A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-01 / 1. szám
Ida arra gondolt, hogy ezen az estén úgy szóródik ki ujjal közül a múlt, a jövő, mint a homok — a pillanat egészen betölti. A fülledt, párás levegőben erjedő gyümölcsök nehéz illata úszott. A borozókból kicsapó burcsák szaga mintha megrészegítette volna az utcán zsivajgó tömeget. A házak sötét ablakszemeiben neonok színes fényei villantak, csak a kórház harmadik emeleti ablaksorából hullott sárga, fáradt villanyfény a sötétbe. Sárga, fáradt ott a betegek arca Is .... Ida ismerte az osztályt, s megborzongott. Néhány kedvetlen ápolónő maradt körülöttük, akik szolgálat helyett bizonyára szívesebben néznék a tűzijátékot. Futó pillantást vetett az ablakokra, de nem fedezett fel ismerős árnyát. Persze, Géza ma a városban éjszakai ügyeletes, jutott eszébe. A Cortina egyre lassabban gördült előre a Dunapart felé, azt a csalóka érzést ébresztve, hogy a tehetetlen kocsit csupán a hömpölygő emberáradat sodorja magával. Az indigőkék égre nemsokára sisteregve röppennek fel rakéták, s szivárványos tűzeső hull a csillogó hullámokba. A kocsiba vetődő fényben megvillant a volánttartó kezén a jegygyűrű. Ida szája keskeny vonalba rándult, szeme a kemény elhatározottság hideg tüzében égett. Sötéten rajzolódott ki a férfi profilja. Erő volt benne, amely már első találkozásukkor lenyűgözte. A profil mögött látta a hatalmas üzemet, a tömérdek embert, s ettől, vagy talán a besurranó lámpafénytől gőgös, aranyosbronz ragyogást kapott, mintha nem is élne, mintha egy klasszikus szobor örök mozdulatlanságba dermedt fenséges vonásait viselné. Akkor a férfi fogán nedvesen csillant meg a fény. Szája felnyílt, mosolygott. A mosolya, szája puha volt, meleg és élő. A kocsi csaknem zajtalanul haladt a két hallgatag utassal. A tömeg ritkulni kezdett körülöttük, már az alagút táján jártak. A férfi mosolygott és megkérdezte: — Mire gondolsz? — Hogy milyen nehéz volt bejutni hozzád. Szinte elérhetetlen vagy. — Te elértél. — Hihetetlen, hogy most itt ülök melletted. Mikor a sok telefonálgatás után a megbeszélt Időpontban megjelentem az irodádban, úgy éreztem magam, mint egy kisegér. Hiába Jöttem pontosan, várattál magadra. Akkor méregbe gurultam. Szükségét éreztem, hogy valamivel demonstráljam: nem tekintély előttem a főmérnök ur. — Azért etted meg az asztalról a tízóraimat. — És elhatároztam, ha még késel, odébb állok. — Szerencsére befutottam. És négy óra hosszat beszélgettünk. Három riportot is írhattál volna belőle. Ida nevetett és arra gondolt, milyen keveset tudnak egymásról. Az első találkozáskor delejes erő sodorta őket magával, s az elemi erejű kölcsönös vonzódásnak egyikük sem tudott ellenállni. Kétszer találkoztak még futólag egy csésze kávé mellett, ismerték egymás társadalmi helyzetét, azonkívül semmit, legfeljebb, amit a férfi jeggyűrűje elárult. Nyílt a kertkapu, majd ismét bezárult mögöttük. Ida ezt mintegy félig álomban, csak a sarokvasak csikordulásából, a zajokból következtette. Aztán hallotta cipőinek kopogását a kőlépcsőkön, a férfi zsebébe matatott, kulcscsomó zörrent, kivilágosodott az ajtó négyszöge. Hirtelen gyöngeség lepte el az izgalomtól. Talán lépni sem tud, ha a férfi nem fogja meg a karját, nem tartja, s nem húzza magához. — Emo ... — semmit sem tudott mondani abból, amit szeretett volna, s tulajdonképpen nem is tudta, mit szeretne. Átadta magát a csóknak, s a szorító karok ölelésében feloldódott idegeinek feszültsége. — Szép volt a fogadtatás, — nézett a férfi szemébe, tele volt vággyal, elszántsággal és gyengédséggel. Valahol a csúcson állt, s a mélységben eltűnt a Metropol kávéház kis asztala) ahol Gézával együtt tervezgettek, a Savoy pince-béli hegedűszó, amit együtt hallgattak, a szerkesztőségi szoba lármája, háziasszonya reggeli csoszogása és rögtön rá a víz zuhogása a WC csészéjében. Nem volt probléma többé a kifizetetlen szabószámla és a le nem adott kézirat. — Ez a veranda — magyarázta a- férfi. — Most sötét van odakünn, különben erről az oldalról látnád a Dunát, a másikról pedig a várat. A tavasszal ragasztottam hozzá ehhez a vityillóhoz. — Tavasszal még nem is ismertelek ... Beléptek a szobába, a férfi hozzálátott, hogy kávét főzzön. Ida egy székre kuporodott s míg pillantása ismerkedett, körüljárt a helyiségben, félfüllel a kis kerti ház történetét hallgatta. — Egy-kettőre forrni' fog, — egyenesedett fel a férfi a padlón elhelyezett villanyrezsó mellől és magához vonta. Milyen szép az arca a vágytól s milyen védtelen. Ida egészen közelről látta a napsütötte bőr pórusait, hátán érezte ujjalnak gyengéd szorítását. Tompán jutott el hozzájuk az első rakéta durranása. Még hunyva tartotta a szemét, szája körül, szeme alatt elmélyültek az árkok, a hajában simogató, borzoló ujjak arról beszéltek, amit szavakkal kifejezni sosem lehet. Tenyerét könnyedén a férfi mellére fektette. Érintése alatt elsimultak a selymes szőrök és a bőr alatt kitapintotta a másik szívének dobogását. Lassan felnyitotta szemét. A csillagtalan éjszaka sötét arca nézett be az ablakon. A szoba sarkában parázsló szemeeske világított. A villanyfőző! Ledobta magáról a könnyű plédet és felült. — Emo, nézd! Még jó, hogy tüzet nem csináltunk. — Az ám, a kávé. Megfeledkeztünk róla ... A férfi felkelt, vizet öntöttt az áttüzesedett lábaskába. A gőz sisteregve csapott fel, sziszegve rántotta el a kezét. Ida melléje térdelt és fújta csuklóján a kipirosodott, leforrázott bőrt. Tik-tak, pötyögött •bele fülébe közelről a férfi karórájának ketyegése. Két perc múlva tizenegy. — Már meg sem ihatom a kávét, Emo, mennem kell. A férfi úgy kapott utána, mint ha máris köddé válna, akár egy látomás. — Micsoda kérlelhetetlen zsarnok az idő, Ida. Évek óta nyögöm á hatalmát. A határidők ... versenyfutás a percekkel... és most tőled is el akar választani. De még ráérsz, hiszen kocsin olyan hamar hazaérünk. — Sosem szoktam éjfél után ... — De hiszen nem vagy gyerek. A háziasszonyod csak nem vonhat kérdőre? — Nem, nem ... Tulajdonképpen buta szokás. Nem is tudom miért... — Géza mindig kínosan ügyelt rá, hogy éjfélig hazakísérje. De igaz is, mi a csudának? Ezen még sosem gondolkozott. A lakásajtónál búcsúzott el, a háziak már úgy néztek rá, mint vőlegényére. Az asztalka mellett ütek, illedelmesen szemben egymással és kortyolták a feketét. A csésze felett egymásra mosolyogtak, a férfi szabad kezével Ida keze után nyútl és fogva tartotta. Ida elnevette magát. — Ha meggondolom, milyen talpraesetten interjúvoltalak s milyen intelligens kérdéseket tettem fel neked az első alkalommal, hogy találkoztunk, s te milyen komoly megfontoltsággal és milyen szellemesen felelgettél, a könnyekig megható, hogy most ennyire meghülyültünk. — Ez csak a szív elfogódottsága. Imádlak. Ida elkomolyodott. — Nagyon, nagyon jó veled, s ezt még az sem zavarja, hogy onnét a sarokból egy pirospettyes labda kandikál rám, ami biztosan a fiadé... Mondd, hány éves? — Kislányom van.
