A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-09-10 / 37. szám
ténelmet kovácsoltok? De a te Capitóliumod nem pusztul el, nemsokára el fogod nyeríteni híres tu quoquedat. Gyűlölte Cézárt, és kigúnyolta. Cézár pedig békülékenyen fújtatott: „Ne félj!“ — és képmutatóan csapkodott a farkával. „No igen, ne félj!“... aztán beléd rúg a patájával! Még betöröd a bordám, te ostoba és Irigy állat! Vigyen el áz ördög téged is, meg egész harcias fajtádat!“ „Nem harcoltunk mi, üldöztek bennünket.“ „Ennyi erő van bennetek, s üldöztek titeket! Hát miért nem haraptatok beléjük s miért nem tiportátok el őket? Hát mért nem vetettétek le őket felpúposított hátatokról? Ehelyett inkább bennünket, ártatlan fiatalembereket gyötörtök mostan? Igen, de azok híres lovasok voltak (nem Szókratészok és nem Platónok lovagoltak rajtatok). Harci kürtök, rohamok, vágták... ! Emlékművek hatásos pózokban! ...Sem Homérosz, sem Shakespeare, sem Dante nem kapott ennyi emlékművet, mint te, 6, Nagy Ló! Nagy dicsőséget szereztél te magadnak!“ — Lóhoz! — ordította el magát hirtelen Bogáncs, úgyhogy az egész istálló belerendült. S a szóból valóságos pokol keletkezett: lovak és emberek hangjai keveredtek egybe s nőttek rémületes sikollyá, ezek is, azok Is féltek egymástól, nyerítéssé s jajszavává azoknak, akiket a pata eltalált. A legények megrohamozták a boxokat s rettentő könyörgő kiáltozás támadt: Princ, fogadj! Liza, fogadj! öcsi, fogadj! Ziko, fogadj! s a szánalmas emberi kétségbeesés hangjaival mintha mindegyikük a maga külön védőszentjét is segítségül hívta volta. A rekeszek fadeszkáin csattogva visszhangzanak a paták, szegény fiatalemberek igyekeznek odébb ugrani, igyekeznek félrehúzódni a rúgások elől, egyesek darab kenyérrel és cukorral vesztegetik meg a magasztos állatokat, mások pedig, a bátrabbak (lopva) a ló szeme közé sóznak egyet az öklükkel, így akarják lecsillapítani. (Ököllel a szent lovatl — ezért súlyos büntetés jár!) Cézár dicső nevét azonban nem említették. Nem kérlelgették, hogy méltóztassék „fogadni“. Az ő lovasa nem jelentkezett. Nem rohant be a boxba. Cézár patái alá. Künn maradt a folyosón „Pikkellyel“, aki még mindig megbékíthetetlenül ugatott az égőre. Bogáncs parancsára Melchior meg se moccant. Lehet, hogy el akart indulni, szó se volt arról, hogy ellenszegüljön, csak éppen a lába felmondta a szolgálatot. Egyszerűen inába szállt a bátorsága, a félelem leszaladt a lábába, az meg a földbe gyökerezett, térdei halkan össze-összekoccantak s egymást vigasztalták. S akkor furcsa sötétség ereszkedett a szemére. Pikkely égője lassan kihunyt, ugatása egyre távolibbá és távolibbá vált, alig hallhatóvá, mintha kihalt hegyek mögül ért volna hozzá ... „Mégiscsak sikerült eloltania“, gondolta jólesően Melchior, és feneketlen sötétségbe merült... A szemére eső záporozik, villámok hasítanak a sötétbe, a fejéhez mennykövek csapkodnak ... Ravaszul meglapult, és várta, hogy az ítéletidő elvonuljon. Lassanként már megvirradt, szomorú szürkeség sejlett eléje, szeme ködbe nézett; odafönn a feje fölül csodálatos hangokat hall, halk suttogással, gyengéden, óvatosan lebegnek a levegőben; angyalok beszélgetnek egymással. Hadd beszélgessenek, ő mégiscsak bevárja, amíg a nap előbukkan, hogy felmelegítse és leszárítsa róla az esőt, az éjszakai iszonyt. De az eső újból szakad... S csak úgy csorog-ömlik lefelé az arcán ... Alig karnyújtásnyira emberi szavak... Lovak, lóistálló... Kinyitotta a szemét. Arcok ... furcsa orrok sokasága... Pikkely izzója ott ég a gerenda alatt... Pikkely már nem ugat... — Nos, mi van veled, mama kedvence. Látsz engem? — hajol fölébe Bogáncs hatalmas, kerek, felfújt piros ballonra festett arca. — Eh, mért is nincs nekünk valamiféle illatszertári fegyvernemünk, az lenne neked való, kisbabám! Illatos szappanokkal kellene bánnod, nem pedig ezekkel a lócitromokkal — mókázott durván Bogáncs Melchior felett, de a keze még készen állott a locsolásra. — Sajnálom, bébi, de mit tegyünk, ez a katonaság — ürülék, meg húgylé. Férfimunka. Nem tudsz felállni? Melchior megmozdult. Magán és maga körül mocskos húgylét érzett (az ítatóbój locsolták fel), s tehetetlenül visszahanyatlott. A nyirkos és bűzös szalmán feküdt, a sárban. Körülötte egész sereg bakancs, s belőlük lábak nőttek elő, mint beteg, szürkés, olajszínü fásliba csavart, karcsú fatörzsek. Fölöttük pedig kíváncsiskodó, csúfondáros, idegen. Ismeretlen arcok. — „Elárultam Cézárt“ — s valami mosolyféle csiklandozta meg a száját. — Emeljétek fel! — adta ki a parancsot Bogáncs. — Vigyétek ki... te, meg te... hadd levegőzzön egyet... A nap felvirradt, szürkén, kétségbeejtően. A csupasz, fekete ágak közül rémítő madarak károgtak. A messzeségben ébredezett, nyújtózkodott a város, s rosszakaratúan mormogva, nagyot ásított az égre. Melchior rázkódott a hidegtől: a nyaka körül nedvesség, csupa nyirkosság a vállán, a mellén, a fején ázott katonasipka. Nedves, átáztatott élet. Jobbról és balról két könyörületes regruta támogatta. — Ezt Jól megfirkáltad, bitang! szólalt meg a bal oldali újonc. — S most a tüdőgyulladást sem kerülöd el. Az pedig egy hónapi kórházzal jár, s utána legalább három hét lábadozás. S ha egy kis mázlid van, még szabadságot is kapsz, és hazamehetsz foltokkal a tüdődön. — Semmit sem firkáltam meg. Azt hiszem, elájultam. — Lázad van, ráz a hideg — mondotta a jobb oldali, önzetlen reménnyel. — Holnap jelentkezz az ambulancián. — Csupa víz vagyok, fázom — vacogtak Melchior fogai. — Nem jelentkezhetnék már ma? — Ma már késő. Mindjárt felkelés után kell jelentkezni a század-őrmesternél. — Aztán, miután egy pillantást vetett a pavilonra, ahol épp akkor gyújtottak világosságot, hozzátette: — Látod, a hotelben most ébredeznek, a pizsamások most bújnak ki az ágyból. — Kik azok ott, tisztek? —• kérdezte naivan Melchior. — A pizsamások? A nyakukban arany láncocskák. Miniszteri fajta! — mondotta a jobb oldali, miközben gúnyos tisztelettel levette fejéről a „sajkacsát“. — A mi ifjú Felséges. Urunk tejtestvérei — súgta Melchior fülébe. — Ez itt, tudniillik, a „zordon katonaélet mintaiskolája“ — szólt a bal oldali. — Azok ott a mintát képviselik, mi lovászok pedig az iskola zordonságát. Majd fejedbe verik ezt az „elméleti oktatáson“. — S azok ott — nem csutakolnak lovat? — Épp fordítva: a lovak csutakolják őket. — Az ezredből átvezényelték a fickókat, hogy a feneküket kitöröljék — mondotta a jobb oldali, humor nélkül. — Apukáik kiagyalták a „gépkocsizó századot“, hogy a gyerekek ne unatkozzanak. Katonai autókon furikáznak a székesfővárosban, vasárnap pedig anyuka kosztján élnek. Rendszerint hétfőn térnek viszsza a kaszárnyába, de vannak olyanok is, akik napokig otthon maradnak; apukájuk hatalmától függ. Most kakaóra mennek az étterembe. — Ha pedig netán kitör a háború, anyukájukkal Svájcba utaznak, tüdőtágulásuk gyógyítására. Ha te kórházba akarsz jutni, barátom, vért kell köpnöd. Hacsak a ló át nem rúg előbb a másvilágra. Melchior megrázkódott a remek kilátásokra. Semmi sem segített: sem a koplalás, sem a virrasztás. Mégiscsak elkapta Peharek! E nyomorúságos test ötven-hatvafn kilogrammját (karpaszományos diákkatonák... király és haza) a szögesdróttal körülvett királyi rezervátumba küldte Bogáncs dresszőrhöz. Csürtecsavarta, húzta-halasztottar a dolgokat, felülvizsgálatokon, bizottságok szemléin ment át — csak azért sem sikerüli Nincs más hátra, hékás, készülj fel arra, hogy a véredet ontod, elpusztulsz! S Melchior a halál előcsarnokában reszket a hidegtől, a félelemtől és ezernyi más, mondhatatlan szomorúságtól. Nem Bogáncs „férfi munkájára“, lóhúgyra és sárra termett... cserbenhagyja a férfiasság, élete előtt ott az átkozott felkiáltójel! — Az istálló mögött van száraz szalma, vánszorogjunk oda a fekete cikóriához! (Ö, Cikória Hazdrubaloviő, jámbor barátom! — sóhajt fel Melchior.) Hiszen reszketsz, bajtárs, mint a nyárfalevéll Gyere velem — húzta magával a baloldali az istálló mögé, s egyszerűen beleásta a szalmába, csak a képét hagyta szabadon — hadd lássa a gyönyörűséges szép nap születését. — Mindenképpen ki kell húznod magad innen — mondta a jobb oldali, miközben alaposan nekilátott, hogy megszabadítsa cigarettáját a zsebében összegyűlt portól. — Nagyon gyönge vagy, holott még alig volt bajban részed. Még a szellő Is elfúj, ha a lő hátára kapaszkodsz. Lovagoltál már valaha? — De mennyire. Szamáron — mosolyodott el Melchior a szalmában: végre egy kis meleget érzett. — Hát persze, odalenn, tifelétek még ló sincsen. Én falusi vagyok, gyerekkoromtól fogva lovagolok, de ezektől én is félek. Romlott állatok ezek. S neked Cézárt, a legrosszabbat adta. Jól vigyázz, Bogáncs görbe szemmel néz rád. Húzd ki innen magad. Tönkre fogsz itt menni!
