A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-08-20 / 34. szám
Lassan lépked előttem két katonabakancs, felváltva mutogatják felém mélyráncú talpukat. A bakancsok feljebb egy katonában folytatódnak, aki zöld-sárga-barna színű rúhát visel. A két bakancs ritmikusan lépked a gyenge harezöldben, ugyanúgy mint előtte és utána még Jó néhányan. Néha megtorpan egy pillanatra, hogy Igazíthasson a bakancs gazdája a hátán lógó terhen, ami nem más, mint két ejtőernyő. Ilyenkor a bakancs tulajdonosa nekiereszt egy-egy borsos megjegyzést, olyant, amilyent egyetlen szótár sem tartalmaz. Aztán újra csend van, olyan csend, mint mikor megindul a halottas menet, de még nem kezdték énekelni a búcsúztatót. Különben a kora reggel kellemes, gyenge szellő lengedez, az ég majdnem tiszta és a felkelő Nap bizonyára felhajts majd később a hőmérő hlganyszálát Jó néhány fokkal nulla fölé. Mindezt azonban a bakancstulajdonosok nem Igen veszik figyelembe. Testük némán himbálózik az ejtőernyők súlya alatt, tekintetükkel a lábuk alatt elrohanó hereszálakat követik, csak néha emelik fel fejüket, hogy tudatukba rögződjék: már csak néhány lépés és a furcsa, óriási szivarhoz hasonló test alatt leszünk, amely felvisz a fellegekbe. Ott majd nyugalmat színlelve ki kell ugrani az alája kötött ládából, zuhanni mintegy hetven métert, várni egy felszabadító, fájó rándulásra, amikor majd a fej felett kinyílik a hófehér kupola, pár percig himbálózni és kemény ütődéssel újra földet érni___ úgy, ahogy mesélik azok, akik már túlestek az első ugráson. Nem, Így sosem képzeltem el az ejtőernyősöket. Mikor a fűben hanyattfekve a rövldnadrágos gyerekkor terveit szőttem, az a himbálózó valami ott fent, az ô* kék tengerében, egészen másképp hatott rám. Bevallom, szebben, kellemesebben! Talán azért, mert akkori Ismeretségem az ejtőernyősökkel a repülőteret körülvevő szögesdrótnál végződött, amelyen túl egy nagy ugatós kutya és egy morcos bácsi birodalma terült el. Abban az Időben életem egyedüli vágya az volt (ha leszámítom, hogy pilóta, tengerész, és Robinson szerettem volna lenni) hogy én Is egyszer olyan nagykutyás bácsi lehessek, legalább csak egy napra, hogy majd akkor mindent megnézhessek egészen közelről. Olyan közelről, hogy ha majd nem néznek, hát én kinyújtom a kezem és megfogom azt a fehér valamit, amelyen nemrég még azok a kis emberek himbálóztak, oly közel a felhőkhöz. Most Itt állok, hátamon a majdnem húszkllós ejtőernyő, mellemen egy másik, valamivel kisebb. A bekapcsolt vászonövek nyomnak és alattuk a hátamon folyik az izzadság. Igyekszem megkönynyltenl a rámparancsolt terhet, előrehajlok, de most lecsúszik vállamról a gépfegyver. A nap forró sugarakat küld felém, amelyeket más helyzetben áldanék, de most majdnem átkozom, mert kezemen vastag bőrkesztyű, fejemen a fülvédős sapka, két szalagja az állam alatt összekapcsolva. Itt állok — szintén a parancs szerint — várva, míg az előttem álló fiúkat négyesével, lomhán, a magasba viszi a szivaralakú léghajó. Számolom a perceket, míg feljutnak a felhőkhöz, ott megrázkódik a láda és ... Állok a sorban. Mellettem néma, ismerős arcok, megkeményedett vonásokkal. Szintén „ejtőernyősnek“ beöltözve. Várjuk az utolsó vizsgát. A szolgálatos tiszt ujjal fürgén kutatják végig az összes pántot, összekapcsolást, a sok fontos kicsiséget. Itt minden nagyon fontos, Itt csak egyszer lehet tévedni... Minden rendben van! Valami ehhez hasonló dőlhét got hallok és egy barátságos vállveregetést érzek, amelyet biztató mosoly kísér. Istenem, milyen fanyar mosollyal viszonozhattam ezt a kedveskedést... Barátaim nevét hallom: Vála, Vondra, Pechlát, Bér... Akiket szólítanak, himbálózó Járással elindulnak. Mér bent ülnek a gömb alá erősített ládában, beakasztják az ejtőernyő kloldózsinórját és a következő pillanatban a föld ellöki magától a szlvaralakú léghajót, amely felszökken a magasba, az ég kékjébe, Hallom a gépkocsi monoton búgását, ahogy csavarodik le a sok méter kötél. Mikor a jelzöóra négyszáz méter magasságot mutat, a szolgálatos katona meghúzza a fék karját, pár pillanaton belül lelassul a kötél végtelen rohanása, megremeg, megáll és a végén lomhán úszik a léghajó ... Égnek meresztett szemekkel várom, hogy megjelenjék az első fekete pont, amely később fehér kupolává változik. Nagyot nyelek. Most a második, harmadik, negyedik... Lehúzzák újra a léghajót és újra kezdődik minden elölről. Különös izgalom vesz rajtami erőt, furcsa nyomást érzek a hasam tájékán, Izzadok... Bár csak túl lennék mindenen! Az én nevemet olvassák! Megindulok, mint valami álomban. Csak a lábaim visznek az előttem lépegető bakancspár nyomán. Beidegzett mozdulattal bekapcsolom a kloldózslnőrt és leülök a léghajó ládájába. Valaki nevet a klvülmaradottak közül. Csak nem rajtam? Igyekszem a bátorság grimaszát erőszakolni arcomra. Rándul a kötél és himbálózva kifut a láda alól a föld. Már nincs visszaüt. Csak az ejtőernyővel. Lassan elhal a lenti motorbúgás. Csend fog körül, őrjítően Idegesítő csend. Erősen belekapaszkodom a láda szélébe. Félek. Behunyom a szemem. Nem akarok semmit sem látni. Győz a kíváncsiságom. Letekintek a földre. Érdekes, minden arány megváltozott. Ott lent, azok a hangyák, valóságos emberek. Érző emberek. Olyanok, mint én. Forog velem a föld. Vagy talán én fo.rgok? Nem Is tudom. Egészen meg vagyok zavarva. Gyáva vagyok. Igenis, az vagyok. Vagy talán nem Is? Csak ez a nagy csend ne lenne. Mindennek ez az oka. Minden olyan, mint egy némafilmben. Olyan mint egy hangnőlküli emlék. Igen, az emlék... Én 03tobal Vágytam valaha, hogy kiugorhassak az ejtőernyővel. Most itt a lehetőség és én félek. Félek! Gyáva vagyok ... 1 Nyugalom. Minden rendben van. Nem te leszel az első, se nem az utolsó, aki ezt megcsinálja. Csak akarni kelll Minden sikerül, csak akarni kell. Ogy, mint a tlzkllométeres futást ötven perc alatt, mint a céllövészetet, mint mindent... Csak akarni kelll Mindenütt csend, csend és forgó világ. Változó horizont. Különös képek. A körülöttem lévők Is hallgatnak. Némák és bizonyosan rosszul érzik magukat. Csend. Még csak háromszáz méter magasság. Gyorsabban, mert nem bírom tovább! Kiugroml Legyen már vége a csendnek! Üjra akarom hallani az erdő zúgását! Azét, amelyik ott alattunk terül el hüs nyugalommal. ÚjTa földet akarok érezni a lábam alatti Tenyerembe venni egy kis homokot, morzsolni ujjalm között... Hallani a pottyanó kavics zaját. Csend... Nemi Valami zúg! Milyen furcsán remegnek a léggömbhöz vezető kötelek. Ml az? Már állunk? Négyszázötven méter? Nem túl alacsony? Lesz elég Idő arra, hogy kinyíljon az ejtőernyő? Mit? Készülődjünk? Hogyan? Nem én? A barátom! Hálaisten! Figyelek. Feláll, kilép az űrbe nyúló rövidke hidra, kezeit a testéhez
