A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-09-10 / 37. szám
Nem várok holnapig Bikaviadal Ö, torreádor, ne öld meg a bikát! Először is meg kell tanulni a bikaviadal nyelvét. Ha egy spanyol szemorvos azt mondja: bízco, vagyis kancsal — bizonyára valamelyik betegére érti. Amha a bizco jelzővel egy bikát illetnek, az annyit jelent, hogy az egyik szarva alacsonyabban helyezkedik el, mint a másik, s az ilyen állat sokkal veszélyesebben támad. Ha egy kereskedő abrir-t (nyitni) vagy netalán cerrar-t zárni mond, valószínűleg üzletének nyitvatartási idejére gondol. Az arénában az abrir a bika középre terelését, a cerrar a külső palánkhoz szorítását jelenti. Aminthogy az a különös mondat is: „A selymet felcseréli a posztóval" — különös értelmet kap a viadalon. Ekkor veti le a torreádor a nyári melegben különösen izzasztó tizenkét és fél kilogrammos díszruháját, hogy magára öltse harci öltözékét. Egy szerényre méretezett bikaviadalszőtár is többszáz sajátos kifejezésből állna. Ezért a külföldi, akinek alkalma volt részt venni Madridban egy Corridán — viadalon, nehezen lehet az aréna professzora. Inkább .csak megfigyeléseit, megjegyzéseit rögzítheti, amelyek korántsem egyértelműek s nem mindig lelkesítőek... A Plaza de Toros-ra, a Bikák Terére, ahol a nyersvöröstéglás, huszonháromezer személyt befogadó stadion emelkedik, pontosan kell érkezni. Spanyolországban, ahol az elkésés egy kicsit nemzeti sport számba megy, és a legtöbbet hallott szó a ma'rtana (holnap — értsd: majd valamikor, esetleg sohanapján), a bikaviadal mindig másodpercnyi pontossággal kezdődik. Vasárnap délután négy órakor a‘ viadal elnöke elfoglalja helyét, mögötte tanácsadói, a nyugdíjas torreádorok ülnek, meglobogtatja fehér kendőjét, megszólal a zenekar, kezdetét veszi a színpompás bevonulás, szigorúan a spanyol etikett szabályainak megfelelően. Jobb tehát valamivel előbb érkezni. A viadalok törzsközönsége — alaposan megcsappant, amióta a televízióban is láthatják a corrídát — már egy órával a kezdés előtt ott ácsorognak a friss plakátok előtt, a várható esélyeket és küzdelmeket latolgatva. Egyegy alkalommal hat bikát küldenek az arénába, rendszerint különböző bikatenyésztő istállókból. Az állatok általában 4—5 mázsásak, fekete vagy barna színűek, két és fél méter hosszúak, magasságuk a földtől a sza'rvig számítva 150—160 centiméter, s ami a legfontosabb, nem lehetnek négy évesnél fiatalabbak. Két vagy három torreádor küzd meg velük, egymást váltva, de a pontos párosítás csak a vasárnap délelőtti állatorvosi vizsgálat után derül ki. A sorsolás különben hagyományos módon történik: egy széles karimájú sombreróba dobják a neveket tartalmazó papírszeletkéket, s úgy húznak... A torreádorokat jól ismerik, akár a futballsztárokat. Van közülük, aki az úgynevezett művészi stílust képviseli, mások az atlétikát, az egyik a térdreereszkedés „Fél-Veronica“ mozdulat mestere, s a bika testét súrolja, a másik valósággal tornászik, egyszer átlendül tigrisugrással a' bika felett. Ogyanígy a különböző istállóknak, tenyészeteknek is megvan a maga árfolyama, nem mindegy, hogy a bika milyen kokárdát visel. (Mindegyik bíkaranchnak kétszínű jelvénye vanl (Olyan fogadó természetesen aligha akadna, aki a bikára tenné pénzét. A madridi Űj Arénát 1929-ben kezdték építeni, s 1931-ben avatták fel — a munkanélküli torreádorok javára rendezett viadallal. Évi átlagban huszonöt összecsapást számítva, egyenként hat-hat bikával, a nyitás óta hozzávetőlegesen négyezer fújtató állat viharzott be a homokra. Két alkalommal fordult elő, hogy a torreádor kapott halálos sebet. 1939 nyarán Felix Aimegro lelte halálát, két évvel később a Carbonero elnevezésű bika végzett Pasoual Marouez-zel. Könynyebb-súlyosabb sebesülés jóval több történt, annyi, hogy nem is készítettek róla statisztikát. A bika három alkalommal maradt életben. A szertartásrend szerint, ha az állat annyira „bravo“, hogy küzdelme a közönség nagyobb részét fehér kendőkkel való lobogtatásra készteti, az elnök megke-
