A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-07-02 / 27. szám
benne van a mozdulatában és az arckifejezésében. Megszólal, illetve folytatja a megkezdett témát. — Engem mégis csak érdekel a dolog. Az asszony iehúnyt szemmel válaszol. — Mikor összeházasodtunk, mégígértük egymásnak, hogy Soha nem beszélünk a múltunkról. Engem sem érdekel a te múltad, téged sem az enyém. Megígértük? .. . Meg. S most mégis? — Ne érts félre: csupán azt akarom tudni, ki az a férfi, akinek annyi figyelmet, időt, és fáradságot szenteltél? — Ugyan, kérlek, hogy kérdezhetsz ilyet? — Miért?... Kérdeznem csak szabad talán? — Természetesen, csak nem úgy ... Egyébként egy súlyosan sérült, szerencsétlen emberről van sző. aki mindenkit elveszített, és most teljesen egyedül áll ebben a világban. Nincs senki, aki törődne vele. A férfi kis idő múlva így szól. — S te azt hiszed, jót tettél vele, hogy visszaadtad az életnek!?... Az asszony kerek szemmel bámul a férjére, s szomorúan felsóhajt. ' — Ki tudja? Orvos vagyok... Kötelességem volt ... Meg kellett tennem ... — De miért, ha egyszer ... ? — Mert orvos vagyok! — Csak azért? — Kell ennél több!? — De mégis: csak azért!? — Mi az, hogy csak? — kérdi az asszony kissé ingerülten, s némileg megdöbbenti a férje viselkedése. Neki egy ember élete „csak‘'-ot jelent? Tával áll tőlem a féltékenységnek még a gondolata is, de ... de elgondolkoztat az a tény, hogy több mint egy hónapot virrasztasz egy teljesen idegen ember ágya mellett. Mert abban a kórházban rajtad kívül még vagy harminc orvos teljesít szolgálatot, igaz? — Nyolcvan. — Na, látod! Az asszony is rágyújt. — És? — Ez nem és, ez több az ésnél, több mindennél! — Hát igen — mondja az asszony. — Több ... Sokkal több, csakhogy nem olyan értelemben, ahogy te gondolod. — Nagyon kérlek, kedvesem, ne titokzatoskodj, sosem voltak idegeim a keresztrejtvényfejtéshez. Játékosan felel az asszony. Incselkedik. — Ügy tudom, a rejtvényfejtés idegnyugtató... Különben, aki beteg, kezeltesse magát. Parancsolj, rendelkezésedre állok! Tehát: mik a panaszaid? — Látni akarom azt férfit! — László! ... Lacikám, hiszen te féltékeny vagy — kacagja el magát az asszony, és játékosan a férje hajába túr. A férfi megcsókolja a kezét. — Olyan nyugtalanító vagy, Klára... Nagyon szeretlek! Egyre jobban szeretlek! — Te vagy a világ legcsodálatosabb asszonyai... Ne haragudj rám, de nagyon nyugtalanít a dolog. Minden rendkívüli esemény nyugtalanít, ami körülötted történik. — Pedig semmi okod a nyugtalanságra!... Egy dolgot azonban meg kell értened: történhetnek az ember életében olyan események, amelyek felkavarják. Vagy segíteni akar minden áron, vagy ... vagy mit tudom én ... Mindenkivel megtörténhetik egyszer-kétszer az életben, hogy úgy érzi, tartozik valakinek, hogy valakinek valamiért fizetnie kell... Hogy szeretné magához ölelni az egész világot, hogy valakinek meg akarja köszönni az életét, ezt a gondterheltet, ezt a küzdelmeset... Hogy szeretne lenni a békés harangszó, a ... a kenyérszelő kéz, a napfény... Hát nem tudsz megérteni, Lacikám?... Te még sosem voltál így, sosem éreztél hasonlókat? A férfi úgy bámul a feleségére, mintha most látná először életében. — És te, és te most így vagy? — Igen, valahogy így... 13 — De miért? Kosílc József rajza Az asszony nem válaszol. A férfi a sarokban álló szekrénykéhez lép, üveget, poharat vesz elő. — Kérsz egy pohárka konyakot? — Kérek! — Egyszóval: látni akarom azt a férfit! — Semmi akadálya. Akár holnap Is meglátogathatod! Az italtól nedves marad az asszony szája széle. Megszépül tőle fáradt, komoly mosolya .., A doktornő éjszakai ügyeletes. Első útja Galambos Béla ágyához vezet. Sokat javult az állapota az utóbbi napokban. — Hogy érzi magát? — kérdi kedvesen. — Hová temették a feleségemet és a lányomat? Felhő telepszik a doktornő arcára. Vajon ki mondhatta el a történteket. Bár mindegy, előbbutóbb úgyis csak meg kellett volna tudnia, de most még túl korai. Zavarában az ablakhoz lép és becsukja az ablakszárnyakat.- — Nem zavarja a külső zaj? — Hazavitték őket Csehszlováklába? — Nézze, kérem, most mindennél fontosabb a saját felépülése... A megtörtént dolgokon már úgysem lehet változtatni... Sajnos, ami megtörtént, az már visszavonhatatlan, és az ember sok mindent kibír, ha akar... Mindanynyiunkat érhetnek megrázkódtatások, fájdalmak ... — Hová temették őket? A doktornő lehajtja fejét, csendesen válaszol. — Egy budapesti temetőbe ... Eltorzul a férfi arca. Nem is fájdalom vonaglik át rajta: keveseb és egyben több is talán: önvád ... S azt, a rettenetes érzést nem kiabálhatja ki, ellenkezőleg: túl csendesen beszél, szinte rekedt suttogással. Nehéz hallgatni. — Hagyjanak meghalni... Nem akarok élni... Semmi értelme az életemnek ... Hagyjanak meghalni... — Nyugodjon meg, kérem ... Úgy tudom, tanító ... Higgye el, van értelme az életének. Élnie kell) Várja az Iskola, a gyerekek ... Bizonyára nagyon szeretik ... — Nem ... Gyűlölni és félni fognak tőlem ... Nem tudnék a szemükbe nézni... Én öltem meg őket... és ezt nem lehet megbocsátani... Felépül, és visszamegy az ismerősei, a barátai közé. Ne féljen, nem lesz egyedül. Az igazi barátok mindenkor kitartanak az ember mellett ... Lassanként a sebek is behegednek ... A leiken ütöttek is... Azt hiszi, az én életem talán szép és jó volt? Minden embernek megvan a maga keresztje, és ki könnyebben, ki meg nehezebben hordozza, de viszi, vonszolja, mert az élniakarás megerősíti, és mindenki célba akar érni... Keserű vonás rajzolódik a férfi szája köré. — Célba?... Hol van az már? — Mindenkinek lehet és van. A szakadékba esett ember is bízik, reménykedik, hogy valaki- rátalál és kihúzza. S ha senki nem segít rajta, egyedül próbál kijutni. Ha százszor viszszahull a meredek falról, százegyedszer is megpróbál kijutni. Vonzza a kék ég egy látható darabkája, és az a cél! Az a tenyérnyi kék ég! Élni, élni kell minden áron! — Nem akarok, semmi értelme! Hosszú szünet zuhan közéjük. Mintha elfogyott volna az érvelés, mintha kihunytak volna az ég csillagai, mintha merev görcsbe fagyott volna a világ. Hirtelen mentőötlete támadt a doktornőnek. — Mondja, kérem az arcom sem emlékezteti valakire? jól nézzen meg és próbáljon emlékezni! A férfi hosszan tartó fürkészése némileg zavarba hozta a doktornőt. Nagy fekete szemébe ijedelemmel vegyes csalódottság költözik. — Lehetséges, hogy nem ismeri fel, hogy teljesen kihullt az emlékezetéből?... Vagy más valaki fekszik itt előtte, aki nem azonos azzal a Galambos Bélával akit ő huszonkét évvel ezelőtt megismert azon a fagyos decemberi napon? Talán jobb is... Talán így könnyebb... Elfordult a férfitől, majd hirtelen mozdulattal feláll és az ablakhoz sétál. — Szóval nem ismer rám ... ? S a férfi tépelődve gondolkodik: vajon kit kellene benne felismerni?... Vajon kit?... A múlt ezernyi emlék-mozaikjából próbálja öszszeállítani a doktornő arcát. Ügy érzi, képtelen rá. Ködös homályba mosódik minden arc, amit valaha is látott. Vagy mégsem?... Valamire, vagy valakire talán mégis emlékezteti az ijedt, fekete szempár? ... Valamikor, valahol talán mégis csak találkoztak már? Folytatjuk