A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-08-13 / 33. szám
KASSÁK LAJOS m eghalt Évszázados tölgyet csavart ki tövéstől az irgalmatlan halál. S ez a tölgyfa nemcsak a Urat emlékezés kedvéért ugrott ide éppen az első mondatba, hanem magáért Kassákért, akinek utolsó előtti verseskönyve aligha kapta véletlenül címét: A tölgyfa levelei. Hetvenhétesztendös tölgyfa levelei, s nem akármilyen levelek ám, nem is csak olyan tessék-lássék kötet, tíztizenöt verssel, hanem igazi nagy verseskönyv, négy híján száz versből összekoponálva. S még ez sem egyedüli csúcsként, hanem kötetek sorozatával körülbástyázva. Soha még magyar költő nem alkotott hetventől-nyolcvan éves koráig annyi remekművet, mint ez a tölgyfa. A hatodik s hetedik között eltelt kényszerhallgatása s az 56-ban megjelent válogatott versek után egyre-másra hullatja csodálatos leveleit. 57-ben a Kőltemények-rajzok, 62-ben a Szerelem, szerelem, 63-ban a Vagyonom és Fegyvertáram, 64-ben A tölgyfa levelei, s 65-ben a Mesterek köszöntése. Micsoda termés! Micsoda tölgyfa ez, amely hetedik évtizedében ilyen sűrűn ontja leveleit, s mégcsak fel sem soroltunk mindent, csupán a verseket, s nem szólottunk a regényekről, novellákról, gyerekversekről, mindmáig kiadatlan könyvéről, s főképpen nem mindmáig felméretlen képzőművészeti munkásságáról. Mindmáig felméretlen... s ezt úgy ejtettük ki a szánkon, mintha munkásságának irodalmi oldala sokszorosan fel lenne mérve. Mintha Kassákról tucatjával jelentek volna meg a monográfiák, százával a tanulmányok, ezrével a kritikákl S ha már ezt kimondottuk, akkor benne is vagyunk nyakig a Kassák problémában. Gondoljuk meg: az a költő, aki alig tíz esztendővel született később Adynál, az a költő, aki életének nyolc évtizede alatt ontotta magából a remekműveket, az a költő, akinek hatása alól senki a huszadik századi magyar lírában nem tudta kivonni magát, nemhogy az ifjabb óriás, József Attila, de még az Idősebb Babits Mihály, Kosztolányi Dezső sem, az a költő, aki első lépéseitől kezdve szinte az egyetlen következetes munkásíró volt a magyar irodalomban, úgy távozik tőlünk nyolcvanesztendős korában, hogy jelentőségét a köztudat mindezideig nem mérte fel. Meghalt Kassák Lajos! És veled, szegény öregember, ahogy magad is írod Válogatott verseid előtt: „Elértek-e oda verseim, ahová küldelek benneteket, nem tudom, nem tudom. Elmondjátok-e ki fiai, lányai vagytok, nem hiszem, nem hiszem. De azért csak távolodjatok, súlyosan, mint az elefántok, nyilrepüléssel mint a sasok, fénypáncélban mint a halak, szelíden, mint a bárányok. És daloljátok fennen: ég veled, jó apánk, ég veled szegény öreg ember. Mi az oka, hogy a magyar líra, a magyar közvélemény mind a mai napig nem tudta feldolgozni Kassák Lajos tiozadékát? Mi az oka annak, hogy időnként, mint legutóbb a nyolcvaa Hét irodalmi melléklete • 33. 4 nádik évfordulón el-elhangzik egy-egy mea culpa, aztán megjelenik a Hét évszázad magyar verseinek legújabb kiadása, s ahol hatodrendű költőnek tizenöt-húsz verse hirdeti a magyar költészet világrangját, ott Kassák mindössze tizenkét verssel érdemli ki a helyét? A rejtély megoldhatatlan. Legutóbb Bori Imre próbálta megmagyarázni, jellemzően, a jugoszláviai Hídban, mint ahogy az is jellemző, hogy Párizsban is többre becsülik a tölgyet, mint odahaza (lásd a pár évvel ezelőtt megjelent, Gara szerkesztette Hommage ä Lajos Kassák, vagy az idén megjelent Convergances című folyóirat Kassák-kiilönszámát). Dehát régi a közmondás: senki sem próféta a saját hazájában. Kassák sem volt az. S ez talán nem is annyira Kassák tragédiája, mint a magyar költészeté. Mert gondoljuk csak meg: az olyan nagynak kikiáltott magyar költészet nyelve, még ma, a XX. század hatvanas éveiben is olyan burjánzőan romantikus, hogy vannak modern költők, akiket egyszerűen le sem lehet fordítani, legfeljebb, ha meglágyítva, elromantizálva. Kassák nem ma, több, mint fél évszázaddal ezelőtt felismerte a veszélyt. S akkor, amikor a magyar költészet Ady nyomán tobzódott a múlt századi szecesszióban, Kassák ilyen verseket ír: „Mondom bizony, ma fáradt vagyok, szomorú vagyok nagyon időm sincsen cifra szóra köszörülni nyelvem s közben, mint dús falat, vacogni vén kuk-\ ták fogát / vagy ringy-rongy könyvekbe vakultan üvölteni karban: Ö, szerelem! Ö, drága bolondgomba! Ö, művészet“! S ha a huszadik század magyar lírájának modelljét akarnám megszerkeszteni, a következőképpen tenném: Van a három megbonthatatlan óriás, nemzedékenként egy-egy, mintha apáról fiúra adnák át egymásnak a staféta-pálcát: Ady — József Attila — Juhász Ferenc. A magyar közvélemény, mindig megkésve ugyan, de azért megbirkózott az óriásokkal. Annál kevésbé a költészet. Hiszen József Attila kivételével ezek az óriások olyan egy-tömbből vannak faragva, olyan csak saját-magúk költészet az övék, hogy folytatni őket aligha lehet, legfeljebb plagizálni. Van azonban a magyar költészetnek egy másik vonulata, amely távolról sem ilyen szemkápráztató vonulat, mint az előbbi, ám folytatásra sokkal alkalmasabb, mi sem bizonyíthatja ezt jobban, mint épp a Kassákból kiinduló József Attila, vagy a Weörest folytató Juhász. Igen, róluk van szó: Ady és József Attila között Kassákról, Attila és Juhász között Weöres Sándorról. Akik legalább olyan nagy költők, mint az előbb említettek. De térjünk vissza Kassákra .. . s neki is arra a versére, amely a magyar költészet egyik csúcsa: A ló meghal, a madarak kirepülnek. 1924-ben írta ezt a legalább olyan furcsa hangú, mint amilyen furcsa című avantgardista verset. Reménytelen válalkozás (s ráadásul dilettáns vállalkozás, ha el akarnánk mondani a vers „tartalmát“. Hiszen talán nincs is tartalma. Csak képei vannak, olyan csodálatos képei, mint a kisváros ült a pocsolyában és harmonikázott, keresztül szaladt rajtam egy vörös sínpár s a toronyban harangoztak, az ember elhányja csikófogait és néz a semmibe, ahol az élet beleharap a saját farkába, az órák kiléptek a csillagketrecekből s hosszú parafaorrukkal keletnek fordulnak az elefántok, és így tovább oldalak tucatjain, verssorok százain keresztül, az ember csak szédül ettől a gazdaságtól, s aztán, mikor végigolvassa, rájön, hogy Kassáknak tulajdonképpen az sikerült itten, ami olyan keveseknek sikerül: valóban úgy megfogalmazni a világot, ahogy sehogyan másképp nem lehet, csakis versben. Kimutatták már, hogy miért fontos ez, mint ahogy azt is felfedezték, hogy ugyanaz a mozzanat, az a nyugat-európai csavargóút a „tárgya“ ennek a versnek, mint ami az „Egy ember élete“ egyik kötetében van megírva. S az összehasonlítás éppen ezért tanulságos: ami a regényben van, az epika, az történet, az regény, ami pedig a Borsos Miklós rajza versben van — az kép, az fantázia, az vers, az líra. S a kemény, korszerű, huszadik századi stílus kidolgozása mellett, ime Kassák másik felbecsülhetetlen hozadéka. A próza az próza, a festmény az festmény, a vers az vers. S minthogy mindegyik nyugtalaníjta, ír prózát, komponál festményt is, s teremti a verseket is. Desohasem kever. Sohasem akar versben történetet elmesélni, prédikációt eldörögni, közhelyekről filozofálgatni, mint ahogy a regényeiben , sincs szemernyi líra, mégkevésbé szentimentalizmus, s mint ahogyan festményeivel . sem akar a fotográfusokká! versenyre kelni, mint olyan sok társa a magyar művészet legújabbkori történetében is. íme, Kassák Lajos fotográfiája! íme, a halotti maszk, amely előtt megrendültén állunk, ki nem gyógyulva még előbi fájdalmainkból. Egyetlen év alatt ennyi veszteség! Elébb a tült* dérmosolyú jó Tamási Áron intett búcsút az árnyékvilágnak, aztán Kodály hagyott bennünket önnönmagunkra, kitéve a dideregtető szeleknek, s most ím Kassák Lajos ríkatja meg a lelkünk. Pár héttel ezelőtt még reménykedtünk, hogy személyesen látjuk őt viszont szülővárosában, Érsekújvárott, a „szép kis mezővároskában, ahol hozzám és hozzád hasonló szegények Őrölték mindennapi gondjaikat, s én, ki nem is sejthette közelgő vesztét, hosszú kalandos utazásra készen először engedtem el szülőim kezét“. A nyolcvanadik születésnap alkalmából rendezett ünnepség díszpáholya üresen maradt. Csak egy üzenet jött a költő helyett, egy levél s néhány lemez: a költő szavalja verseit szülővárosa közönségének. Akkor azt hittük, nem komoly a betegség. Hiszen ki is gondolhatna Kassákról szólván komoly betegségrel Néhány évvel ezelőtt, amikor először és utoljára találkoztam a hetvenen jóval felüli aggastyánnal, bizony nem egy aggastyán ült előttem, hanem egy javakorabeli, ötvennek is alig látszó,- örökmozgó férfi. Ki gondolhatott akkor a halálra? A romantikus Százévesben ültünk, Pesten, egy Oj írás-esten, s a Kassák-hívö ifjú rimfaragó majdhogy eksztázisba nem esett a nagy költő jelenlétéből. Mit is tudtam volna neki mondani? Mit is tudtam volna tőle kérdezni? Az idő rövid volt, a Kassák körül sürgölődők sokan, igyekeztem nagyon tömör lenni: Mikor jön Érsekújvárra? Érez-e valami közösséget szülővárosával, s azzal, hogy itt született, az északi vidékeken, s végül, hisz ki mástól lehetne az ilyet megkérdezni, ha nem attól, akit szellemi atyjának vél az ember, s így nyilván a legbölcsebb embernek a világon, hogy mi a véleménye egy esetleges harmadik világháborúról? Helyszűke miatt aligha ismételhetünk el minden választ, mondjuk el a legfontosabbat: „Nem hiszek egy harmadik világháború lehetőségében. Ha hinnék benne, számolnom kellene az emberiség öngyilkosságával“. Kegyeletsértés ne essen, egyáltalán nem biztos, hogy ugyanígy mondotta, de a lényege ez volt. Tudom, hogy talán naivság, de én azóta jobban bízom egy újabb háború kitörésének lehetetlenségében, mint eddig. ,^aLÍšažäŠälKek.
