A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-08-13 / 33. szám
FÜST MILÁN Az írás tegnap abbamaradt. Reggelre ébredve újabb gyászhír: Füst Milan is meghalt. Nem akarok hinni a fülemnek: nem azért, mintha olyan hihetetlen volna egy hetvenkilenc éves ember halála, a pillanat a megdöbbentő. Kassák és Füst Milán: a magyar szabadvers két klasszikusa. A huszadik századi magyar irodalom két mindmáig kellőképpen nem értékelt óriása. Szinte egyazon esztendőben születtek, nyolc évtizeden át kitartóan küzdöttek az igazukért, vállalva a népszerűtlenséget, a reflektorok hiányát, egyesegyedül a művészetnek hódolva. S most a haláluk is szinte egyugyanaznapra esik! Füst Milán! Amikor tegnap Kassák-nekrológomban a sorstársakról írtam, azokról, akik Kassákhoz hasonló méltatlan sorsban részesültek, nem véletlenül írtam le először Füst Milán nevét. Kár tagadni: a „Feleségem történeté“-t valóban a külföld fedezte fel a magyar irodalomtörténet számára is. „Störr kapitány feljegyzései“ magyar fülekben alig-alig keltettek visszhangot. Hasonlóképpen a feledhetetlen kisregények: az Amine emlékezte, a Szakadékok, az Aranytál, az őszi vadászat, vagy az Egy diagány története. S mit szóljunk a drámákhoz? Amikor néhány évvel ezelőtt Budapesten felújították az első világháború éveiben keletkezett Boldogtalanokat, a kritika extázisba esett: O’Neillt, »Aiilliamsot emlegették, s számítgatták, hogy Füst Milán hány évvel, évtizeddel előzte meg őket. Bezzeg, amikor először került színpadra, senkinek eszébe nem jutott számítgatnl, hol a helye ennek a nagy drámának drámairodalmunkban. Leginkább még verseivel szerzett magának hírnevet Füst Milán. Azt is talán csak Karinthy révén, s azért, mert Kassákhoz hasonlatosan olyan sokan vallották őt mesterüknek századunk nagy magyar költői közül, hogy a kicsit is igényes olvasó fel kellett, hogy figyeljen annyi más óriás tanítómesterére. — Ősz van, korán sötétül és kinn esik. Vénül az idő s könnyei szakállára peregnek — kezdődik egy jellegzetes Füst Milán-vers. — A ködben két banya szidott egy részegest. A köd fölött lassan haladt egy szép szekér — kezdődik egy másik. Füst Milán első verseskönyve 1913-ban jelenik meg s egyszerre rangos helyet biztosít szerzőjének kortársai, a Nyugat ifjú lírikusai között. Pedig micsoda kortársak voltak azok. Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Juhász Gyula! S azóta eltelt több mint fél évszázad alatt sok mindent írt szerzőnk, néhányat említettünk is már közülük, de verset már alig-alig. Mindent összevetve körülbelül száz vers képezi Füst Milán lírai életművét. Nem sok, különösen nem sok a bőbeszédhez szokott magyar líra történetében, de micsoda versek vannak e között a száz között! Hol vagytok ő szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot? S hol vagy 6 csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a szamáré valamely édes-bús nevetéstől? S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a szamóca, de az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is? S hol vp.gy te szellemnek oly Irtózatos dalolása? A vers címe: Öregség. Hosszú, hosszú évekkel ezelőtt íródott már e vers, valamikor a szerző java-férfikorában, de Füst Milánnak már akkor is az öregség volt legmeghittebb, legbarátságosabb állapota. S azóta is az maradt. Ahogy Kassák nyolcvanéves korában is az örökifjú maradt, úgy volt Füst Milán már harmincévesen is horgaselméjű, szikár aggastyán. S az maradt azóta is, félévszázadon keresztül, aggastyán, de nem akármilyen magatehetetlen aggastyán ám, hanem ki megírta a már idézett remekművek mellett egyedülálló esztétikáját, a „Látomás és Indulat a művészetben“ című gyűjteményt, az „Emlékezések és tanulmányok“-at, valamint a háború alatt oly tragikusan eltűnt Naplójának sokezer oldalát. És most itt állunk, fizikailag, vagy gondolatban frissen hántolt sírja fölött. Végső nyugovóra tért a nagy magányos, az örök aggastyán. Mivel vigasztalhatjuk magunkat a veszteség ez órájában? Talán azzal, hogyha eddig semmi alkalom nem tudta rákényszeríteni az irodalomkritikát-irodalomtörténetet, hogy méltó helyére állítsa őt, halála talán mégiscsak számvetésre kényszeríti majd vele szemben annyit mulasztott utókorát. CSELÉNYI LÁSZLÓ Kassák Lajos utolsó verseiből: A határon túl Elkövettem mindent, amit egy ember elkövethet. Megszülettem s az első sikoly fásommal felgyűjtottam az éjszakát. Aztán jámboran az anyám mellén csüngtem majd nyakló nélkül játszani később garázdálkodni kezdtem. Halk szavú ágyrajáró és pénztelen kocsmatöltelék voltam. Szóval hasonló a külváros legtöbb férfi lakójához. De egy szép napon felébredtem és elvágtam a burkot, amivel a múlthoz kötöztek. Ez volt életem első igazi kilengése. Azóta qincs istenem barátom nyugtom. A végtelent érzékelem és félek, hogy elveszek benne. A forrásnál Meghalnék, ha mernék, élnék, ha megengednék. Hol innen hol túl bolyongok a világban akár egy bolond pedig eszemnél vagyok. Semmi kétség. Egy pillantás a hídról, Egy kiáltás a toronyból. Átok ez a folytonos jövés-menés összecsuklás türelmetlenség. Valaminek a keresése, ami nincs. Szemem lecsukódása az előtt, akit szeretek. De ne szánjátok nem kérek semmit. Saját magam áldozata vagyok. Megölöm és újjászülöm önmagam fáradhatatlanul. De hová jutok így, Érzem, itt valahol csobog a tiszta forrás. Fáradt lábaim verjetek gyökeret. A vak sóhaj'a Éjszaka van éjszaka van fekete éjszaka van iszapos-éjszaka van éjszaka van éjszaka van mindig éjszaka van. \
