A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-08-20 / 34. szám
Hová menjen, kinéz forduljon, mikor senkije sincs, sem barátja, seih ismerőse... Füléből kiszedte a függőket, ujjáról lehúzta a gyűrűit, nyakáról lekapcsolta a láncot és Scriska néni elé tett© az asztalra. — Semmim sincs, csak ez a néhány darab ékszer ... Már csak egy-két napról van szó, ne tessék elzavarni! — mondta sírva, könyörögve, s kereste az asszony kezét, hogy megcsókolja. Az életéért rimánkodott. Nagy erővel lángolt fel benne az élniakarás. Nem akart meghalni. Éppen most, az utolsó pillanatban haljon meg? Éppen most, amikor tavasz van, most, amikor teli van zsongással az egész ébredő természet, amikor már csak órák kérdése, hogy egészen szabad legyen?!... Abban a pillanatban nem gondolt Galambos Bélára. Senkire sem. gondolt, csak önmagára. Élni akart! És könyörgött. Jajongó lélekkel, megalázottan kapaszkodott a szánalom hajszélvékony fonalába ... Boriska néni kitágult szemmel, dermedten nézte a lányt, a napsugárban csillogó ékszereket. Keserű sóhaj tört fel belőle: nem kell ne*kem az ékszered, a könyörgésedre sem vagyok kíváncsi. Szerencsétlenek vagyunk mindketten. Ki tehet róla? Szótlanul elfordult. Mintha szégyenkezés égett volna a szemében. S éveket öregedve kicsoszogott a konyhából... Másnap*hajnalban megindult az oroszok nagy tavaszi támadása. Könnyűszerrel átkeltek a Gaben a szikár őrnagy, a lágerparancsnok előtt. Megítélése szerint ideges ember lehetett, szüntelenül rágta a tokos cigarettáját, s pillanatonként á'tlökte nyelvével szájának egyik sarkából a másikba. — Nos, mit akarsz? — kérdezte a tolmács segítségével az őrnagy, és Bélára szegezte a tekintetét. Galambos Béla elmondta, hogy az eüenállási mozgalom tagja volt. Agitált a hadseregben, röplapokat terjesztett, végül megszökött és három hónapig bűjkált a németek és a nyilasok elől. Azt is elmondta, hogy a nyilasok kegyetlenül megkínozták, kis híján kivégezték, s bizonyára hadbíróság elé állították volna, ha időközben a szovjet hadsereg fel nem szabadítja az állomáshelyüket. — Azt állítod, hogy kommunista vagy? — Igen. A szikár őrnagy fölényesen, magabiztosan mosolygott. — No látod, ez az a dolog, amit nehéz elhinni. Ha én most kiállanék a foglyok elé és azt mondanám: tartsák fel a kezüket a kommunisták, mit gondolsz, mi történne? ... Mindenki feltartaná a kezét abban reménykedve, hogy hazaengedjük. — De én valóban kommunista vagyok, őrnagy elvtárs? — Igen, ez már így van: most mindenki kommunista ... Mivel tudod bizonyítani? — Én igazat mondtam. — Lehet... De én abban nem hihetek ... Kézzelfoghatóbb bizonyíték kell! Galambos Béla bizalma megingott. Nem tételezte volna fel, hogy ne higgyenek neki a szovjet elvtársak. Végül is szólt. Kosík József rajza ramon. Ellenállásba is alig ütköztek. S mint a megállapíthatatlan, mindent elsöprő áradat, ömlöttek az orosz csapatok előre a Csallóköz felé ... 13 A gyűjtőláger rögtönzött szögesdrót kerítése mögött a több ezer hadifogoly között volt Galambos Béla is. Argus szemmel figyelte a főkapun beáramló új hadifoglyokat. Szeme a feketekesztyűs rémet kereste. Elhatározta, hogy mihelyt megpillantja, a torkának ugrik és nyomban megfojtja. Mit nem adott volna a leszámolás pillanatáért! Azonban hiába leste és várta a kegyetlen századost, nem jött. Nyilván egérutat talált a nyomorult! Néhány nap elteltével megpillantotta a kavargó sokaságban a nyilaskülönítmény két tagját: azt a szakaszvezetőt és közlegényt, akik a százados elé vezették. Ez is több a semminél, gondolta, legalább ezen a két piszok alakon kitöltheti a bosszúját. Azonnal a lágerparancsnok elé kérette magát. Nehezebben ment, semmint gondolta, végül mégis sikerült, és ott állt a tágas helyiség— A lágerben felismertem a nyilaskülönítmény két tagját. Ök bizonyára elismerik és bizonyítják, hogy katonaszökevényként fogtak el. — Lehetséges... De ez még mindig nem bizonyítja, hogy kommunista vagy! ... Különben, én nem merném olyan határozottan állítani, hogy az a két ember valamit is bizonyít. Keressétek meg őket, és hozzátok ide! — adta ki a parancsot. 1 Hosszas keresés után sikerült őket megtalálni és a lágerparancsnok elé cipelni. Az őrnagy egy ideig szótlanul rágta és tologatta a hosszú, tokos cigarettát, miközben a két katonaruhás alakot méregetté a szigorú szemével. — Ez a civil itt azt állítja, hogy ti nyilasok voltatok ... Valóban nyilasok vagytok? A két alak úgy nézett az őrnagyra, mintha életükben, akkor hallották volna először a nyilas szót. — Mink!?... Dehogy voltunk! Mindketten kommunisták vagyunk — mondta meggyőzően a volt szakaszvezető, és gyűlölködve nézett Bélára. — Ez a piszok, ez egy igazi nyilas besúgó volt — mondta még, s mintha vezényszóra tennék, Béla torkának ugrottak mindketten s fojtogatni kezdték. Ocsmányul káromkodtak. A géppisztolyos őr csakhamar rendet teremtett köztük. Az őrnagy pedig felnevetett rekedtesen, kárörvendően, majd némi keserűséggel a hangjában ezt mondta. — Na, látod! Még örülhetsz is, hogy ép bőrrel megúszhatod a bizonyítást. Szerencsére én nem hiszek egyiteknek sem. Elmehettek! Galambos Bélában egy világ dőlt össze. Talán ez volt életének legnagyobb csalódása. Egy hét múlva az erőteljesebb hadifoglyokat bevagonírozták — köztük Galambos Bélát is ..., s a Szovjetunióba szállították. Kiégve, összetörtén tűrte a sorsát. Dolgozott. Igazságot keresett az igazságtalannak vélt sorsában. Kinek, vagy kiknek a bűneiért kell szenvednie, bűnhődnie? S a hadifogságban nagyon lassan teltek a napok, hetek, hónapok. Ólomlábon járt az idő ... Közben a Garam mentén az oroszok felszedték az aknákat, verték a hidakat, hogy az utak, az ország hajszálerei összekötődhessenek, hogy megindulhasson a forgalom, az élet. Boriska néni meg csak sírt és imádkozott. Nem mert átmenni Béla szülőfalujába, képtelennek érezte magát arra, hogy szembenézzen a húgával és nyíltan megmondja neki, mi történt a fiával. Titkon azért bízott és reménykedett, hogy egyszer csak beállít Béla, és akkor minden rendbe jön. Klárát megtűrte maga mellett. Jó volt valakit maga mellett éreznie, talán könnyebben is elviselte a sorsát és a fájdalmát. A zsidólány is szívesen maradt. Hová is ment volna még akkor, hiszen katonaságtól hemzsegett a vidék, mit kezdene egyedül, semmi nélkül. Április közepének egyik éjszakáján valaki kopogott az ajtón. Boriska néni korát meghazudtoló fürgeséggel pattant ki az ágyból és nyitott ajtót: ez csak Béla lehet! ... Csalódott. Béla helyett egy teljesen ideggn ember állt a küszöbön. Szeme mélyen ült, arcát kéthetes szakáll borította. Nagyon fáradtnak és elcsigázottnak látszott. — Kit keres? — Itt lakott Galambos Béla? — Igen ... itt lakott... — Akkor jó helyen járok — mondta az idegen. — És az a lány ... az a zsidólány itt van még? Boriska néni megijedt. Hirtelenében nem tudta, hogy mit válaszoljon: hátha rosszat tesz a válaszával? — Ne tessék tőlem félni, nem rossz szándékkal jöttem, én csupán ... Közben Klára is felébredt és kijött a kis szobából. Nyomban felismerte a jövevényt: Péterfy László százados állt előtte civilben. — Felismer-e, kisasszony? — kérdezte Péterfy fátyolos hangos, s mintha bocsánatkérés, könyörgés ült volna a szemében. De az is benne volt az arckifejezésében, hogy: na, látod, én is segítettem rajtad, mikor bajban voltál, most rajtad a sor! — Igen . .. hogyne ... — válaszolta Klára. És Péterfy László Béla borotvakészletével megborotválkozott, majd a jó forró és bő vízben megmosdott. Utána evéshez látott. Noszogatás nélkül is falt, mint az állat. Étkezés után nyomban lefeküdt. Csak másnap estefelé ébredt fel. Pillanatnyilag biztonságban és jól érezte magát. Két hétig rejtőzött Boriska néninél. Április végén aztán elindultak Rónai Klárával Budapest felé ... Galambosné, Béla édesanyja, negyvenöt őszén belehalt a reménytelen várakozásba. Negyvenhat telén Boriska nénit is eltemették a szomszédok. Amikor Galambos Béla az állomáson leszállt a vonatról, csak megállt és nézett körbe-köibe. Mindenütt Idegen arcokat látott, csak az állomás épülete, meg a kijárónál az öreg gesztenyefa emlékeztette a hazai tájra, s az otthon közelségére. IFoIytatjukj
