A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-09-17 / 38. szám
100 évvel ezelőtt, 1867. IX. 15-én születeti Petr Bezrué, a nagy cseh költő. Väx&ô, ui%ág, Az ablakmélyben szürke, nyers cserépben egy tüskés kaktusz állt sötéten S egy hajnalon testéből vérszínű kehely nyílt, vörös virág. !Es élt egy költő köztünk, álmatag szeme a könnyű rózsákat becézte. Halk énéke a rózsákról dalolt, mert nem szerette a vörös virágot. De vannak fájó lelkek, némák, — bánatok tüskéi vertek bennük mély sebet. Es a szívükben ? Ha kivirágzónak egy éjszakán, kinyit a vörös virág. CUztiaoa Száz évig e bányákban éltem, száz évig törtem a szenet, száz év alatt az izzó mélyben húsom vassá keményeden. Szemembe égőn szúrt a szénpor, rubin csillant fel ajkamon, hajamban, szakállamon szétfolyt s fürtökben csüngött a korom. Kenyeremet szénporral faltam az éj-napi robot során, a véremtől tapad a falban a tégla minden palotán, Száz évig tűrtem, nyeltem a szót, ez időt ki adja meg nekem? Szemembe röhögnek a gazok, ha dühhel öklöm emelem. Térj észre, mondják, mindig így volt, dolgozz, ne szájaid, mi a bér: csákányom odasóztam — és folyt Lengyel-Osztravában a véri Hé, Szilézia bányászai, ti mind, Péter legyen, vagy Pál a neved, véd minket a vas, megvédnek fegyvereink, vigyetek rohamra ezreket; Hé, Szilézia bányászai, mi bánt, e völgyek urai mi vagyunk; egy nap a tárnákból kicsap a láng, egy nap majd leszámolunk!., , Petr Bezruč versei JÁRÁSI NÉPMŰVÉSZETI FESZTIVÁL LOSONCON Losoncon a ligeti amfiteátrumban augusztus közepén rendezték meg aŕ járási népművészeti fesztivált. Első ízben és úgy látszik — utoljára. Pedig a rendezvény sikerült... Miért utoljára hát? Érdeklődésem során megtudtam erről egyet s mást... A járási népművészeti fesztivál vendéglátói privilégiuma kétévenként Füleké — mivel az ottani közönség hálásabban fogadja, mint a losonci. A Csemadok most mégis kivételt tett, és hogy ez az év ne legyen meddő, megrendezte Losoncon. S az eredmény? Forró hangulat, lelkes szereplők, lelkes közönség, lelkes — de kevés, Jóval kevesebb, mint amenynyire a rendezők számítottak. Ezért lesz a jövőben újból Fülek a járási népművészeti fesztiválok házigazdája. Ejnye, ejnye, losonciak! Mi ez? Közöny? Nemtörődömség? Lustaság? A losonciak védekeznek: Hogy meleg volt, hogy féltek az időjárás szeszélyétől, hogy az utóbbi időben előadás előadást követett egymásután, sűrűn, hogy sokan nem is tudtak róla, stb., stb. Mindez igazi És mégis! A Csemadok losonci szervezete (ismerve a losonci közönség operettre éhes ízlését) minden kockázatot vállalni mert. De mit vállalták a losonciak? Akik eljöttek — mindent — és nem bánták meg. Akik nem jöttek el — semmit. S hogy nem jöttek el, ezt csak sajnálhatják. Mert az ottlévők nagyon is jól szórakoztak . .. A közönség már a délutáni órákban helyet foglalt a szabadtéri színpad nézőterén, pedig az előadás csak négy órakor kezdődött. A fesztivált a nagyzellői énekkar nyitotta meg, s mindhárom dallal méltán aratott sikert. Révai Pál — a karnagy — jó munkát végzett. A Kodály-számért pedig külön dicséretet érdemel. (A tisztán csengő hangokat hallgatva eszembe jutott, hogy valamikor Losoncnak is volt énekkara.) Utána a fülekpüspöki, a lévai Garamvölgyi Népművészeti kisegyüttes és a füleki Palóc Népi Együttes fellépésében gyönyörködhetett a közönség, valamint a budapesti vendégművészek: Madarász Katalin, Gaál Gabriella, Puskás Sándor, és dr. Dobos Attila magánszámaiban, melyeket dr. Hegedűs László és Reiman Károly konferáltak. Az előbbi utánozhatatlan pesti szellemességgel, az utóbbi ércesen és roppant szimpatikus módon. A fülekpüspökiek leánytánca kedves színfolt volt. (Szerény nézetem szerint a szőke táncosnők túltettek a barnákon.) A lévai Garamvölgyi Népművészeti Kisegyüttes előadásában három számot láthattunk. A Legényes és a Leánytánc szolid színvonalat képviselt. Koreográfiájukban és előadásmódjukban igényesebbek és színvonalasabbak voltak a betyártáncok — bár fizikailag szemlátomást igénybe vették az együttes tagjait. Nem egy kalap hagyta el gazdája fejét. S amelyiket már nem tudták fölemelni, azt nagy adag természetességgel körültáncolták! Lelkes tapsot arattak. Okosan tették, hogy táncaikat külön énekkar kísérte, mely kitűnő szólistával rendelkezett, így a táncosoknak nem kellett kifulladva énekelniük. (Ezt a hibát a múltban sok együttesnél tapasztalhattuk.) A Füleki Palóc Népi Együttest szándékosan hagytam utoljára. Utoljára azért, hogy többet foglalkozhassam velük, hiszen nem kétséges, hogy ők vitték el a pálmát. Ötször léptek a színpadra, és mind az ötször bebizonyították, hogy megérdemlik a legmesszebb menő támogatást. Bár az első számuk — a Leánytánc még nem sikerült egészen úgy, ahogyan szerették volna1, de a „Vasvári verbunk“ már felcsillantotta az együttes és a koreográfus, Takács János kvalitásait. Jó volt a Pásztortánc is, de a „Székely legényes“ megelőzte [ugyancsajt Takács János koreográfiája) — kitűnő volt, elkerülte a szokványosságot, ami magasan értékelhető, mert ebben a műfajban nehéz újat mutatni, hiszen nem fejlődőképes, csak a hagyományokra támaszkodhat. Rendkívül látványos és közönségsikerre törő volt a Molnártánc, tele ötlettel, humorral, bár kissé tirolias mellékízt éreztünk. Összefoglalva: A füleki Palóc Népi Együttes főerőssége a koreográfusban és férfitáncosaiban van, s losonci szereplésükhöz csak gratulálhatunk. S végezetül hadd essék néhány szó a budapestiekről is. Gaál Gabriellát és Madarász Katalint hallgatva a közönséggel együtt újból megállapítottam: De szép is a magyar nóta, ha szépen éneklikl Mindkét énekesnő pillanatokon belül megteremtette a legszorosabb és legközvetlenebb kapcsolatot a közönséggel, s ez a kapcsolat mindvégig megmaradt. Előadásukban néhány cigánynótát is hallhattunk, melyeket tomboló tapsorkán kísért. S itt felötlött bennem a gondolat. Miért nem jönnek el a cigány származású művészek, s dalaikat miért nem éneklik el maguk? Talán kevésbé hatnának primitíven, mint így ... Az európai hírű Puskás Sándort, aki utoljára hét éve énekelt Losoncon, jó ismerősként fogadta a közönség, fellépése feledhetetlen élményt jelentett. Dr. Dobós Attila, a népszerű magyarországi slágerszerző saját szerzeményeit adta elő, s bár műfajilag nem illettek bele a műsorba, óriási közönségsikert arattak. (Véleményem szerint dr. Dobos Attila sokkal jobb zeneszerző, mint énekes.) Visszatérve az együttesekre: tetszett, hogy népviseletük, kosztümjeik újak, színpompásak és makulátlanok voltak, egyetlen gyűrődés nélkül. Nem tetszett, hogy a lányok fehér gumipapucsokban ropták a táncot. Öltözetükhöz ez sehogyan sem illett. A közönség azonban észre sem vette az ilyen zavaró apróságokat, szórakozott, tapsolt, jól érezte magát. Forró, igazi fesztiváli hangulat uralkodott az amfiteátrumban. Még a hangszórók harsányságát is megbocsájtottuk. Tanúja* voltam egy kis epizódnak, melyet el kell mondanom, különben csonka maradna a beszámolóm. Az, egyik néző megjegyzést tett a hangszórók erősségére. Épp akkor, kicsit vésztjóslóan zúgott el felettünk egy repülőgép. A szomszédja felnézett és letorkolta: — Örülj, hogy a hangszórók zúgnak, s nem a bombázók. Az elégedetlenkedő leforrázva elhallgatott. Igen, ilyen volt a hangulat a Losoncon megtartott járási népművészeti fesztiválon. S habár a mindinkább tornyosuló, esőt hozó fellegek miatt a két utolsó szám elmaradt, a közönség nem távozott csalódva, hiszen három órán keresztül elégedetten nézte a műsort, s magával vitte terjeszteni jó hírét. írásom végén pedig üzenetet szeretnék tolmácsolni. Az a négy-öt üresen maradt padsor üzeni a távolmaradt losonciaknak: „Kár volt el nem jönni.“ ARDAMICA FERENC a Hét irodalmi melléklete #37.
