A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-06-25 / 26. szám

„Boldog akarok lenni“ jeligére kér választ sellyei olvasónk. 22 éves vagyok, szeretek egy kétgyermekes nős emberi, aki el akar válni feleségétől. Válási szándékának — mint mondja — nem a mi kapcsolatunk az oka. Nekem azonban lelkiismeretfurdalásaim vannak, nem érzek magamba kellő erőt a döntéshez.

Dr. Szabó Iván pszichológus:

Szerelemre, boldogságra természetesen mindenkinek joga van. önnek is. Az illető férfinak, családjának, feleségének isi Amikor saját boldogságunkat igyekszünk elérni, nem lehet számunkra közömbös, hogy másoknak esetleg milyen árat kell érte fizetni. A családi életben, akár Önöknél is bizonyára sokszor előíorduK, hogy szülei lemondtak vágyaikról, talán az ön öröme érdekében. Persze, az ilyen — ha úgy tetszik, önfeláldozás — mások javára való lemondás az ön esetében akkor volna indokolt, ha ezzel a felborulni -készülő házasságot megmentené. Mint levelében írja, ismerőse 30 éves, és már régebben nem él jól feleségével, és a látszat teljesen arra mutat, hogy a maga személye nélkül is zátonyra futott már családi élete. Amit ennek bizonyítására felsorol, valóban azt a benyomást kelti, hogy együttlétük nem más, mint puszta formaság, amiben már nincs kinek mit megmenteni, és ha nem jön az a bizonyos harmadik személy, akkor is lassan felbomlik.

Ismerőse családi ügyeivel nem foglalkozom, az ön levele alapján talán úgysem tudnék reális képet alkotni arról. Az önéhez hasonló problémák boncolgatása közben eltöpreng az ember, tudnak-e maguk egyáltalán boldogok lenni? Maga most kezdi csak az önálló igazi életét, és ha úgy történik, mint szeretné — egy kétgyermekes emberrel. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy esetleg ne lehessen boldog. De hát így?l Talán csodálkozni fog, de azt ajánlom, legyen egy kicsit önző, ne legyen annyira önfeláldozó. Ne áldozza fel az Ilyen szerelem oltárán a nem Is oly régi álmait. Vagy talán maga Így gondolta szerelmét — boldogságát? Túlságosan sok a prózai körülmény a maga mostani érzelmi kapcsolatában, mintsem hogy teljes mértékben kitölthetné elképzeléseinek helyét, melyekről levelében ír. Az érzelmekre nagyon nehéz — ha egyáltalán lehetséges — értelemmel hatni, mégis azt ajánlom, fontolja meg még egyszer azt, amit nekünk írt, és bizonyára rájön, hogy leghelyesebb ha ismerősével szakít. Meglátja, az idő sok mindenre orvosság, és lehetőséget ad arra, hogy a ma érzelmekkel túlfűtött szubjektív élményt, a holnapból visszaemlékezve objektív szemmel nézhessük. A mostani szakítás sebei bárhogy fájnak is, majd behegednek, és meglátják, hogy elkövetkező ismeretsége felszabadultabb lesz. Ami pedig életkorát illeti, úgy hiszem bőven van még ideje megvárni az igazit.

Pongrácz Árpád gyermekkorában álmodni sem merte, hogy ő lesz egykor a Csalogány — völgyi szőlőgazdaság „koronázatlan királya“. Szentmihályfán látott napvilágot, csallóközi kisközségben, ahol a szőlőt alig ismerték az emberek. 0 sem ismerte. Ma mégis 84 hektár szőlő és 10 hektáros gyümölcsgazdaság vezetője Nyugtalan természetének és fáradhatatlan tennlakarásának köszönheti, hogy a sorsát oly magasra vitte. Ifjúkorában Indult el hazulról, a bratíslavai kertészetbe virágot ápolni, szépíteni az utcákat, a tereket. Beiratkozott a kertészeti iskolára, majd Komáromban tanult, s később a modral szőlészeti iskolán érettségizett. Amikor arról beszél, hogy minden este átírta a napi jegyzeteket, hogy így több maradjon a fejében, úgy néz ki. mint egy iskolásgyerek. — De mi mást tehettem — szerénykedik —, szlovákul alig tudtam, igyekeztem, hogy a szlovák előadásokat megértsem Az ifjúságomba került, mutat egyik fényképére, úgy nézek ki, mint egy öreg. Csak az lelkesít, hogy az életben hasznát veszem a sok gyötrelemnek.

Először csoportvezető volt, majd 1966-tól az üzem vezetője. Szlovákok, magyarok dolgoznak a szőlészetben, s igyekszik megértetni magát velük. Nem csupán azért, hogy beszélje a nyelvüket, hanem azért mivel a szakmájának is mestars. Nemcsak úgy felülről ültették őt be a vezetésbe, lentről, az első kapástól, a csoportvezetőn át küzdötte fel magát a gazdaság vezetőjéig. Mint jó gazda, szakmai előrelátással és tudással segítette elő a gazdaságban, hogy

1965-ben 33 mázsa hektárhozamot értek el, s ez évre 42 mázsát terveztek.

Szerény külseje nem árulja el, milyen mély segítőkészség él benne. Mert segíteni is kell itt az -em-A sok esd nagy gondot okoiott a «xfil&ter melésben Pongrác Árpádnak.

így kezdődik a munka, a azőld metszése

Börtöntöitelék

Ezt a rosszízű szót valóban lehet emberekre alkalmazni? Sajnos, igen. Mert van, akiknél a börtön, vagy fegyház megtévedésükért, bűnükért egy bizonyos időre szóló kényszer-tartózkodási helyet Jelent, amelynek még az emlékét is szeretnék kitörölni további életükből, ha lehetne. De nem így a huszonnyolcszor büntetett asszony, aki életének java részét különböző zárt intézetek falai között töltötte. Pedig ő a börtöntöltelék jobbik fajtájából való, akit meggyőződése szerint a mostoha körülmények, a társadalmi igazságtalanság taszít újra meg újra a börtön falai közé.

Találkoztam azonban a rosszabbik fajtából valókkal is. Akik dühítő balesetnek tekintik a lebukást és meg vannak győződve arról, hogy a legközelebbi próbálkozásuk sikeresebb lesz. Hogyne, hiszen mindig új és új tapasztalattal gazdagodnak, hol történt a hiba, s végül is sikerül a bűntettet „tökéletesen“ végrehajtanak. Mániákusan bíznak ügyességükben, s legközelebb ismét a fegyházban találják magukat.

Vannak, akik jól tudják, hogy milyen kockázatot vállalnak, de vállalják, mert egyszerűen képtelenek lemondani a „veszélyes életmódiról. Ez az eleműik, a levegőjük; a tisztességes élet feszültség nélküli nyugalma egyszerűen megfojtja őket. A bűn izgalma, a tilos vonzása uralkodik rajtuk. Milyen csillagzat alatt születtek ezek a szerencsétlenek? Mindamellett, hogy tetteikért a pszichiáter megállapítása szerint felelősek, kell bennük lennie egyfajta patologikus vonásnak. A börtönélet rendkívül nehezükre esik, és nehezükre esik a munka, hiszen éppen a fegyelem, a szervezettség, a munka az, amit a kinti életben sem bírtak, és amire itt még hatványozott mértékben rákényszerítik őket. Velük van a legtöbb baj. ök azok, akik nem teljesítik a normát, akik a többieket fegyelemsértésre lázitják, akik az orvosi rendelő leggyakoribb vendégel, mert „rettenetesen“ betegek, ők terrorizálják a többieket és okozzák a tömegességig fajuló nézeteltéréseiket.

Benyitok egy cellába, négy asszony beszélget, közben mintegy mellékesen gyöngyfűzéreket rakosgatnak, osztályoznak. Erősen ránéznek a betolakodóra, fölháborító, hogy itt bármely percben rájuk nyithatnak, ellenőrizhetik őket, s hozzá még egy Idegen. Mit lábatlankodik itt? — de nem veszem tudomásul a rosszindulatú tekinteteket. Körülnézek. Kezembe fogom a munkájukat, néhány sablonos kérdés és néhány kényszeredett, gúnyos hangú, de szavaiban korrekt felelet. Érzem, nem lehet msghosszabítani az oroszlánketrecben való tartózkodásomat, (bocsánat, oroszlánok) keresem a kilincset és behúzom magam mögött az ajtót. Azonnal felhangzik a bántó, hangos, durva röhej. Visszafordulok. Hátam mögött a felügyelő.

— Min nevetnek olyan jóízűen?

Pillanatnyi meghökkenés, azután kész a válasz.

— Mikor olyan muris volt, hogy az ajtót be akarta csukni maga után. Ügy mint otthon, vagy

kint... akárhol.

És újra vihognak. Elismerem, ez a cellaajtók csukásában való járatlanság itt komikusnak hathat. Ismét kilépek a folyosóra, és előző hibámat a felügyelő teszi jóvá, zörren e kulcscsomó, kattan a zár.

Ebédidő van, még egy szobát meglátogatok. A szokásos négy ágytól eltérően itt mintegy húsz égy lehet. Lakói hosszú asztal mellett ülnek s ebédelnek. Csak hárman húzódnak az egyik sarokba, kezükben a tányérral s állva fogyasztják az ételt. Miért? Csak vállvonogatás a felelet: itt is jó.

Valami ellenőrt sejthettek bennem, aki talán a bánásmódot, az életkörülményeiket vizsgálja felül. Nem tudom milyen leves volt étrenden, a tányérokon már a második fogás van. Jó tenyérnyi rántott szelet (üzemi konyhákon kivételes esetben kapunk csak akkorát), zsíros burgonya, kompót.

— Jó ebédjük van — jegyzem meg.

— Igen — mondja vontatottan, halkan egy alacsony asszony. Aztán hogy a nevelő lehetőleg ne hallja: — ma jó ebédünk van.

Ezt nem érthetem félre. A mai jó ebéd szemfényvesztés csupán. Bezzeg más napokon, ha nincs látogató ... És megindul a suttogás, milyen nem embernek való löttyöket kapnak, pedig az egyiknek a gyomra, a másiknak a veséje... De hát azért megjavult vagy két hete, s különben is mondhatnak a megelégedés szavain kívül mást is az azonnali retorzió veszélye nélkül?

18