A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-01 / 1. szám
A férfi nem tudott olyan elfogulatlan lenni, valami határozatlan zavart érzett. Idának finom ösztönei voltak, s bár szerette volna megkérdezni, mi a neve, hallgatott. A csöndet váratlanul csengetés verte fel. Mindketten összerezzentek. Telefon? Idát kellemetlenül lepte meg ez a tény. — Valaki tud róla, hogy itt vagy? — Nem, senki. — A férfi egy árnyalattal sápadtabb lett, de habozása alig tartott néhány másodpercig. Kiment és felvette a kagylót. Ida úgy maradt ott ülve, mint egy csapnivalóan rossz dráma tragikus hősnője. Mereven tartotta kezében a csészét és próbált okos lenni a kinn lezajló beszélgetésből, aminek csak a felét hallotta. Didergés futott át rajta, most kezdte érezni a szoba hűvös levegőjét és meghatározhatatlan rossz érzések gyötörték. Igen, Olga, azonnal ott leszek. Ez most nem fontos. Megyek, Olga. Ez csak a felesége lehet. Tehát Olgának hívják. Kinn a hang egyre izgatottabb, félszavak, felhorkanások ... Nagy ég, hát mi történhetett? A sarokban a labdára esik pillantása. Dühösen utasítja el a gondolatot. Pont most lenne a gyerekkel valami? Ilyen véletlenek nincsenek. És a felesébe is milyen jól tudja, hol keresse, ha elmarad. De hát miért len; ne ez az első kirándulása Emonak? A torka összeszorult, szeretne felugrani, de már itt is van a férfi. Egy percig sem tartott az egész. Ott áll előtte, és olyan tekintettel mered rá, mintha most látná először, s nem értené, hogy került ide. Ida felugrik, két kezét a férfi vállára teszi és csak a szemével kérdez. És pontosan tudja, hiába van testközelben, a férfi messze van tőle, egyedül maradt. — Mennünk kell. Azonnal! A polyetilénnél robbanás ... hogy ez ... Ida a szája elé kapta a kezét. — És? — Nem tudom, még semmit sem tudok. Gyerünk ... már azzal is késtem, hogy nem találtak otthon. A feleségem is előbb a klubban keresett, aztán a barátainknál, csak aztán jutott eszébe, hogy hátha itt... Nem, nem volt ebben semmi szemrehányás, Idát mégis megsebezte. Félmozdulattal a köpenyéért nyúlt, félmozdulattal a mosatlan csészék felé. — Hagyd! A férfi hangjában sürgető türelmetlenség érzik. Ida megérti, hogy nevetséges most olyasmire gondolni, mint „áruló nyomok“. Futólépésben mennek a kocsihoz. A heverőn, a gyűrött takaró alatt talán még ki sem hűlt a helyük. A Cortina rohanvást hagyja maga mögött a kerti házacskát. Ida a férfi sötétben kirajzolódó profiljára néz. Erő van benne, ami már első találkozásukkor lenyűgözte. Látja mögötte a hatalmas üzemet, a rengeteg embert, s ettől, vagy talán a távoli robbanások fényétől, aranyosbronz ragyogást kap, mintha nem is élne, mintha egy klasszikus gladiátor szobor örök Idegfeszültségbe dermedt vonásait viselné. Akkor a férfi fogán nedvesen csillant meg a fény. Szája felnyílt, félkezével egy cigarettát gyűrt az ajkai közé. Lefelé görbülő szája puha volt, szenvedő és élő. A kocsi csaknem zajtalanul haladt a két hallgatag utassal. Már az alagút táján jártak. A férfi megkérdezte: — Hol tegyelek ki? A Gumongyár előtti megállónál. Még járnak az autóbuszok, ott majd átszállók. — Ugye megbocsátasz, és megérted, hogy most nem vihetlek haza? Ida bólintott. A Dunaparton alig lézengett néhány ember. A színes, ragyogó rakéták vízbe hulló korma már messze úszott a hullámok hátán. — A jövő héten okvetlenül felhívlak. Ida bólintott. Minek most megmondani, hogy a jövő héten hivatalos úton lesz. Ha valamelyik nyugati országban élnénk, gondolta, most föltétlenül Emoval tartanék, és a holnapi lapokban mint szemtanútól, az első szenzációs tudósí tás a szerencsétlenségről, tőlem jelenne meg. De nálunk a katasztrófákról hivatalos tudósítások, nem színesen megírt szenzációs riportok szoktak megjelenni. Ezt most helyeselte először. A gumongyár előtti útkereszteződéshez értek. Ide-oda ugráló piros lámpafény fogadta őket. A férfi halkan káromkodott. Ugyanab ban a pillanatban ért melléjük és fékezett le egy szirénázó mentőkocsi is. Ida búcsúzásul megszorította a férfi volánt markoló, ideges kezét, az ráhajoit a búcsúzó kézre és megcsókolta. Egy pillantást váltottak még, aztán Ida becsapta maga mögött a kocsi ajtaját. Megkerülte a mentőautót, ahonnét mintha egy ismerős arc fordult volna feléje. Nem volt biz tos benne, jól lát-e. Egy pillantra megtorpant, aztán fellépett a járdára, az autóbuszmegállót jelző tábla mellé. A mozdony robogva futott át az utat keresztező sí neken. A mentőautóban lecsavar ták az ablakot, valaki kinézett, de a megálljt parancsoló táncoló vörös fény kialudt, és a két kocsi nekilódulva egy pillanat alatt eltűnt az éjszakában. Ida még egy ideig hűdötten bámult a mentőkocsi villogó kis kék fénye után, míg az is elenyészett a távolságban. A másik oldalról hallotta a közeledő autóbusz jőlismert búgását. Karóráját az utcai lámpa felé fordította. Ez az utolsó. Szerencsére még elcsíptem. Mutatta a bérletét és lerogyott az egyik ülésre. Háta mögött egy jókedvű társaság a tűzijátékról beszélgetett. Ida a támlának dőlt. Nyomást érzett, mintha a mellkasára nehezedett volna valami, Nyirkosság,lepte el, akárha a víz fenekén feküdne. A Dunára gondolt, a hideg, sötét víztömegre, amely a rövid életű színes csillagok kihűlt kormával, salakjával, mintha az ő szíve fölött hömpölyögne tova. K. I. Írja Dunaszerdahelyrfil: „A csallóközi nézet“, a „gyors megtérülés elve alapján való pályaválasztás“, ógy vélem országos probléma. Elismerem, hogy a mezőgazdaságban dolgozók körében kisebb az értelmiségi pályák iránti érdeklődés — hiszen ez érthető. A csehszlovákiai magyarság mezőgazdaságban dolgozó részaránya lényegesen nagyobb, mint a szlovák, vagy a cseh lakosságé, Így hát nálunk a probléma is égetőbb. Égetőbb, de nem csupán Csallóközben, hanem mindenütt, ahol a lakosság olyan kompakt egységben a mezőgazdaságban dolgozik, mint nálunk, Csallóközben. A „csallóközi nézet“ tehát törvényszerű jelenség. Az orvoslás egyedüli lehetséges formája: ez eddiginél sokkal fokozottabb népművelési tevékenység. Nálunk sajnos a népművelésen igen sokszor csak a színjátszást meg csupán a énekkart értik. Igaz, hogy itt-ott már tartanak előadásokat a szülők számára, de sajnos csak igen kevés meggyőző előadás hangzik el, mely bizonyítaná, hogy a műveltség és a szakképzettség megszerzésére szánt idő, energia a legkifizetődőbb invesztíció.“ A levél további részében K. j. passzivitással, hozzá nem értéssel a lényeget nem látással vádolja az iskola igazgatóját, a tanítói testületet. K. j. annak ellenére, hogy ugyan „örömmel üdvözli a Család — Iskola — Művelődés rovatát, hozzáértő és lényegre tapintó írásait“, ügy érezzük egy valamit nem értett meg. Nem értette meg azt, hogy a szülők és a pedagógusok, a család és az iskola csak közösen, baráti együttműködésben tud közvéleményt teremteni, változtathat a meglévő helyzeten. Mindezek ellenére levelében értékes észrevételek is vannak. Kéri, hogy most az első osztályba valö beiratás idején a szerkesztőség írjon a hatéves gyermekek problémájáról, mert nem csak a 15 évesek jelentenek problémát, „hanem minden gyermek .. A kérésnek eleget teszünk, mert való igaz, hogy az iskolába lépés a hat éves gyermektől nagy mértékű sőt, újszerű alkalmazkodást kíván. Sokak szerint az emberi élet egyik legnagyobb fordulópontja az iskolábalépés, jelentősebb mint az első munkahely elfoglalása, a házasság vagy akár a nyugdíjba kerülés. Ezt az állításukat azzal magyarázzák, hogy a gyermek életében az eddigiektől teljesen újszerű kapcsolatok alakulnak ő és környezete közt. Az iskolába lépő gyermek mindinkább rájön arra, hogy „nem körülötte forog a világ". januárban, február elején kell beíratni a gyermeket az iskolába. Minden szülő örömmel veszi tudomásul, hogy ez év szeptember 1-től már iskolás lesz a fia, lánya, de egy kissé félve gondol arra, hogyan állja majd meg a helyét az iskolában? Sokan kérdezték tőlem: „mit tanácsol, mit tegyek?“ — Első lépésként azt kell megvizsgálni, mik az első osztályban a követelmények? Nagyon röviden összefoglalva a következők: a tanulónak három napon 3 és három napon 4 órában (vagyis heti 21 órában) csengetéstől csengetésig, azaz 45—45 percig padban kell ülnie és figyelnie. El kell sajátítania az év folyamán az összes kis és nagybetű olvasását, és összeolvasását, valamint írását. Magáévá kell tennie az éneklés alapismereteit, valamint a mozgásszervek feletti uralmat. A fenti követelményeknek nyilvánvalóan csak az iskolaérett gyermek tud sikeresen eleget tenni. Csak a „hivatalos“ előírás szempontjából persze „könnyű" ezt megállapítani, hiszen minden gyermek, aki a folyő év december 31-ig betölti hatodik életévét, iskolaérettnek nyilvánítható. Pedagógiai-pszichológiai szempontból azonban ez már problématikusabb. Nem véletlen, hogy az ískolakezdetnek Közép-Eurőpáhan a 6. életévet jelölik meg általában. A gyermek testi fejlődésében a hatodik év körül zajlik le az első alakváltozás időszaka. A gyermek rohamosan nő, emellett a törzs növekedése mintha a végtagok növekedéséhez képest lemaradna; henger alakú formája megváltozik, a váll szélesebbé fejlődik, mint a medence, a hát élettani görbületei kialakulnak. Az egész test elveszti gömböiyded, kisgyermeki puhaságát, erősebben kirajzolódik az Izomzat. A középső és alsó arcrészlet fokozott fejlődésnek indul, ezáltal megváltozik az arckifejezés. Ebben az időben kezdődik a fogváltás. Az iskolaérett gyermek kézügyessége, csukló- és ujjizmai beidegzése oly mértékű, hogy aprólékos rajz- és írásmozgások elvégzésére képes, valamint tárgy-, tér- és időészlelése, mennyiség és számfelfogó képessége, értelmi készségei (észlelése, figyelme, gondolkodása, emlékezése és fantáziája) a hatéves gyermek szintjén van. Fontos feltétele az iskolaérettségnek, hogy a gyermek érzelmein, vágyain már valamennyire tudjon uralkodni. Sok gondot okoz ugyanis a pedagógusoknak az a gyermek, akinek például szüleihez valő érzelmi ragaszkodása olyan erős, hogy az iskolai közösségbe való beilleszkedését és tanulótársaival valő együttes tevékenységét az első hetekben nagyban gátolja. A ml sajátos körülményeink közt külön kell szólnunk az iskolaérettség egy további fontos feltételéről is. Csak azt a gyermeket tekinthetjük ugyanis iskolaérettnek, aki a tanítási nyelven elhangzó beszédre körülbelül 7—18 percig folyamatosan figyel, és a beszéd értelmét felfogja. Arkin E. A. „Doskolnij vozraszt“ (Az óvodás kor — Moszkva, 1948.) című művében a hatéves gyermek szókincsét 2500—3000 szóra becsüli. Tehát az iskolaérettséghez a tanítási nyelv eléggé alapos ismerete szükséges. Ellenkező esetben ugyanis a gyengébb idegzetű gyermekek elidegenednek az iskolátől, mert nem értenek mindent. Egyébként is a sok új hatást befogadó, az új helyzethez nehezebben alkalmazkodó gyermek ilyen körülmények között idegessé válik, sőt egy egész életre szóló érzelmi sérülést is szenvedhet. Vannak olyan első osztályosok, akik nem értve tökéletesen a tanítási nyelvet, néha hetekig szótlanokká válnak. Az elsős gyermek amúgy is szorongásos állapotát nyelvi nehézségei még fokozzák, s mindez gátolja, hogy bekapcsolódjon az osztály munkájában. így azután lemarad, s éppen az előkészítő időszakban nem kapja meg a szilárd alapot. Mondjunk, olvassunk a gyermek felfogóképességének megfelelő szinten minél több mesét. Egy-egy mesét többször is mondjunk el, lehetőleg szemléltetve, megelevenítve az egyes szereplőket. Maga a gyermek is mondjon el egy-egy mesét. Általában beszélgessünk gyakran a gyermekkel (természetesen az Iskola tanítási, azaz rendszerint az anyanyelvén), és javítsuk helytelen kifejezéseit. Vigyük el gyakran sétálni, és hívjuk fel figyelmét az általa érthető és felfogható jelenségekre, a gyermek pedig számoljon be a láttottakról. Lássuk el őt életkorának megfelelő játékszerekkel, adjunk ösztönzést és lehetőséget az alkotó- és a barkácsoló játékokhoz. Rajzoltassunk vele időnként, és gyöngyfűzéssel, papírmintacslpkézéssel, papírvágással fejlesszük kézügyességét. MŰZSI FERENC
