A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-06-25 / 26. szám
x KUBÁBAN L y isi ír Čivrný: HemiiiMivay ■avanna délkeleti határától öt kilométer- U nyíre terül el a San Francisco de Paula Ir nevű település. A város, ha poros terecskéin és az autóroncsok temetőjén túlhaladunk, már kissé vidékies jelleget ölt. Aki a főútról a szűk betonútra, a házacskák közé letér, alig fél kilométer után egy falkerítés kapujához ér. Lombos fák sora, majd hosszú, finom tűlevelű píniák ligete között halad, és egyszerre a dombocska tetején, közvetlenül a ház előtt találja magát. A láthatáron, északnyugati irányban előbukkan Havanna központja, Marti emlékművének tornyával, közvetlenül északon — Florida irányában — a tengerszoros fölött pára libeg. A háznak, amely ilyen messze „ellát“ ; magát nem láttatva — túlságosan találó neve van: Vlgía, Kilátó. Az óriás „szeiba“ fenséges gesztussal tárja szét csupasz világosszürke ágait, melyek alig sötétebbek annál a betonnál, amellyel „beplombázták" sebeit. Talán már halott is, de azért a többi fa és bokor telizöld, sárga és élénkvörös színű kövér levelei felkivánkoznak egészen az épületig. Az út a ház szalonjának kétszárnyas üvegajtójához vezet; ez azonban zárva van, a terembe csupán a nyitott ablakokon át lehet bepillantani, vagy pedig a középtermetű, darabos Roberto Herrera vezet be bennünket, aki őrzi az összes itt látható dolgokat. Ez egyébként ésszerű megoldás, mivel állandóan érkeznek látogatók. Őrizni kell a gyűjtők szenvedélyétől valamennyi emléket. Megtalálsz itt mindent, kivéve néhány szigorúan személyi dolgot, valamint J. Miroa és J. Grise két festményét, melyeket Mary, Hemingway özvegye megtartott magának, amikor a házat teljes berendezésével Kubának ajándékozta. Roberto Herrera, — aki egykor gondnok és titkár lehetett egy személyben, — mindent olyan gonddal őriz, mintha urának bármely pilanatban vissza kellene térnie. Itt élte le Ernest Hemingway életének utolsó harmadát. Nem mondható, hogy ezt a helyet különösképpen átépítette volna. Háza egy kényelmes, modern stílusú villa, melynek berendezése szinte túlzottan általános, szokványos. A legnagyobb helyiség, az említett üvegajtós szalon berendezése pl. a következő: ha a hosszú heverőről körülnézünk, — amelyhez ovális alakú asztalka és szalmafonattal díszített fotel tartozik, — a helyiség kellős közepén két fotelt látunk, mögöttük üvegekkel telerakott asztalt, két álló-lámpával. Oldalt két alacsony könyvszekrény látható, a sarokban továbbiak, s valamennyiben három sor könyv. A szekrényeken két falhoz támasztott majoli tálca, amott egy vázácska, itt egy „etue“, a falakon két kitömött antilop-fej. Valamennyi képzőművészeti díszítmény közül a legkifejezőbb az a magas, keskeny plakát, amely andalúz népviseletben bikaűző lovasokat ábrázol. Erről a helyiségről egy kubai író a következőket mondta: „Úgy vélem, olyan író számára, aki műveinek középpontjába a veszélyt és a szerelmi hajótörést helyezte, ez a szalon túlzottan konvencionális. A vadászjelenetekét ábrázoló, kartonnal bevont heverőkön ugyanúgy üldögélhetett Hemingway, mint az északamerikai cukorgyár bármely ügynöke.“ Ez a szokás okozta csalódás arra enged következtetni, hogy az emberek sokszor konvencionális dolgokat várnak el másoktól. Hemingwaynak szerintük saját művéhez kellett volna hasonlítania, hogy más legyen, mint a többiek. Vajon így milyennek kellett volna lennie Kafka vagy Dosztojevszkij lakásának? Az igazság az, hogy Hemingway híres és jól kereső író volt, mégis szerényen, egyszerűen élt. Villájában leginkább a különféle vadászatokon szerzett trófeák tűnnek fel. Ezenkívül rengeteg, a különféle világnyelveken megjelenő könyvek ragadják meg az ember figyelmét. „Mivel Kubában mindig meleg van, Hemingway többnyire mezítláb, csupán sortban járt“, — mondja Herrera. De az evéshez mindig felöltözött. „A vacsorához szmokingot kell öltenem“, — mondta, és rövidujjas, kihajtott gallérú inget vett magára. Dolgozószobájában a mai napig ott hever a gömbölyű orrú, alaposan széttaposott, lyukastalpú, aránylag nehéz mokaszin. „Nem engedte, hogy megja^ víttassuk, állítólag azért, mert elveszthette volna a láb-formáját. Állandóan azt a cipőt viselte.“ Hemingway lakásában sok olyan apró tárgyat találunk, amelyek jellemzőek az író egyéniségére. Ezek a tárgyak azonban önmagukban véve egyáltalán nem kifejezőek. Egykori dolgozószobája a földszinten nagyonis szerény, az asztalon kívül csak közönséges könyvszekrény található benne. A könyvszekrényen, kb. mellmagasságban, manapság is ott van az a Rövid inesí. volt Andersen szerette mesélt barátainak is felolvasni. Közeli barátai közül egyedül Thorwaldsen, a híres szobrászművész volt az, aki nem mutatott valami nagy lelkesedést Andersen meséi iránt. Egyszer Andersen megint új meséjét olvasta jel a szobrászművésznek, majd utána azt kérte, hogy mondjon róla őszinte véleményt. Thorwaldsen pislogott egyet, s így szólt: — Nagyon rövid volt a mese. Andersen örült, hogy a szobrász végre egyszer meg van elégedve meséjével. Örömmel érdeklődött: — Hogy-hogy rövid? Hát milyen hosszúnak kellene lennie a mesémnek? — Oh, azt nem tudnám megmondani... de azt határozottan tudom, hogy rövid volt. Oly jól aludtam, és legszebb álmom közepén keltettél jel. Az anya szeretető Andersen egyszer hosszabb időt töltött Itáliában. Amikor aztán elhatározta, hogy hazatér szülőföldjére, egy olasz barátja csodálkozva kérdezte tőle: —Miért nem maradsz továbbra is itt? Hogyan kívánkozhatsz ebből a szép országból, ahol a citrom virul, a komor, hideg, barátságtalan Dániába? A meseköltő így jelelt: — Hát kevésbé szereti az ember az anyját, ha nem szép? Bölcsek Analfabéták Ibsen rövidlátó volt. Egyszer séta közben egy utcasarkon több embert látott egy nagy fiákét előtt, amint azt izgatottan olvassák. Ibsen is megállt, és mivel otthon felejtette a szemüvegét, egy mellette álló emberhez fordult: — Bocsánat, mit hirdetnek ezen a plakáton? A megszólított vállát vonva mondta: — Éppúgy nem tudom, mint maga, Én sem tudok olvasni. Vadkacsa Ibsen Budapestre is ellátogatott. A Nemzeti Színházban díszelőadást rendeztek a tiszteletére. A Vadkacsát játszották, A szerző kemény, hideg arccal bámult az ünneplő közönségre. Még a banketten is alig szólt valamit. Pedig szomszédja, egy kedves arcú öregúr, ugyancsak igyekezett őt felvidítani. Később Ibsen felengedett merevségéből, és beszélgetni kezdett szomszédjával. Csakhamar ugyancsak összemelegedtek, és hajnalig beszélgettek egymással, mintha más ott sem lett volna. Mikor Ibsen felállt, hogy távozzék, hirtelen kis, hordozható írógép, amely mellett Hemingway mezítláb állva szokott írni. „Képtelen vagyok gondolkodni, ha valami van a lábamon“, — mondotta. Állítólag reggel öt órától írt, nyolc óra körül megreggelizett, — anélkül, hogy munkáját félbeszakította volna, — a munkát túlnyomórészt csak délután fejezte be. „Ha az ember nem ír állandóan, rögtön kimegy a formából; az írás olyan mint a sport, szüntelen tréninget követel.“ Állítlóag lassan írt; először alaposan átgondolt minden egyes mondatot, írás közben a szavak között hézagot hagyott, hogy utólag még javíthasson a szövegen. Munkáját nem oldalakban mérte. „Ma éjjel több mint ezernégyszáz szót írtam le“, — dicsekedett a sikeres ébresztés után Gregorionak, aki éveken át gondozta az író „El Pilar“ nevet viselő Jachtját. Ha csónakázott, hajózott — mert nem' szívesen mulasztotta el kedvenc sportját — éjszaka írt. De soha nem írt kimerülésig, mert az ilyen munkát rossznak tartotta. Az előbb említett Gregorio mesélte, hogy estére mindig be kellett készíteni számára valamilyen italt: rumot, bort, „tekilát“. Reggelre aztán nem sok ital maradt az üvegekben; minél kevesebb, annál jobban ment a munka éjjel. Herrera viszont épp az ellenkezőjét állítja: „Ha papa írt, egy csöppet sem ivott“. (Egyébként azonban Hemingway jó ivó hírét ő is bizonyítja: „Egy éjjel képes volt két üveg gint „kicsinálni", s mégcsak be sem rúgott tőle.) Vannak írók, akik igen keveset olvasnak, vannak azonban olyanok is, akik egyáltalán nem olvashatnak más alkotást, amikor maguk dolgoznak valamin. Hemingway az olvasást állítólag a munka szerves részének tekintette. Mindig sokat olvasott, Herrera szerint négy öt könyvet naponta, és abból semmit sem felejtett el. „Minden könyvet elolvasott, amely ebben a házban található“, — mondja Herrera, és talán nem is sejti, hogy ennek az egyszerű igazságnak a hangoztatásával a hallgatót szégyeníti meg. De menj tovább, és a ház felvidámít! Hemingway a »AlC-ben is olvasott, közvetlen a mellékhelyiség mellett volt egy kis kézikönyvtára. Bár az emberek sokszor nem hozták vissza a kikölcsönzött könyvet, kérésüket soha nem tudta visszautasítani. A gyakori kölcsönzésnek mosolya odahajolt a szomszédjához, aki mellett olyan jól érezte magát egész este — és megölelte. • Még a ruhatárban is áradozott, hogy vacsoraszomszédja az egyik legokosabb ember, akivel valaha is találkozott. • Az öregúr, akivel Ibsen ilyen kellemes estét töltött, és a végén megölelt: Jókai Mór volt. Ibsen híres színműve, a Nóra, mely eredetileg a Babaotthon címeet viselte, annak idején nagy port vert fel Európa-szerte. Színházlátogatók és kritikusok szenvedélyesen vitatkoztak, vajon helyesen tette-e Nóra, hogy elhagyta férjét. Ibsen a franciák kedvéért átdolgozta a darabot. Ebben a változatban Nóra, hogy a francia közönség szimpátiáját megnyerje, otthon maradt családja körében. Voltak, akiket ez a megoldás sem elégített ki, és folytatást írtak a Babaotthon-hoz arról, hogy mi történt Nórával, miután elhagyta családját. A meghívott közönség Ibsen szerette a magányt. Soha nem kedvelte a társaságot, és elkerülte a zajos összejövet eleket. 12 A francia Nóra
