A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-07-30 / 31. szám
Földet adtak nekünk Végtelennek tűnő gyaloglás után — sehol egy fa, egy fűszál, egy gyökér — végre kutyaugatás hallatszik. Néha már azt hitte az ember, hogy e part nélküli út sohasem ér véget; hogy e repedésekkel és kiszáradt folyómedrekkel tarkított síkság túlfelén semmit sem találunk. De mégis van valami. Egy falu. Hallani a kutyák ugatását, érezni a füstszagot a levegőben, jólesik szívni az emberi illatot, amely olyan, mint a remény. De a falu még nagyon messze van. Csupán a szél hozza közelebb hozzánk. Hajnal óta úton vagyunk. Most délután négy óra körül jár az idő. Valaki az égre tekint, aztán a hanyatló napra és így szól: — Négy óra körül jár. Ez a valaki: Meitón. Vele tart Faustino, Esteban, no meg én. Négyen vagyunk. Nézem: ketten elöl, ketten hátul. Hátrapillantok. Senki. Akkor ezt gondolom: „Négyen vagyunk“. Nemrég délelőtt tizenegy óra körül, még huszonvalahányan voltunk, de lassan-lassan a többiek szétszóródtak, és végül már csak a mi kis csoportunk maradt. Faustino azt mondja: — Eső lesz. Mindnyájan felemeljük fejünket, és meglátjuk a nagy fekete felhőt, éppen fölöttünk úszik. És ezt gondoljuk: „Igen, lehet, hogy eső lesz.“ Nem mondjuk ki gondolatainkat. Már jó ideje nincs kedvünk beszélni. A hőség belénk fojtja a szót. Az ember másutt szívesen beszélget, de itt nehezére esik. Ha megszólal, a szavak szinte lángolnak a szájában, és perzselik a nyelvét. Így van ez itt. Ezért nincs kedve beszélgetni senkinek. Lepottyan egy nagy, kövér esőcsepp, kis lyukat váj a földben, köpethez hasonlít. Egyetlen csepp. Várjuk, hogy követi a többi, és figyelünk. De nem esik több. Amikor felnézünk, látjuk, hogy az esőfelhő már meszsze jár, szinte repül az égen. A falu felől érkező szél az árnyékos, kék dombok felé kergeti. És az árva cseppet a föld felissza, beszippantja égető szomjúságában. Ki az ördög teremtette ezt a nagy sivatagot? Mire szolgál ez, hml Haladunk tovább, majd ismét megállunk, figyelünk, esik-e több. Most Ismét megyünk. Arra gondolok, többet gyalogoltunk, mint amennyi utat megtettünk. Erre gondolok. De jól tudom, hogy gyermekkorom óta egyetlenegyszer sem esett igazi eső ezen a síkságon. Nem, a síkság nem jó semmire. Nincs itt se nyúl, se madár. Nincs semmi. Csak néhány tüskés kóró és itt-ott összecsavarodott levelű zacatefű; csak ez, más semmi. És itt megyünk mi. Négyen, gyalogosan. Korábban lóháton haladtunk, és karabélyunk volt. Most már karabélyunk sincs. Mindig azt hittem, jól tettük, hogy elhagytuk a karabélyt. Errefelé veszélyes fegyveresen járni. Orvul lepuffantják az embert, ha meglátják a vállán fityegő „30-ast". De a ló az egészen más dolog. Ha lovon jövünk, már megkóstoltuk volna a folyó zöld vizét, és megsétáltattuk volna gyomrunkat a falu utcáin, hogy könnyebben megemésszük az ételt. Bizony megtettük volna, ha lovaink megvannak. De azokat is elhagytuk, akárcsak a karabélyt. Körülnézek, figyelem a síkságot. Mennyi föld, és nem ér semmit. A tekintet végígsuhan rajta, nem pihent meg semmin. Csak néhány gyík dugja elő fejét a lyukakból, de amint a nap a bőrüket perzseli, villámgyorsan elbújnak egy kő árnyékában. Hát mi hová fogunk bújni a nap heve elől, amikor dolgoznunk kell? Mert nekünk adták ezt a fehér, köves síkságot, hogy bevessük. Azt mondták: — A falutól odáig a maguké. Megkérdeztük: — A síkság? — Igen, a síkság. Az egész Nagysíkság. Szólásra nyitottuk szánkat, hogy megmondjuk: nem akarjuk a síkságot. Azt a földet szeretnénk, ami a folyó mellett van. A part melléki mezőket, ahol azok a casuarina-fák állnak, és a föld jó. Nem kell nekünk ez a Nagysíkságnak nevezett kemény tehénbőr. De nem engedték, hogy megmondjuk kívánságunkat. A küldött nemigen állt szóba velünk. Kezünkbe nyomta a papírokat és így szólt: — Ne ijedjenek meg, hogy ennyi földet kaptak. — A síkság, küldött úr___ — Ezer meg ezer yunta .. .* — De nincs víz. Még annyi sincs, hogy egy fűszálat megöntözzünk. — Majd segít az eső. Serjki nem mondta maguknak, hogy öntözött földet kapnak ajándékba. Mihelyt esik, úgy fog nőni a kukorica, mintha nyújtanák. — De küldött úr, a föld szikkadt. Kemény. Nem hisszük, hogy eke fogná ezt a kőtalajt. Kapával kéne a magnak lyukat vájni, de még így se biztos, hogy teremne valami; se kukorica, se más nem teremne itt. — Ezt közöljék írásban. És most elmehetnek. A nagybirtokot támadják, ne a kormányt, aki földet ad maguknak. • Földmérték: kb. 32 hektár — Várjon egy kicsit, küldött úr. Mi nem mondtunk semmit a kormány ellen. Mi csak a síkságot okoljuk... Nein lehet tenni az ellen, ami ellen nem lehet. Ezt mondtuk... Várjon, hadd magyarázzuk meg magának ... Nézze, kezdjük azon, hogy ... De nem akart minket meghallgatni. így adtak nekünk földet. Azt akarják, hogy ezen a forró agyagon vessünk valamit, látni akarják, terem-e rajta valami. De itt nem fog teremni semmi. Ezt a tájat még a keselyűk is elkerülik. Néha látni őket, nagyon magasan repülnek, menekülnek ettől a fehér, megkeményedett portengertől, ahol semmi nem mozdul, és ahol az ember csak vánszorog. Melitőn azt mondja: — Ezt a földet adták nekünk. Faustino felkiált; — Mi? Én hallgatok. Azt gondolom: „Melitón félrebeszél. Bizonyára a hőség miatt beszél így. A melegben levette kalapját, és napszúrást kapott. Különben miért mondaná ezt? Milyen földet adtak nekünk, Melitón? Itt még akkorka sincs, amivel eljátszhatna a forgószél. Melitón ismét megszólalt: — Használhatjuk valamire. Ha másra nem, kancákat futtathatunk rajta. — Miféle kancákról beszélsz? — kérdi Esteban. Még nem néztem meg jól Estebant. Most, hogy hangját hallom, figyelmesen rátekintek. Köldökig érő kabátot visel, és a kabát alól valami tyúkféle dugja ki a fejét. Igen, egy vörös tyúkot visz Esteban a kabátja alatt. Az állat csukva tartja szemét, a csőre nyitva van, mintha ásítana. Megkérdezem: — Hallod-e, Esteban, honnan szerezted ezt a tyúkot? — Az enyém! — feleli. — Azelőtt nem volt neked. Hol vetted, mi? — Nem vettem sehol. Az udvaromból való. — Azért hoztad el, hogy levágjad, nem? — Nem, azért hoztam, hogy vigyázzak rá. Üresen hagytam a házamat, nincs senki, aki enni adjon neki; ezért hoztam magammal. Valahányszor messzi útra megyek, magammal viszem. — Hisz megfullad. Vedd ki onnan, hadd kapjon levegőtl A karja alá veszi a tyúkot és rálehelget meleg lélegzetével. Aztán azt mondja: — Itt vagyunk a szakadéknál. Már nem is hallom, mit beszél Esteban. Libasorban ereszkedünk le a szakadék meredek oldalán, és ő halad legelői. Most lábánál fogva tartja a tyúkot, és minduntalan a magasba emeli, hogy az állat ne üsse fejét a kövekhez. Ahogy megyünk lefelé, a föld finomodik. Nyomunkban porfelhő emelkedik, mintha öszvér taposta úton haladnánk lefelé; de élvezzük, hogy a por belep bennünket. Tizenegy órán át tapostuk a síkság kemény földjét, és most nagyon jól érezzük magunkat ebben az illatos, körülöttünk szállongó porlepelben. A folyó felé, a casuarina-fák zöld koronája felett rikoltó kacsák repülnek. Ez is tetszik nekünk. A kutyák ugatása már a közelből hallatszik; a falu felől szél fúj, végigsuhari a szakadékon, s megtölti neszekkel. Esteban ismét a karja alá veszi a tyúkot, amikor az első házakhoz érünk. Leveszi a hurkot az állat elzsíbbadt lábáról, aztán mindketten eltűnnek a tepemezquite-bokor mögött. — Itt lepihenek! — kiáltja felénk Esteban. Mi haladunk tovább, befelé a községbe. A föld, amit nekünk adtak, ott fent van. * Mexikói író.
