtem hozzá. „Mindet megbünteti?“ — próbálkoztam félénken. „Mindet.“ A szappan már száradni kezdett arcán. Sietnem kellett. A tükörből az utcára pillantottam. A megszokott kép: a fűszerüzlet, benne két vagy három vevő. Az órámra néztem: húsz perccel múlt kettő. A borotva végigcsúszkált az arcán. Most a másik pofaszakállától kezdtem. Kék, sűrű szakáll. Meg kellett volna növesztenie, ahogy a költők vagy a papok szokták. Jól állt volna neki. Sokan fel se ismernék. S talán még javára szolgálna, gondoltam, miközben óvatosan körülborotváltam a nyakát. Mert bizony nem csekély ügyességgel kell itt a kést vezetni, mert a szakáll, még ha csak pelyhedző is, forgókba csavarodhat. Göndörödik. Hamar megcsúszik a penge, s vér serken a nyomában. Jő borbély vagyok, s büszke arra, hogy soha egyetlen vendégemet sem karcoltam meg. Hát még ilyen fontos személyiséget! Hány emberünket küldte már a halálba? Hány emberünket fogja még megcsonkítani? jobb, ha rá sem gondolok. Torres nem sejti, hogy ellensége vagyok. Sem ő, sem a többiek nem sejtik. Csak nagyon kevesen tudják a titkot, hogy kapcsolatban állok a forradalmárokkal: értesítem őket Torres helybeli dolgairól, tudatom velük, mikor indul a felkelők üldözésére. Nohát, mindenesetre nehezen fogom tudni megmagyarázni, hogy ez az ember a kezem között volt, és én hagytam, hogy élve, sőt megborotválva, nyugodtan elmenjen. Már csaknem egészen eltűnt a szakálla. Arca évekkel fiatalodott, amióta belépett a műhelybe. Én úgy gondolom, ez történik mindenkivel, aki betér egy borbélyműhelybe. A borotvám megfiatalította Torrest, meg bizony, mert én jő borbély vagyok, dicsekvés nélkül mondhatom, a legjobb a helységben. Még egy kevés szappan ide, az ádámcsutka alá, erre a nagy ütőérre. Micsoda meleg van! Torres bizonyára éppúgy izzad, mint én. Csakhogy ő nem fél. Nyugodt ember, mit sem érdekli, hogy mit fog tenni ma délután a foglyokkal. Ellenben én, kezemben a borotvával, amelynek pengéjét óvatosan húzom arcán, nehogy kivérezzen a bőre, éppenhogy nem gondolkodom nyugodtan. Átkozott legyen az óra, amikor ide belépett; én forradalmár vagyok, nem gyilkos. Pedig milyen könnyen végezhetnék vela És megérdemelné. Megérdemelné? Nem, az istenfájátl Senki sem érdemli meg, hogy másvalaki gyilkossá legyen miatta. Aztán meg mit érnék vele? Semmit. Mások és ismét mások jönnek, egyik megöli a másikat, a másik a harmadikat, és ömlik a tengernyi vér. Elvághatnám a nyakát, nyisszl Még csak sóhajtani sem lenne ideje, a szemét se tudná kinyitni. Nem láthatná se a penge, se a szemem villanását. De reszketek, mint egy valódi gyilkos. A torkából vérsugár ömlene a fehér kendőre, a székre, a kezemre, a padlóra. Be kellene zárnom az ajtót. És a vér egyre ömlene, langyosan, eltörülhetetlenül, megállíthatatlanul csurogna végig a padlón, mint egy skarlát színű patak, ki az utcára. Tudom, hogy egyetlen mozdulattal elmetszhetem a gégéjét, s a legcsekélyebb fájdalmat sem érezné. Nem szenvedne. És mit csinálnék a holttesttel? Hova rejteném? Menekülnöm kellene, messzire, nagyon messzire kellene szöknöm. Bizonyosan üldöznének, míg el nem fognak. „Torres kapitány gyilkosa. Borotválás közben elvágta a torkát. Gyáva féreg!“ És mások: „Megbosszulta a mieinket! Sosem felejtünk *el, (itt a nevem következnék). A falu borbélya volt. Senki nem tudta, hogy a mi ügyünket védelmezi...“ Hát akkor? Gyilkos vagy hős? Ettől a borotvaéltől függ az életem sorsa. Kissé megfeszíthetném karomat, ujjammal megtámaszthatnám a pengéf, és vágok. A bőr hasadna, mint a selyem, mint a kaucsuk, mint a szíj. Nincs finomabb az emberi bőrnél, a vér máris kiserken. És ez a kés nem hagyna engem cserben. A legjobb borotvám. De én nem akarok gyilkolni, nem, uram. Maga azért jött, hogy megborotváljam, és én becsületesen teljesítem a feladatot... Nem akarom vérrel beszennyezni a kezem. Csak habbal, és semmi mással. Maga hóhér, én meg csak borbély vagyok. Ki-ki a maga mesterségét... Igen. Ki-ki a mesterségét... Arca már tiszta volt, sima, fényes. Előrehajolt, megnézte magát a tükörben. Tenyerével megtapogatta bőrét, és érezte, hogy friss, puha. „Rendben van“ — mondta. A fogashoz ment, levette sapkáját, pisztolyát és derékszíját. Nagyon sápadt lehettem, az ingem is átnedvesedett. Torres összekapcsolta az övét, megigazította pisztolytáskáját, s haját gépiesen lesimítva, sapkáját a fejébe csapta. Nadrágzsebéből pénzt kotort elő, hogy megfizessen szolgálatomért. Az ajtó felé indult. A küszöbön egy pillanatra megállt, és visszafordult: „Azt mondták nekem, hogy meg fog ölni. Kíváncsi voltam, és eljöttem. De gyilkolni nem könnyű. Tudom, hogy miért mondom ezt magának.“ És kilépett az utcára. KOLUMBIAI IRÚ
