A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-07-30 / 31. szám
13 vább megyünk... Majd csak lesz valahogy, majd csak kitalálunk valamit... — Nekem teljesen mindegy... Kérem, én nem is tudom hogyan megköszönni magának, amit eddig tett értem... Tudom, mindez veszéllyel jár ... Magára bízom magam, cselekedjék a legjobb belátása szerint... — Induljunk — mondta a tizedes némi zavarral küszködve. Sohasem szerette a hálálkodást. — Szerintem legjobb volna most hazamenni, csak tudná az ember, hogy mi van a Garam túloldalán. A londoni rádió jelentése szerint ott már oroszok vannak. Állítólag Lévától egy páncélos ék lefelé tört... Mindegy, bemegyünk a Boriska nénihez, majd tőle megtudjuk, hogy mi a helyzet. A lány nem tudta tovább titkolni, hogy alig áll már a lábán, nem bír járni, minden lépés kínszenvedés. A cipő feltörte a lábát. Majd elsírta magát, de amennyire tudott, uralkodott magán. Magassarkú cipőben csak sétálni jó a városban, nem gyalogolni. Igaz, hogy az életéért gyalogolt, de az mit sem változtat a tényen. — Nem tudom, mit mond majd Boriska néninek rólam. Valamit ki kell találni, mert úgy vélem, hogy az igazat semmiképpen nem mondhatja meg? . . . — Valóban nem — gondolkodott el a tizedes. — Minden esetre az igazolványához kell igazodni, meg ahhoz is. hogy ájxdónő és hogy Ipolyságra igyekszik . . .-* Igen. természetesen ... — De mi lesz, ha a túloldalon már valóban oroszok vannak és pillanatnyilag nem tudunk hazamenni? — mondta a tizedes félhangosan, mintha csak önmagától kérdezné. — Nem tudom ... felelte a lány elkomorodva. — És mi történne, ha — mondjuk, ha úgy mutatnám be Boriska néninek, hogy a menyasszonyom? — Nem rossz ötlet... — Akkor viszont tegeződnünk kellene. — Mi sem egyszerűbb — mondta a lány. — Még a nevét sem ismerem. — Galambos Béla ... Könnyen megjegyezhető név. Remélem nem felejti el? — Megjegyzem. Szótlanul lépkedtek egymás mellett. — Halt! — hangzott az egyik ház sarka felől a parancsszó. Megálltak, mintha gyökeret eresztett volna a lábuk. Mindennek vége, suhant át a lány agyán az ijesztő gondolat, és annyira megrémült, hogy majd összeesett. A tizedesbe kapaszkodott. Két német katona vált el a faltól. Az egyik zseblámpájával az arcukba világított, és kérte az igazolványukat. A tizedes átadta a nyiltparancsot meg a lény igazolványát, s feszült idegekkel várta, hogy mi történik. Végül is a német intett, hogy mehetnek. Érezte a tizedes, hogy egész elnehezül a lány teste s ha nem fogja erősen, nyomban elvágódik. — Szedje össze magát, elmúlt a vész! — súgta a lány fülébe. Abban a pillanatban őszinte szívvel megsajnálta a kiszolgáltatott zsidólányt. — Rögtön odaérünk... Már csak néhány lépés, legyen erős, rögtön odaérünk! ... Boriska néninek egycsa pásra kiröppent az álom a szeméből, mikor megpillantotta és felismerte a küszöbön álló Bélát az idegen lánynyal. — — Hát te? —.csapta össze a tenyerét. — Honnan a csudából cseppentél ide? ... Gyertek, gyertek, mert nagyon jön befele a hideg! Gyufa sercent, lángja a petróleumlámpa kanócába kapott. A cilinder csak nem akart a helyére igazodni. Nyilván izgalmában remegett annyira a Boriska néni keze. Végül is pattant és szétfröccsent az üveg. — jézusom, ez rosszat jelent! Boriska néni mindig babonás volt; annyi történt, hogy nem jól igazította, megfeszült és eltörött a cilinder. Tartalék nincs? — Az a szerencse, hogy van. Előkerült a cilinder, helyére Igazodott és Boriska néni csak most vette szemügyre az Idegen lányt. Kérdőn nézett Bélára. — A menyasszonyom. — Menyasszonyod? — ismételte a szót hitetlenkedve Boriska néni. — No de ilyet!... Majd néz nagyot szegény anyád. A hét elején járt itt. gyógyszertárban volt. 1-anaszkodott, hogy nincs jól. Mindene fáj. Legjobban a szíve. Utánad. Apádról nincs semmi hír, elég a baja szegénynek. Majd örülne, ha tudná, hogy itt vaígy. Hanem... üljetek le, üljetek már le, kedves! ... Rögtön begyújtok, kihűlt ez a konyha. Hiába, tél van. Éhesek vagytok, ugye? Rögtön melegítek egy kis ételt. Kacsahúst. Levest is. Holnap karácsony, megfőztem előre, mindig így szoktam, hiszen tudod. No, üljetek le, tessék kedvesem! A lány leült, Béla meg csak állt. — Azt mondja, apa még nincs otthon? — Nincs bizony, pedig már otthon kellene lennie ... Rögtön meleg lesz itt, be van készítve a gyújtós, csak gyufa kell alája. Így nil Néhány percen belül vígan pattogott a tűz. Lekerült a bunda, köpeny, cigaretta füstje szállt. Boriska néni közben megterített, rá-ránézett a lányra. — Levest is főzök be! Finom ám! Aranysárga, vékony tésztával, tudod, amilyet te szeretsz? A lányt sem kellett nagyon kínálgatni. Evéshez láttak. Boriska néni az a fajta asszony volt, hogy örökké beszélnie kellett. — A napokban volt ám nagy csetepaté a Garamon túl! Ott már ruszkik vannak. A hidat még csütörtökön felrobbantották a németek. Azt hittem, összedül a házam. Két ablakot ki is vitt a légnyomás,.. Lehet, hogy reggelre itt lesznek a ruszkik. Mindenki azt mondja, hogy most már rövidesen átjönnek a Garamon... Sok német van itt. Magyar katonák nincsenek itt. Jól járnál, Bélám, ha hamarosan átjönnének, legalább nem kellene visszamenned. Mennyi szabadságot kaptál? — Két hetet — mondta Béla találomra. — Csuda, hogy elengedtek abban a zűrzavarban. Hogyan tudtatok eljönni? — Esztergomig autón, onnan meg gyalog. Nem mondom, jó kis séta volt. Biztosan elfáradtatok. Nem baj, majd kipihenitek magatokat. Mindjárt megcsinálom a helyeteket a kis szobában. Tudod, amelyik a nagymamáé volt. Van benne ágy, sezlon, jó helyetek lesz ... Tessék, kedvesem, fogyassza a húst! Ne szégyenkezzék! — Köszönöm szépen! Befejezték a vacsorát. Béla rágyújtott. Régen ettem ilyen jóízűt! — Egészségtekre! — Hát akkor lefekszünk Klárikám, — mondta Béla, de nagyon idegenül hangzott szájából a lány neve. — Menj csak be, és feküdj le, majd én Is megyek! A lány fogta a bőröndjét és Boriska nénivel bement a szobába. Béla meg arra gondolt, hogy milyen fonák helyzetbe került. Most már mindegy, visszaút nincs, végig kell játszania a vállalt szerepet. — Helyes teremtés — mondta Boriska néni, mikor visszatért. — Aztán miféle?... Nagyon előkelőnek látszik. — Ápolónő volt Pesten. Ipolysági lány. — Értem, bólogatott az asszony. — Csak hát mit kezdel majd vele? Mert ez nem igen ért a földmunkához. — Majd csak lesz valahogy, Boriska néni. Az a fontos, hogy szeretjük egymást. A többi majd jön magától. Meg aztán ki tudja előre, hogy mi lesz holnap. Ki kell várni a végét. — Hát úgy van, fiam ... ■ Mikor Béla belépett a szobába, a lány már feküdt. — Ne haragudjon, hogy így alakult a helyzet. Igazán nem tehetek róla, hogy egy szobában kell töltenünk az éjszakát. Kényszerhelyzet, mit lehet tenni. — Nem tesz semmit — felelte a lány. — Én tartozom hálával, hogy magával hozott. — Ugyan kérem, ne hálálkodjon örökké! — mondta Béla. — Én is éppen úgy mentem a bőröm, mint maga. — Az igaz, de a maga segítsége nélkül soha nem kerültem volna ide. — Lehet — hagyta rá Béla. Elfújta a gyertyát, majd levetkőzött és lefeküdt. — Most már az volna a legjobb ha minél előbb átjönnének az oroszok. Én is hazamehetnék, magának sem kellene rettegve bujkálnia... Tud valamit a szüleiről, testvéreiről? — Testvéreim nincsenek ... Apukám meghalt a gettóban, anyukámat a múlt héten vitték el Pestről... Apu nagykereskedő volt, én meg harmadéves orvostanhallgató. Ennyi az egész történetem. Béla nem válaszolt. Hát igen, az egyik nagykereskedő volt, a másik kiskereskedő, a harmadik gyáros, a negyedik bankár, az ötödik ki tudja mi... A lényege az a kérdésnek, hogy teli voltak pénzzel, jól, gondtalanul éltek, a gyerekeik tanulhattak. Most meg?... Ami igaz, az igaz: gyalázatos a helyzetük, embertelenül bánnak velük. Dehát kivel nem bánnák' kegyetlenül manapság? Hiszen iszonyatos embertelenség ez az egész háború! A sok vér, rom, pusztulás, szenvedés, fájdalom! Kiért, miért!? Most egymásra utaltak, sorsuk egymáshoz sodorta mindkettőjüket; béres fiát és a nagykereskedő lányát! Az életük nem ér egy hajítófát sem. Most egy a vágyuk: élni, élni akarnak! S ki tudhatja előre, hogy mit hoz a jövő. Életben maradnak-e? S ha igen, elég tanulság lesz-e a jelen ahhoz, hogy egyenlő alapról indulva megpróbáljanak majd együtt, közösen egy emberségesebb, igazságosabb világot teremteni? Hallgattak mindketten. A kiállt izgalomtól és a fáradtságtól kimerültén csakhamar elaludtak. Folytatjuk Kosik József rajza
