A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-07-30 / 31. szám
Gottfried Benn versei I Az ifjú Hebbel ^ Ti fúrtok — faragtok: a fürge vésőt forgatja finom, puha kezetek. Én homlokommal vágom ki a márványtömbön a formát, két kezem kenyérért alkot. A földalatti Lágy borzongások. Virághajnalok. Mint prémből, az erdők felől meleg jön. Piros lobban. Árad a sűrű vér. Idegen nő jön a tavaszon át. Rüsztjét nézem. De messze a harisnya felső széle. Küszöbén zokogok csak: idegen nyirkosság, langyos virágzás. Szája mint herdál langyos levegőt! Te rózsaagy, tenger-vér, te isten-derengés, te földvirágágy, mily hűvösen ontja magából csípőd a járást, ahogy jársz! Sötét: Most ott él ruhái alatt: csak fehér állat, oldott néma illat. Istennel terhelt szegény agy-kutya. Homloktól megcsömörlöttem. 0 szelíden leoldódott a virágtorzsa-vázról és megdagadt, borzongott, csepegett. Oly oldott, fáradt vagyok. Vándorolnék. Vértelen utakon. Dal száll a kertből. Árny s vízözön. Távoli boldogság: halál a tenger megváltó kékjébe hullva. ^ Magamtól még távol vagyok. ^ Ám én Én akarok lenni! ^ Mélyen hordok véremben valakit, ^ ki a maga alkotta isten-ország % s emberi föld után kiáltoz. I > Oly szerény asszony az édesanyám, § ha meglátnátok csak nevetnétek; ^ a falu végén, összetákolt ^ keskeny fészerben lakunk. ^ Ifjúságom mint valami var: ^ mély seb alatta, rajta naponta vér szivárog. § Ilyen torz azért vagyok. I ^ Nem kell nékem alvás — § Étel is csak annyi, hogy éhen ne vesszek. ^ Kérlelhetetlen a harc, ^ és a világ csupa kard hegy, ^ Mind-mind a szivemre éhes, ^ s nekem kell, fegyvertelennek, § véremben szétolvasztanom őket. § ^ jékely Zoltán jordítása I -V- , iy/////////////////////////////////////////////////^ Térzene a fürdőhelyen Nyomorékok, garasos fürdőnépek, napernyők, ölebek, boák és őszi tenger és Grieg-dal felett. Jön-e Iris? Fázik. Kezében a kis szürke pálca vele vacog. Törpül. Bújna kezébe. Te, harangvirággal kötve a sálad, választékod s fogad fehér keresztje ha nevetsz, barnaságodban oly édes. Te meredek, fehér táj! Márvány fénye! Vérem őzöd. Te villogó öböl! Lapockacsontok roppant fáradtsága! Térde körül a szoknya mily kecses. Te rózsaszínű por! Tiszavirágpart! Te! Kibomlasz héjadból. Ibolyaágyékkötősen. Mellekkel körülvirítva. Ö ősz, hazatérés e tengeren! A kertek hullnak. Ernyedt, szürke part. Csónak, vitorla sehol. Ki vesz fel engem télre? Hány messzeségből összefújva, hány csillagon újjászületve mind e partig: — Iris vonul. Hajnal Gábor fordítása Tandori Dezső fordítása Gádor Béla: Egy folmelléki ember vollomósai Én, kérem szépen, olyan ember vagyok, aki nem szereti az izgalmakat. Csak semmi emóció, semmi szenvedélyesség, mert azt nem bírják az idegeim. Nem tudom elviselni az izgága embereket, a lármát, a veszekedést. Csönd, nyugalom, békesség kell nekem. Nem pedig dráma, kéztördelés, jajveszékelés, halálhörgés. Ez nem az én világom. Mindig kerültem az intenzív emberek társaságát. Azokra az emberekre gondolok, akik mindig fel vannak heccelve, szenvedélyesen kalimpálva beszélnek, hol szitkozódnak, hol pedig rajonganak, Sehogy sem tudom őket elviselni. Ügyesen és okosan úgy rendeztem be az életemet, hogy minden emóció ki legyen belőle rekesztve. Ha az utcán csődületet látok, meszeze elkerülöm, mert minek álljak meg, kérdem én. Hogy vért lássak, vagy esetleg én is kapjak egy pofont? Utálok minden erőszakosságot. A múltkor például bementem egy söntésbe, hogy megigyam egy pohár szódavizet, mert nagyon szomjas voltam. Egy részeg meglökött a pultnál és rám förmedt: „Ne lökdössön tata, mert odasózok!'1 Azt mondom én erre: „Bocsánatot kérek, nem akartam“. Mert ugyebár, minek vitatkozzam vele, hogy nem is én löktem meg őt, hanem ó lökött meg engemet? Nem jöhet ki abból semmi jó. De az újból rám ordít: „Mit hazudik! Nem is maga lökött meg engem, hanem én magát!" Akkor már nagyon intenzív volt. Én, hogy kerüljem a további emóciókat, csillapítólag a vállára tettem a kezem, erre odasózott egyet a jobb fülemre. Most mit csináljak? Kis vékony emberke volt az illető, részeg is volt, ha megütöm, összerogy, mehetek a rendőrségre, kórház, költségek mifene. Azt mondtam hát neki, hogy ne haragudjon rám, én vagyok az oka az egésznek. Mire az emberke üvölteni kezdett, mint a sakál, hogy azt mondja, még van pofám gúnyolódni, és odasózott egyet a másik fülemre is. Még ma is borsódzik a hátam, ha arra gondolok, mi lett volna, ha én nem viselkedem ilyen okosan és tapintatosan. így megúsztam két pofonnal, és csak a bal fülem re hallok valamivel rosszabbul, mint azelőtt, A házasságom idején is, kérem szépen, nagyon óvatos voltam. Beleszerettem egy szép nőbe, de rögtön mondtam magamnak: „Vigyázat, csak semmi emóció, semmi túlzás!“ Az embernek vannak természetes ösztönei, de minek abból olyan nagy hűhót csinálni. Én kérem szépen, nem irkáltam levélkéket, nem térdepeltem le, nem beszéltem mindenféle sületlenséget, hogy így szeretlek, meg úgy szeretlek, meg mi lenne ha meghalnék, zokognál-e a síromon, tudják, mivel szokták izgatni egymást a szerelmesek. Ezt én mind mellőztem. Minek ez nekem? Például sosem veszekedtem, mindent ráhagytam az én Margitkámra. Utálom a szcénákat: szakítás ,elrohanás, hajtépés, viszszarohanás, lerogyás, zokogás. Nem kell. Mi szép csendesen beszélgettünk erről-arról, néha megcsókoltam higgadtan, és az ölelkezéseinkbe is annyi mértéktartást vittem bele, amenynyit szükségesnek láttam. Igen. És milyen igazam volt! Mert, amikor Margitka megcsalt, nem is fájt. Elviseltem az egész ügyet lábon. Más ilyenkor örjöng, ordítozik, revolverrel hadonászik. Én úgy tettem, mintha észre sem vettem volna semmit. Ugyanis, egyszer, egy véletlen pech folytán megláttam, hogy legjobb barátom, a Kálmán, simogatja az asztal alatt a feleségem lábát. Rögtön átvillant az agyamon: ha most felborítom az asztalt és nekimegyek Kálmánnak, elkezdődik itt egy olyan hajcihő, egy olyan rumli, amit nem bírok elviselni idegekkel. Nem is szólva arról, hogy az ugra-bugrálás közben én is kaphatok egy pofont. És végeredményben mi történt? Kálmán barátom keze érintkezésbe került a feleségem lábával. Letört belőle? Nem tört le belőle. És különben is, mi az egy kéz, vagy láb, a tenger sima tükréhez, vagy a végtelenséghez képest. Ha a Nagymindenség szempontjából nézzük a dolgokat, teljesen mindeggyé válik az én kezem, a Kálmán keze, a feleségem lába vagy az asztal lába. Nem ts csináltam cirkuszt, úgy tettem, mintha semmit sem vettem volna észre. És mi lett az eredménye? Hogy még ma is boldogan élnének egymással, ha az a nyomorult Kálmán nem hagyta volna ott Margitkát. De ezt már nem voltam hajlandó eltűrni. Margitka naphosszat zokogott, panaszkodott, folyton a halált emlegette. Ez nem az én világom. Elváltunk.' És megint csak igazam volt, jól tettem, hogy elváltam tőle, mert most nem tudnám eltartani. Ugyanis, a munkahelyemen kiemeltek, fontos pozícióba akartak helyezni, de én, persze, nem vállaltam. Csak nem őrültem meg, hogy felelősséget vállaljak, és mindenféle bonyodalmakba] izgalmakba keveredjem! Erre kidobtak. Azóta sok mindennel próbálkoztam, jelenleg koldus vagyok.-De ez se nekem való pálya. Egy koldusnak, ha vinni akarja valamire, rángatóznia kell, sírni, panaszkodni, egyszóval még koldulni is intenzíven kell. Ez sem az én világom. Most már három napja nem ettem, és valószínűleg éhen fogok halni. Egy kérésem van: Ne térhessenek el feltűnő helyen, inkább úgy a fal mellett. Ugyanis, ha jön a feltámadás, nem akarok az elsők között lenni. Előbb majd megnézem, mi a helyzet, aztán, ha látom, hogy nekem való az ügy, nyugodtan, minden emóció nélkül feltámadok.
