A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-07-02 / 27. szám
Budapest, ezerkilencszázhatvanhat Július közepe. A délelőtti órákban egy vadonatúj, világos színű Skoda MB-1000-es gépkocsi teljes sebességgel belerohant a villamosba. Pozdorjává tört. Szörnyűlködö, de egyben kíváncsiskodó emberek gyűrűje veszi körül a baleset színhelyét. Rét-három rendőr is előkerül, és nagy igyekezettel próbálja távoitartaní a kíváncsiskodókat; kevés eredménnyel. Egy copfos kislány feljajdulva takarja el a szemét, és elrohan. Egy idősebb nénike sírni kezd. Fiatalok és idősek egyaránt megrendülve állnak és* csóválják a tejüket. — Szörnyű ez, kérem ... — Csehszlovák turisták ... — Jegyzi meg va laki. Magas fiatalember rohan a telefonfülkéhez: nyilván a mentőket hívja. A gépkocsi roncsai között két nő és egy férfi teste hever élettelenül. Középkorú, feketehajú, de már enyhén őszülő hajú hölgy furakodík át az embergyűrűn. — Szabad lesz, szabad lesz, kérem, orvos vagyok ... Az emberek engedelmesen utat nyitnál— A férfi még él — állapítja meg a hölgy rövid idő múlva. — A két nő sajnos már halott ... Közben megérkezik a szirénázó mentőkocsi. Szakavatott kezek teszik hordágyra a sérültet és a halottakat, s a mentőkocsi nagy sebességgel elszáguld. Fethő mögé bújik a nap, s árnyék vetődik az utcára. A megrendült emberek lassan szétoszlanak. Százfelé viszik a fájdalmas szomorú képet. .. Néhány nap múlva az orvosnő feltárcsázza a személyi osztályt. — Megjött már a válasz Csehszlovákiából? — kérdi. — Igen — hangzik a felelet. — Nincsenek hozzátartozói. Feleségével és lányával jött magyarországi körútra. Egy kis községben tanítottak mindketten. A lányuk másodikos gimnazista volt. — Köszönöm! — mondja az orvosnő elgondolkozva. — Az előbb nem értettem jól a nevét ... szabad lesz még egyszer ... ? — Galambos ... Galambos Béla ... — Galambos? — Igen. Az orvosnő egyhén megremeg, kissé el is sápad. Ismerősnek tűnik a név. Régi emlékei közül ugrik elő hirtelen, mint víz fodrából a fény csilldnása. Lehetséges volna? Nem, nem ... — Lehetetlen — mondja maga elé. — Dehogyis lehetetlen, kérem. Itt fekszik előttem a személyazonossági Igazolványa — méltatlankodik az érces férfihang a vonal túlsó végén. — Igen, igen, köszönöm ... Bocsánatl — mondja az orvosnő és leteszi a kagylót. Remeg a keze. Megtörli gyöngyöző homlokát. Egészen elgyengült Lehetetlen, mondja magában, Galambos Béla már régen meghalt. Ezerkilencszáznegyvenöt tavaszán. Vagy mégsem? A sérülthöz akart menni. Látni akarja az arcát. Eddig meg sem nézte. Az egész emberből semmi más nem érdekelte, csak az, hogyan lehetne rajta segíteni. Borda- és lábtörést szenvedett, ezenkívül a koponyacsontja is betört. Napok óta eszméletlen. Talán nem is tér magához. Talán túl sem éli a súlyos sérülést. Látnia kell! Ha valóban ő az ... Létezhetnek ekkora véletlenek? Igen, igen, vannak, az életben minden lehetséges. Minden, minden! Bárcsak ő lenne az! De mégsem! Inkább ne! Mindenki lehet, csak ő ne! S ha mégis ő az? Mindenképpen meg kell menteni az életét! Mindenképpen! Galambos Béla ... Hátha csak névrokonság? Szinte futva teszi meg az utat a kórteremig. Egy pillanatra megáll az ajtó előtt. Sebesen ver a szíve. Úristen, mi történt vele? Ismeretlen, fojtogató izgalom keríti hatalmába. Végül benyit. Talán csak álmodja az egészet. Nem is Igaz... Leül az ágy szélére és hosszan nézi a sápadt férfiarcot. Magas homlok, őszülő barna haj, a szépívű, férfias ajak közepén kicsi gödröcske. Semmi kétség, ő az. Meg kell menteni az életét, meg, kell menteni az életét! Éjjel-nappal mellette lesz. Ha a saját erejét és tudását meghaladja ez a feladat, a legnevesebb orvosokat hívja segítségül. Jók az összeköttetései. Ö, Péterfy Lászlóné, Dr. Rónai Klára, sokkal többel tartozik Galambos Bélának! Sokkal többel! A harmadik hét végén a sérült egy pillanatra felnyitja a szemét. Zavaros, ködös a tekintete. Az ágya mellett ülő idős ápolónő arcán öröm villan. A sérült fölé hajlik. — Lát engem, kedvesem? Semmi válasz. Csak a szeme záródik le lassan. Mint a kialvó gyertya lángja. Az arca még mindig nagyon sápadt, de a lélegzete mind egyenletesebb. — Hallja a hangomat? — kérdi újra az ápolónő. Semmi válasz. Nemsokára jön a doktornő. Kérdőn néz az ápolónőre. — Az imént egy pillanatra felnyitotta a szemét. — Igen?... Látható örömtől csillan fel a doktornő szeme. Az ágy szélére ül, s megfogja a beteg csuklóját. — Azt hiszem, most már túl van a veszélyen és rendbe jön — mondja az ápolónő. — Tessék csak rámbízni, és tessék már végre hazamenni. Hiszen három hét óta állandóan talpon tetszik lenni. Alig áll már a lábán a kimerültségtől ... — Igen... — Úgy látszik, most már minden rendbe jön mondja a doktornő fáradt, fátyolos hangon. Feláll, megszédül, de tartja magát, nem akar gyengének látszani. — Ha valami történne, hívjon fel telefonon! Tudja a számomat? — Igen. — — Köszönöm. És nagyon ügyeljen rá! Hajnalodik. A város felett derült az ég. Meszsze keleten kivillan a napsugár. A Duna vize sűrű párát lehel... A doktornő fáradtan fekszik le otthon az ágyába. Alig bírja nyitva tartani a szemét. Úgy érzi, lágyan, puhán hull valami feneketlen mélységbe. Talán a hó hull ilyen hangtalan puhasággal. Az egyetlen épkézláb gondolata talán csak annyi most, hogy ismét sikerült megmentenie egy emberéletet. És ez nagyon megnyugtató érzés. A világ legmegnyugtatóbb érzése. — Azt hittem, már haza sem jössz a kórházból — szólal meg mellette a férje. Nem ingerült a hangja, nem is számonkérő, mégis benne van a szemrehányás pici szikrája ... — Kérlek, hagyjál pihenni... Fáradt vagyok... — Érdeklődni talán csak van jogom? — Igen ... természetesen ... Majd később mindent megmagyarázok, de most nagyon fáradt vagyok.., — A fiúnk sem érdekel? — De igen... hogy van?... Alszik? — Ejnye, ejnye, kedvesem, hát már azt is elfelejtetted, hogy úttörőtáborban van? — Nem, dehogy... Irt valamit?... Mit írt? — Kérdi, miért nem látogattuk meg vasárnap. — Megígértük neki? — Valóban fáradt vagy, kedvesem, pihenj... Semmit sem ígértünk neki, az égvilágon semmit ... Pihenj csak . . . — Köszönöm! . .. A sérült újra felnyitja a szemét. Tejszerö köd gomolyog előtte. Aztán lassan felszáll a köd, s a szemben lévő fal hófehér mezeje bántóan világít előtte. Mintha ezernyi szúró kristályból tevődne össze. — Lát engem? — kérdi a doktornő? A hang ugyan eljut a tudátáig, de olyan távoli, olyan gyenge, hogy alig érzékeli. — Lát engem? — ismétlődik a kérdés, de most már erősebben, érthetőbben. A fej nem mozdul, csak a szem próbál engedelmeskedni. Végül befogja az előtte ülő női arcot. — Lát engem? — Igen ... A szó csak sóhajtás, fáradt, fátyolos, alig érthető, de szó: a gondolkozás apró megnyilvánulása. Tehát minden valószínűség szerint sikerült a műtét. A doktornő felemeli a kezét. — Látja a kezemet? — Igen. — Hány ujjam van? — Egy ... kettő ... három ... A doktornő feltart egy poharat. — Mit tartok a kezemben? — Hol vagyok?... Hol a feleségem... a láJ nyom ... a kocsim? .., Megnyugszik a doktornő: az emlékezés ott kezdődik, ahol abbamaradt. Tehát minden rendben van. — Nyugodjon meg, kérem, mindenki jól van... — Köszönöm... — suttogja a beteg alig hallhatóan, és újra elveszi az eszméletét. Sötétbe borul a világ. Pedig az ablakon túl ragyog a napsugár, a lombok között csattognak a madarak, a strandok fűrdőzőktől hemzsegnek, zene szól, forr az élet... Az lllólámpa halvány fényt szót a kerek asztalra. A doktornő lehúnyt szemmel pihen a kényelmes fotelben. A férje éppen most teszi le a kávéscsészét, majd cigarettára gyújt. Lábát keresztbe veti, nagyokat húz a cigarettából. Koromfekete a haja, vékony, fekete a bájúsza, s a két szúró szeme közé apró sebhely ékelődik. Gondterheltnek látszik. Vagy inkább idegesnek? Talán a kettő keveréke. Mindez ÍZ
