A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-07-30 / 31. szám
Bölcsek mosolya A becsület útja Egyszer megkérdezték Aiszóposzt, hogyan válhatik valaki becsületes emberré. — Mindannak az ellenkezőjét kell csinálni — jelelte Alszóposz —, amit mások tesznek. Egyedül Alszóposz szobájába lépett egy mihaszga, aki a meseírót papirusztekercsekkel látta körülvéve, amint éppen tanulmányozta és olvasgatta azokat. Az ember kíváncsian kérdezte, hogyan élhet így egyedül. Aiszóposz ezt jelelte: — Most kezdek egyedül lenni, mióta te beléptél hozzám. A tarisznya Aiszóposz mondta egyszer a szamoszi piacon barátainak: — Minden emberen két tarisznya van: egy elől, egy pedig hátul. Az elöl levőbe a mások hibáit, a hátulsóba pedig a magáét rakja; ennek következtében csak a mások hibáit látja. Az emberi élet Püthagoraszt, a neves görög jilozójust megkérdezték egyszer, hogy tulajdonképpen mi az emberi élet. — Az ember élete olyan — jelelte Püthagorasz —, mint egy népünnepély, melyen némelyek ügyességüket fejtik kt, mások vásárt csinálnak és sokan csak nézőként jelennek meg. De csak a nézők élvezheťik az ünnepet, mert a többieket gond szorongatja. Az ilyen néző a filozófus, ki a világnak ezen a piacán azért jelenik meg, hogy a természetet és az emberek indulatát vizsgálja. Álmatlanul Anakreón, a híres görög költő egy naoon Pocikra:észtől, Szamosz türannoszától öt talentumot kapott ajándékba. Anakreón két éjszakán át folyvást azon töprengett, hogy mit csináljon ezzel a rengeteg pénzzel, aztán visszaadta Polükratésznek: — Nem akarok — mondta —, olyan ajándékot, amely álmatlanságot okoz. Az istenről Szimonidészt megkérdezte Heiron türannosz, hogy tulajdonképpen mi az isten. Szimonidész egy napi haladékot kért a válaszadásra. Másnap Hierón kérdése után kétnapi haladékot kért a költő. Miután így a napok számát alaposan megkettőzte, végül Hierón csodálkozva tudakolta ennek okát. — Minél tovább gondolkozom ezen a dolgon — válaszolta Szimónidész — annál homályosabbnak tűnik jel előttem. Athéni ítélet Amikor Anaxagorasz görög filozófust az athéniek száműzték, valaki azt mondta neki: — Meg vagy fosztva az athéniektől. A filozófus így felelt: — Sőt, inkább azok fosztották meg magukat éntólem. Egy alkalommal pedig, amikor valaki Anaxagorasz tudtára adta, hogy az athéniek őt távollétében halálra ítélték, így szólt: — Már régen kimondta a természet a halálos ítéletet ő reájuk és énrám egyaránt. Odakint elmondta a hallottakat. — Azt javaslom — szólt közbe Karcsi —, hagyjuk itt a kocsit és gyalog menjünk tovább. — Mi mást tehetünk, ha a hídon nem tudunk átmenni vele ... Azért mégis talán jobb volna, ha betárolnál az öregek udvarába. Fel sem tűnne, hogy ott áil egy elhagyott kocsi. — A tizedes kinyitotta a kapucskát, Karcsi meg betárolt a kocsival a szűk udvarba. Az öreg nagy sopánkodva jött ki. — Mit csinálnak itt, kérem szépen? — Semmit, nagyapa, n.e féljen, nem történik semmi baj, csak tr kocsit hagyjuk itt néhány napra, majd visszajövünk érte. Az öreg megnyugodott némileg, bár bizalmatlanul pislogott a katonákra. — Hát... jól van, majd szemmel tartom, hogy valaki kárt ne tegyen benne. Elindultak. A tizedes nagyon szeretett volna megszabadulni a zsidólánytól. — Nincs itt valami ismerőse, barátja? — kérdezte. — Sajnos nincs ... — Gondolkodjék, hátha akad mégis valaki... Régi barátnő, osztálytárs...? — Nincs ,nem ismerek senkit Esztergomban ... — Hát akkor gyerünk! — mondta kissé ingerülten a> tizedes. Kettejük közé vették a lányt. Karcsi átvette a kis bőröndjét. S most nézett csak jobban végig rajta. Könnyű félcipő volt a lábán, nyilván nem lehetett melege. A József nádor laktanyát messze elkerülték. Egyetlen lélekkel sem találkoztak. Mintha teljesen kihalt lett volna a város. Itt-ott törmelék, rom borította a járdát, olykor üvegszilánk csikorduit a talpuk alatt. Az áthatolhatatlan ködös sötétben még a Bazilika magasba emelkedő kupoláját sem látták. Közeledtek a hídhoz. Ahogy fogyott a távolság, fokozatosan nőtt az idegességük, bár egyikük sem beszélt róla. Egyedül a lány merte kinyilvánítani a félelmét. — Mi lesz, ha leállítanak? — kérdezte súgva. — Megmutatjuk a papírjainkat és kész! — mondta a tizedes magabiztosan, fölényesen, de azért legbelül másként érezte. — Nekem nincs papírom — mondta a lány. — Hogyne volna! — felelte a tizedes mormogva. — Maga Rónai Klára, Ipolysági születésű, a tizenegyes helyőrségi kórház volt ápolónője. Szabadságra megy haza. S hogy véletlenül éppen velünk tart, kinek mi köze hozzá. Talán nem úgy hívják? — De i... igen — dadogott a lány csodálkozva, meglepetten, s némi megkönnyebbüléssel a hangjában. Mintha kicsit megnőtt volna az önbizalma. — És ha mégis akadékoskodnak? — jegyezte meg csendesen Karcsi — akkor . mi lesz? — Nem fognak akadékoskodni. — De biztos vagy a 'dolgodban. — Bízd csak rám. A híd környékén egy teremtett lelket sem lehetett látni. Csend volt. Csak lenn a mélyben zúgott a folyó, s a pillérekbe csapkodva fel-felmorajlott. — Sehol senki — súgta Karcsi. — Biztos fáznak, belebújtak valaűova a kuckójukba — súgta vissza a tizedes és megnyújtotta a lépést. A lány majd hogy csak nem kacag ott közöttük. — Óvatosabban, Béla, te mondtad, hogy egy helyen be van szakadva!... Bele ne gyalogoljunk a Dunába!-— Arra való a szemünk, hogy nézzünk vele! — Nem vagyok én macska, három lépésre sem látok. Baj nélkül átjutottak a hídon. A túloldalon sem találkoztak őrrel. — Ezektől akár az egész hidat is elvihetnék — mondta a tizedes. — Eddig minden jól sikerült, remélem ezután is fog... Ekkora csendességet! Szinte hihetetlen! ... No, pajtás, még húsz-huszonöt kilométer és otthon vagyunk! — Nekem még pontosan negyvenet kell legyalogolnom — ujjongott Karcsi. — Hajnalra én is otthon leszek, ha valami nem jön közbe... Hanem rágyújthatnánk. Óvatosan rágyújtottak. A parazsat a köpeny ujjába fordították. így szokták meg. Már túl jártak Párkányon. A Garam mentén kanyargó úton szedték a lábukat. Nagyokat hallgattak. Ha szóltak is, csak a lánytól kérdezgették felváltva, bírja-e még a gyaloglást. A lány a világért sem mondta volna, hogy alig bírja már húzni a lábát: összeszorított foggal rótta az utat. Közben csípős szél kerekedett, ami csakhamar elsöpörte a ködöt. Sziporkázva ragyogtak a csillagok ... Talán már éjfél is elmúlt mire beértek a kisvárosnak nevezett faluba. A hideg egyre keményedett. A lány ugyan — állítása szerint — nem fázott, de nagyon elfáradt. Alig bírta már emelgetni a lábát. Életében még nem tett meg ekkora utat gyalogosan. A tizedesnek itt már minden fa, oszlop, kerítés és nagyobb ház ismerőse volt. Sokszor járt errefelé. Annak idején a polgárit is itt végezte el. Innen már nincs messze a szülőfaluja. A faiskolánál jobbra kell fordulni, átmenni a Garam hídján, s onnan már csak öt kilométernyire vám a faluvégi kis ház, ahol meleggel, szeretettel és terített asztallal várják. Mert biztosan hazavárják. Minden nap, a nap minden órájában és percében ... A faiskola sarkánál, ahol jobbra kanyarodik az út, megái lta'k. — No, pajtás, mi itt elválunk ... Hát további szerencsés utat... És üdvözlöm a menyaszszonyodatl Aztán, ha majd vége lesz, ha minden jóra fordul, meglátogatlak. Szervusz! — Találkozunk mi még, meglátod! Szervusz! Egy pillanatra összeborultak. Megveregették egymás hátát. Mozdulataikban benne volt annak a néhány együtt töltött évnek minden öröme és bánata, bizalma, megértése, barátsága. Aztán Karcsi elindult tovább az úton. Most már egyedül. Alakját csakhamar elnyelte a sötétség. Már csak bakancsának a kopogását hallották, de azt Is mind elhalóbban ... — Elfáradt? — fordult a tizedes a lányhoz. — Igen . .. nagyon elfáradtam ... — Itt lakik a nagynéném. Előbb hozzá megyünk. Kicsit megpihenünk. Reggel aztán to-
