A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-09-10 / 37. szám
Hát ismerje! Egyszer mindenkinek felelnie kell a tetteiért. A sors malmai lassan őrölnek, de biztosan! Galambos Béla nem tudja mire vélni az aszszony viselkedését. Miért sír? Mivel bántotta meg? Talán bizony őt siratja, az ö sorsa miatt kesereg? — Ne tessék sírni! — kérleli. Soha nem bírta elviselni, ha egy nőt sírni látott. Szomorú, szívszorítő hangulat uralkodott el rajta, mint amikor a késő őszi eső kopogva pergett végig szeme előtt az ablaküvegen, — Ne tessék sírni! — Igen ... csacsiság ... A férjem minden pillanatban megérkezhet. Háromra ígérte, hogy jön, s már elmúlt öt perccel... Kérem, vigyázzon magára, a túlzott idegfeszültség még árthat ... Közben megérkezik Péterfy, Habfehér inge szemetbántón világít a tűző napfényben. Friss és vidám. A kölcsönös bemutatkozás után az asszony sok munkájára hivatkozva elmegy. Magára marad a két férfi. Hosszan fürkészik egymás arcát. Aztán Péterfynek megered a nyelve. Rendkívül sokat fecseg: tulajdonképpen a kíváncsiság hozta ide, vajon kire pazarolja a felesége a drága idejét... Sajnálkozik a történtek felett, bíztat, jőtanácsot ad, aztán elhallgat. Cigarettával kínálja Galambost, maga is rágyújt. Fejét felvetve fújja a füstöt, mint akkor, húsz évvel ezelőtt a polgári iskola egyik koszos tantermében. Semmi kétség: a doktornő férje nem más, mint a volt feketekesztyűs rém! Százmillió ember közül is felismerné. Ugyanaz a hang, termet, tekintet, a gesztusai, s arról tanúskodik a két szúró szeme között az apró sebhely is... Semmi kétség, ő az! Told csak le a nadrágodat!... A gatyád bizony kincstári, kiskomám ... Egyesek azt állítják rólam, hogy szadista vagyok ... Szereted a zenét?... Ismered az Aranyfüst-keringőt? ... Rajta, kiskomám, táncold! ... Én még soha senkit nem végeztettem ki, de a katonaszökevényeknek mindenképpen bűnhődniök kell... Az én lelkiismeretem tiszta marad, tiszta marad, tiszta marad ... Ezt logikának nevezik, kiskomám, logikának, logikának .. . Vigyétek a pincébe, de előbb kenjétek el, hogy megemlegesse!... Ebben a pillanatban úgy érzi, hogy élnie kell. Galambos Béla hirtelen mindent megért. Most már tudja, hogy miért engedte szabadon annak idején a zsidólányt. Hát ez volna az élet és az igazság logikája!? Ez az a pillanat, ami megerősíti benne az élniakarást. Amíg ilyen alakok futkároznak büntetlenül, addig neki nem szabad elpusztulni! Szinte perzsel a hangja. — Rám ismer-e, százados úr? Péterfy cigarettát tartó keze megáll a levegőben. — Tessék!? — Azt kérdeztem: rám ismer-e, százados úr? Péterfy előbb elsápad, de nyomban kigyúl az arca. Enyhén megremeg a szájaszéle. Nagyot szív a cigarettából. Talán azzal is leplezni akarja a zavarát... Több mint húsz éve rettegte, várta a pillanatot, hogy egyszer csak valaki vállára teszi a kezét, vagy a szemébe nézve megkérdezi: rám ismer-e, százados úr? ... Most hát elérkezett a pillanat: kíméletlenül és kikerülhetetlenül elhangzott a kérdés, s neki felelnie kell rá. Mosolyogni próbál. — összetéveszt valakivel, kedves barátom — mondja a maga megszokott könnyedségével, dallamosságával. — Soha nem voltam százados, így nem is találkozhattunk ... Biztosan összetéveszt valakivel, hiszen annyi hasonló ember futkározik a nagyvilágban! — Nem, százados uram! A fektekesztyűs rémet nem lehet senkivel sem öszetévesztenl! Nagyon Is jól emlékezem még most is minden szavára és mozdulatára ... Még mindig fülemben cseng az Aranyfüst-keringő dallama. Emlékszik rá?... Szokta-e még dúdolgatni, fütyülgetni, amikor egyedül van, és elmélázik a múltja felett? — Nem, százados úr, azt soha nem fogom elfelejteni! Még most is hallom a pisztolya dördüléseit, és látom a szétoszló füstön át a mosolygó arcát. Régen vártam már erre a találkozásra, hogy újra láthassam. Ugye, erre nem számított? Őszintén szólva, én sem. Dehát ez már így szokott lenni, az életben gyakran összejátszanak a véletlenek, meg az is igaz, hogy ami után nagyon vágyik az ember, elöbbutóbb bekövetkezik... Sajnos, rosszkor jött. Amint látja, tehetetlen vagyok. Különben megfojtanám. A tulajdon két kezemmel szorítanám ki magából az életet. Szeretném látni az eltorzuló arcát, amit eddig csak mosolyogni láttam. Szeretném hallani a rimánkodását, a hangja remegését, amit eddig csak dalolni hallottam... Azóta már én is tudom, hogy mi az a szadizmus, és tanultam pszichológiát meg logikát is, százados úr ... Péterfy László újra megjátssza magát: felpattan. Sértődött és felháborodott. — Kikérem magamnak ezt a hangotl — Lám, lám, százados úr, milyen gyorsan meglelte a régi énjét! ... Tessék, folytassa csak! Péterfy lehűl, taktikát változtat. — Sajnálom magát, kedves barátom: úgy látszik, mégsem sikerült a fejműtéte ... Semmi kétség, valamiféle sérelmek érhették fiatalkorában, s most beteges látomásai vannak. Keresi, kutatja a bűnöst, s most mindenkiben őt látja. Szívből sajnálom, és kérem, bocsásson meg, hogy zavartam! Viszontlátásra! — mondja Péterfy erőltetett mosollyal és elsiet. — Futhat, százados uram! Előlem most már úgy sem menekülhet el. A világ végén is megtalálom! A doktornő láthatóan nagyon- ideges, egy pillanatig sem tud nyugodtan ülni. Egyik cigarettát a másik után szívja, s rövid időn belül már a feketét issza. — Anyuka, te sírtál? — kérdi a kisfia, s némi szomorúsággal a szemében fürkészi anyja arcát. — Nem, dehogy sírtam, Lacikám ... — Apu miatt idegeskedsz?... Hogy még mindig nincs itthon?... Ne idegeskedj, anyuka, biztosan értekezlete van ... Gyakoriak az értekezletek, majd hazajön ... Abban a pillanatban érkezik haza Péterfy. A felesége nyomban észreveszi, hogy jócskán ivott. A fiúhoz fordul. — Menj a szobádba, Lacikám! Ma még nem is gyakoroltál. Tudod, hogy aki nagy művész akar lenni, annak nagyon, de nagyon sokat kell gyakorolni! A fiú ellenvetés nélkül engedelmeskedik. Nemsokára felhangzik a zongora hangja. Néhány könnyed futam után felzúgnak az akkordok, mélyen, öblösen, mint valami örvény ... Beethovent játszik ... Már majdnem tökéletesen ... Valóban nagyon tehetséges a fiú, nagy jövő vár rá, ha valami nem jön közbe. Péterfy a fotelhez támolyog, leül, rágyújt. Hosszú csend feszül a két ember közé. Mindketten érzik, hogy most sorsdöntő percek következnek. Mintha nyomasztó, lidérces álom nyűgében vergődnének. Az asszony az ablak előtt áll, háttal a férjének. Ujja a nehéz függöny mintáin matat. Az ereszkedő alkony félhomályba borítja a szobát. Péterfy zavaros szemmel néz maga elé. Lázasan sötét az arca és a tekintete, s csak fújja a füstöt, mintha most az égvilágon semmi más dolga és gondja nem volna. Végül megúnja a hallgatást, beszélni kezd. Rekedtes, fátyolos a hangja. Bizonyára a feszült idegállapota teszi azzá. —Miért hallgatsz? ... Hiszen van miről beszélned, vagy nincs?... Ogy gondolom, alaposan felkészültél... ? — Mondd, hogy merészelsz, mi jogon támadsz még ebben a helyzetben is!? — Nem támadlak, csak arra szeretnélek kérni, hogy próbálj meg gondolkozni az én agyammal! — Szerintem az a helyes, ha minden ember a saját agyával gondolkozik. A tetteit is azzal irányítja, a felelősséget is azzal kell vállalnia! — Milyen felelősségről beszélsz? — Nem tudod? Péterfy rövid ideig gondolkozik. — Amikor összeházasodtunk, megígértük, hogy soha nem beszélünk a múltunkról. Megígértük, vagy nem!? — Meg ... Most azonban úgy alakult a hely-
