A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-09-17 / 38. szám
R ö V IDEN Jaroslav Hašek-emléktáblát leplezlek le Balatonfüreden, a SZOT- szanatórium árkádsorában. Az ünnepségen Sedlák Mihály, Rimaszombat nemzeti bizottságának elnöke és Veres János szlovákiai magyar író méltatta a csehszlovák író munkásságát. Ha- Sek emléktábláját annak viszonzásául helyezték el a balatoni pantheonban, hogy tavaly Rimaszombat nemzeti bizottsága Blaha Lujzának állított szobrot a város főterén. A moszkvai könyvpiac legújabb szenzációját Jevgenyij Rizstkov taxisofőr írta. A volán mellől... című könyvében arról a több mint 3 millió kilométerről számol be, amelyet csaknem negyven év alatt megtett. Hetvenegy éves korában nemrég meghalt Paul. Muni, a világhírű színész, aki 1955 óta viszszavonultan élt a kaliforniai Santa Barbara mellett fekvő Montecitóban. Tizenkét éves korában lépett először színpadra, és jellemábrázoló művészetét az egész világon elismerték. Több filmben nyújtott kiemelkedő alakítást, s Pasteur szerepéért Oscar-díjat Dalstafétát indítottak az euró pai szocialista országok gyermekkórusai a szófiai rádió kezdeményezésére. Szófiából érkezett az első dal, ehhez a Magyar Rádió hozzátett két magyar dalt. Innen Csehszlovákiába megy a dalfüzér, majd a körút végén visszatér Bulgáriába. A stafétát a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tiszteletére rendezik meg. Uj, modern isten-portrét készít Salvador Lali, aki műveivel és kijelentéseivel gyakran lepi meg a közvéleményt. A Monte Carlo-i rádióban Jelentette be szándékát. — Ha Michelangelónak joga volt istenről képet festeni, miért ne lenne nekem is? — mondotta. John Frankenheimer, a neves amerikai rendező Magyarországon akarja forgani új filmjét. A North American News Agency jelentése szerint Frankenheimer Bemard Malamud, az ismert amerikai író „The fixer“ című díjnyertes regényét dolgozza fel, főleg angol színészek közreműködésével. A helyszíni felvételek túlnyomó részét Magyarországon készítik. A regény a cári Oroszországban játszódik s egy, a tiszaeszlárihoz hasonló — vérvádperről szól. A rendező egyik legsikerültebb alkotása a „Hét nap májusban" című film volt, ami arról szól, mi történne, ha az Egyesült Államokban egy katonai klikk venné át a hatalmát. Marx feleségének, Jenny Marxnak salzwedeli szülőházában /Német Demokratikus Köztársaság) emlékmúzeum nyílik; Londonban emléktáblát helyeztek el annak a háznak a falán (a Dean Street 28. szám alatt], amelyben Marx 1851. és 1856. között élt. A moszkvai Iszkusztvo kiadó két kötetben megjelentette az Egyjelvonásos szovjet színművek antológiáját. Az antológiában a neves színpadi szerzők, például Nyikola] Pogogyin mellett színdarabírót tevékenységükről kevésbé ismert alkotók is szerepelnek, mint Alekszandr Szerafimovics, Mihail Zoszcsenko, llja llf és Jevgenyij Petrov,, Konsztantytn Pausztovszkij és mások. Az antológia közli Anatolij Lunacsarszkij egy kiadatlan színművét is. Velencében szeptember elején rendezik meg a huszonnyolcadik nemzetközi filmművészeti fesztivált. A versenyművek között csak olyan alkotások szerepelhetnek, melyeket még egyetlen nemzetközi fesztiválon sem mutattak be, versenyen kívül viszont vetíteni fogják az év különböző filmművészeti eseményein bemutatott legsikerültebb alkotásokat. A franciaországi Saint-Paul-de- Vence-ban kiállítás nyílt Marc Chagall másfélszáz művéből, a művész nyolcvanadik születésnapja alkalmából. Chagall-kiállítás nyílt Toulouseban ts, ahol a művész színházi vonatkozású alkotásait mutatják be, többek között a moszkvai Zsidó Színház számára készített freskók kartonjait és díszlet-terveit, valamint azokat a díszleteket és függönyöket, melyeket a háború alatt készített az American Ballett Theatre egy Puskin—Csajkovszkij előadása számára. A párizsi Bordes és Robert Lajfont kiadók új enciklopédikus könyvsorozatot jelentetnek meg, a Bibliothéque des connaissances essentielles-t /Alapvető ismeretek könyvtára]. Az ötven kötetre tervezett könyvsorozat egységbe foglalja mindazokat a tudományos ismereteket, melyeket a XX. századi műveltségnek tartalmaznia kell a történelem, földrajz, irodalom, filmművészet, zene, képzőművészetek, orvostudomány, természettudományok stb. terén. Szergej Szmirnov A bresztí erőd című híres riportkönyvéből írt operát Moltcsanov zeneszerző. Az opera cselekménye két síkon fut: az egyik a hitleristák által ostromolt bresztí erők katonáinak egykori életét mutatja be, a másik mai szemmel néz vissza a huszonhat évvel ezelőtti történésekre. Két szovjet dalszínház más-más címmel és különböző felfogásban hozta színre az operát. A voronyezsi opera megőrizte a riportkönyv eredeti címét, s a rendezés a hősök egyéniségének a kidomborítására törekedett. Ezzel szemben a moszkvai Nagyszínház Az ismeretlen katona címmel játszotta az operát, s a rendezés itt inkább a dalmű jelképrendszerét és eszmeiségét emelte ki. ppen azt bizonygattam egy utcán poroszkálő társaságban, hogy fejétől büdösödik a hal, amikor Frici dühösen felmordult: — Könnyű a mások kalapjával köszöngetni! Vajmi kevés összefüggést találtam ugyan a bomladozó halacska és az idegen fejfedők között, én azonban hajandonfőtt járok, szívesen elismertem tehát, hogy a más kalapjával köszöngetö némber a legnagyobb gazember a világon. Persae azt már képtelen voltam megérteni, hogy miért könnyebbek az idegen kalapok, mint a sajátunk. Balszerencsémre most egyetlen kalapocska sem díszelgett a láthatáron, hogy alaposabb megfigyelés kapcsán megfejthettem volna a rejtélyt. Feltűnt ugyan a járókelők között néhány szenvedélyes köszöngetö, csakhogy ők micivel meg barettsapkával álcázták tiszteletreméltó kopaszságukat, a sapkaféléket pedig mem szokás köszönéskor megemelni. Nagysokára mégis elénk sodort a sors egy köcsögkalapos férfit — a rég letűnt idők ittrekedt lovagja azonban a saját divatjamúlt családi cilinderével köszöngetett. De vannak ám még szerencsés véletlenek is: végre előbukkant egy holtbiztosán idegen kalap, dohányszínfi, szivárványos tolldísszel. A viselője arcáról lerítt, hogy nyilván elemelte vlahonnét — azt azonban csak később tudtam meg, hogy e divatcsoda viselője soha senkinek sem köszön semmiféleképpen. — De ki lehet hát az a becstelen alak, akire Frici célozgatott? — Talán az a vigyoriképű, aki már messziről hajbókol minden emberi lénynek? (Vagy az a raccsoló vén kecske, aki a jólneveltségét fitogtatva csókolomot turbékol még az ábrándos szemű bakfisoknak is? A meddő találgatás után azzal sem voltam már tisztában, hogy mi is a köszönés tulajdonképpen. Emlékeimet és tapasztalataimat a nagylexikon, a spanyol etikett, a francia illemkódex s a legújabb értelmező Könnyű a mások kalapjává szótár felidézett adataival kiegészítve végre megállapítottam, hogy fejbiccentéssel, karlengetéssel, arcfintorral, szemforgatással, vigyorral, térdhajtással, hajlongással, kalapemelgetéssel, vagy csókkal ás öleléssel spékelt üdvözlésféle, függetlenül e külsőségek mögött lappangó érzésektől és csintalan gondolatoktól. A különféle köszönési formák azóta alakultak ki, mióta az ember társas lény. A „társ“ megjelenésekor, illetve távozásakor feltétlenül mondanunk kell valamit, ezzel egyldőben pedig önkénytelenül működésbe lépnek érzékszerveink és egyies testrészeink is. — Jő, jó, de mit mondjunk? A közérthető semmitmondás sértő és bosszantó, a világos és magvas beszédet pedig nem tanácsos elhamarkodni. A legbölcsebb megoldás tehát az értelmetlen semmitmondás. — Mit tehetett például nagy elődünk, az oldalbordája árán társas lénnyé magasztosult paradicsombeli Adám, amikor viszontlátta Éváját a kígyóval lebonyolított flört után? — Bizonyítékot keresve nyilván végigtapogatta és körülszimatolta bűnös lénytársát, hogy érezni e rajta a hüllő szagát, majd lakonikusan kijelentette: — Vau, vau! S ezzel egyszer s mindenkorra feltalálta a köszönést. Mondanom sem kell, hogy a klasszikus vau-vau a kiskirályok, a basák és egyéb hatalmasságok körében még mindig divatos, a köszönés egyes fajtái azonban időközben már kimentek a divatból. A karfeltartással kísért „Heil Hitler“, Vivát Mussolini“, és „Kitartás“ szomorú emlékét például már kiértékelte a történelem, az óvatos lovagok által kezétcsókolommá szelídített csókolomot pedig — talán higiéniai okokból — hatályon kívül helyezte a társadalom. Csak a szia, csao, ahoj s a hozzájuk hasonló köszönő indulatszók állták ki az idők viharait, no meg a legfenségesebb és legmeghatóbb köszönési forma, a kalapemelgetés. Törvényes jogaink szerint köszönéskor lengethetnénk ugyan a zsebkendőnket, a zokninkat, vagy a hozentróglinkat is, és mégis inkább kalapot emelünk. Jelképes dolog ez, s most jöttem rá, hogy a fejfedő már önmagában megszemélyesíti viselőjét, szinte képviseli az egész embert: eszét, szívét, jellemét. Ha például úgy vélekedünk valamelyik embertársunkról hogy le a kalappal előtte, akkor az a legnagyobb elismerés és megbecsülés jele. Olyan mindent jelentő nagy gesztus ez, mint a macskánál a dorombolás, vagy a kutyánál a farkcsóválás: benne van az öröm, a szeretet, a hűség, az odaadás — s benne van a csókolom, a szia, a csao, az ahoj és az alászolgája egyaránt. Tudtára akartam adni Fricinek, hogy szerintem a rendes, becsületes emberek kalapjával valóban könnyű köszöngetni, ő azonban egyszerűen letorkolt: — Kuss, majd én megmagyarázom! De nincs valami hízelgő véleménye szellemi képességeimről, mert a „Többet ér egy rövid vázlat, mint egy hosszú magyarázat“ elvéhez folyamodott. Lekapta a főnöke fejéről a kalapot, s jóidéig azt emelgette, azzal köszöngetett. Köszönését azonban egyetlen egyszer sem fogadta el senki. KOVÁCS GÁSPÁR
