A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-06-25 / 26. szám
az lett a következménye, hogy a számára különösen fontos köteteket olyan helyiségbe kellett zárnia, ahova a vendégek nem léphettek be. Ez azonban nem a WC volt, hanem egy szobácska a melléképületben. Ide rejtett kétszáz kötetnyi háborús tárgyú, háborúról szóló könyvet. Mert maga Is egy háborúról szóló könyv megírásán dolgozott. Tisztázatlan, hogy vajon az utolsó háborúról szóló történet volt-e az, amelyből egy csipetnyi rész önállósult és ennek egyetlen fejezete elérte „Az öreg halász és a tenger“ c. híres novella terjedelmét és hatását. A háborúk megpecsételték Hemingway életét. Az első világháborúban megsérült, de az itt szerzett tapasztalatok teremtik meg írói hírnevét, melyet a „Búcsú a fegyverektől“ c. regényével ért el. Részt vett a spanyol háborúban és nem tétlenkedett a második világháborúban sem. Vonzalmat érzett azok iránt a bátor emberek iránt, akik le tudták győzni félelmüket. Herrera szeszbe helyezett gyíkot mutat; ezt főnöke konzerváltatta be, emlékként. Egyszer zaj csábította ki Hemingwayt dolgozószobájából; arra lett figyelmes, hogy egyik kandúrja megtámadta a gyíkot és a torkába harapott. A gyík azonban a sokkal nagyobb erejű ellenséggel szemben sem adta fel a harcot, becsületesen küzdött ellene. Hemingway a kandúrt elűzte, a gyíkot fürdőszobájában egy héten át ápolta. Végül a gyík súlyos sérülésébe belepusztult, de Hemingway megítélése szerint megérdemelte volna, hogy túlélje halálát, mivel annyira hasonlított a hősökhöz. Miközben Herrera beszél, a falról egy gyönyörű, nagy bivalyszempár figyel ránk. Az író ezt a vadat egy lövéssel ejtette el, közelről (az első lövés elhibázása életébe kerülhetett volna). Ha Hemingway erről a történetről beszélt, mondataiba a torreádor bikaviadal közben használt kifejlezéseit szőtte: megölte a bivalyt, „elfogadván annak sebét, döfését“. Vajon nem ilyesvalami történt-e 1961. július 2-án, amikor vadászpuskájával idézte elő saját halálát? A halál gondolatát már korábban magában hordozta. Már régebben orvosi rendelet tiltotta a fáradtságos munka végzését, nem tehette azt, amit kedvelt: nem volt szabad innia, ennie, szeretnie. Mit ért így az élete? Herrera nyomatékosan hangsúlyozza Hemingway következő mondását: „Ha nem élhetek és dolgozhatok úgy, ahogy akarok, megölöm magam“ (és ő igazán jól tudta, a legjobb megoldás, ha puskából lő szájába, lábujjai nyomva meg annak ravaszát). De valójában ilyen egyszerűen történhetett minden? Vajon nem nyugtalanította-e már jóval halála előtt a cinikus kritikusok támadása, akik azt állították róla, hogy már semmire nem képes, hogy kifáradt? Josef Škvorecký Hemingway halálokát kutató elemzése bizonyára sok igazságot tartalmaz, mivel a halál igazi okát ebben a tényezőben látja. Az író munkája nehéz, az író nehezen dolgozik, de annál könnyebb célba venni, egyénisége annál könynyebben sebezhető. Az írót lehet rágalmazni és irigységet szítani személye ellen, elsősorban mesés jövedelmének hangsúlyozásával. Hemingway bizonyára sokat keresett, a honoráriumok nyolcvan százalékát azonban elnyelte az adó ... Valóban jól élt, de mindig a saját munkájából, saját tehetségéből. Az emberekét sohasem vetette meg. A legegyszerűbb kubaiakkal érintkezett, főként halászokkal, mert szeretett köztük lenni. Bermejo azt írja róla, hogy az írót nagyon tisztelték: „Hemingwayt itt valamennyien jól ismertük. Nagyon jó ember volt. És mondhatom, mi igazi barátjai voltunk. Ha nem volt az öreg Anselmmal, lement bárkivel a partra és megragadta a szerszámokat. Felkapaszkodni vágyó emberrel soha nem láttad. Egyszer Cojímar polgárai gyűjtést rendeztek egymás között, és kardhallal díszített érmet ajándékoztak neki. Amikor San Francisco de Pauloba jöttünk, hogy az ajándékot átadjuk neki, elsírta magát és a következőket mondotta: »Ez a legnagyobb elismerés, amelyet életemben kaptam«.“ Persze, ezek az emberi kapcsolatok sokféleképpen elferdíthetők, kifogásolhatók. Bizonyos észak-amerikaiaknak Hemingway népszerűsége nem lehetett az ínyére. Egy kubai irodalmár is igyekezett cikkében Hemingwayt támadni és azt hangoztatni róla, hogy Hemingway Kubában jellegzetes yanikee módra élt, és megvetette a népet. Az ilyen jellegű írások azonban sokféleképpen indokolhatók. Az azonban vitathatatlan és tagadhatatlan, hogy Kuba él Hemingway műveiben. Az öreg halászról és a tengerről szóló történetnek a valóságban megtörtént esemény volt az alapja, mely eléggé távol, Hemingway lakhelyétől nyugatra, a Mélyöböl és a Mariel-öböl között játszódott le. Az öregember típusául a közeli Cojímarból való Anselmo szolgált, aki azonban a leírt történetet soha nem élte át. Sok embert érdekelt, miért éppen Kubában települt le Hemingway. Earl Wilson újságíró ezt a kérdést egykor nyíltan fel is tette Hemingwaynak, melyre őszinte, egyenes választ kapott. A választ 1962 augusztusában közölték Havannában, s a következőképpen hangzott: „Életem öt évét háborúban vesztettem el és most pótolni próbálom az elveszett éveket. Nem élhetek és dolgozhatok New Yorkban, az ottani életmódot nem tudtam soha megszokni. Ez év őszén megjelenik „Az öreg halász és a tenger“, meglátod annak egy részét, amit az eltelt utolsó öt év alatt elértem. Azért dolgozom Kubában, mert szeretem az itteni életet és mindazt, amit itt Mary val átélek; itt megy nekem a munka.“ Valóban ebben a „kilátóban“ élte le Hemingway élete utolsó harmadának nagyobb részét. 1939-ben telepedett itt le, a letelepedés költségeit az „Akiért a harang szól“ c. regényéért kapott honoráriumból fedezte. A második világháború idején innen járt ki a tengerre, hogy kutasson a német tengeralattjárók után; később, — amikor a nyugati szövetségesek csapatai Normandiában partra szálltak, — utánuk ment Európába, haditudósítóként. Állítólag Franciaországban elvált földijeitől, és összeköttetésbe lépett a partizánokkal. Korábban ért Párizsba, mint a szövetséges haderő előőrsei. A háború befejezése után ismét visszatért Kubába. Ezután már utolsó feleségével, Maryval töltötte napjait. A forradalmi Kubát védelmezte a rágalmazókkal szemben. Fidel Castróval a halászatban versenyzett. Beszélik, hogy 1959 végén, — amikor valamilyen útról ismét hazatért, — megcsókolta a kubai zászlót. Az Egyesült Államokba halála előtt körülbelül egy évvel ment, gyógykezelésre; nem sejtette, hogy Kubába többé már nem tér vissza. / Villája ma már múzeum, bár egyáltalán nem emlékeztet arra, az embernek az az érzése támad, hogy ez az épület az élő, hatalmas férfire vár, aki bármely pillanatban visszatérhet valamilyen „corridáról“. A ház mellett magányosan áll egy toronyhoz hasonlítható építmény. Ezen építmény földszintjén egykor macskák, kandúrok tanyáztak; egy időben Hemingwayék negyvenötöt tartottak belőlük. A toronyszerű épület első és második emeletén egy-egy helyiség van. Ezek a helyiségek kívülre épített lépcsőkön közelíthetők meg. Az egyik helyiségben csupán vadász- és síbakancsok, valamint fegyverek, horgok és sportfelszerelések vannak, a másikban azok a könyvek találhatók, melyeket senki sem kölcsönözhetett ki; állítólag katonai titokként őrizték az itt elrejtett dolgokat. A lépcsőről az ember valóban messze ellát, mintha igazi őrtoronyból szemlélné a végtelen vidéket. Északnyugati irányban, közel a tengerhez, a terep egyre lejt, az ellenkező irányban viszont két dombocska magasodik; hasonlítanak ezek ahhoz a dombhoz, amelyen Hemingway háza emelkedik. Három domb látható Hemingway címerén. (Az író címere az evőeszközökbe vésve, valamint az abroszokon kivarrva is látható.) „A címeren látható három dombocska az itt lévő dombokat jelképezi, de egyben a Párizs környéki terep három magaslatát is, valamint három hegyet Hemingway országában, az Államokban,“ — mondja Herrera. „És a címer alsó részén lévő jel nem más, mint Hemingway katonai rangjelzése: százados volt.“ Fordította: Sz. L. Nem mind arany 70. születésnapja alkalmából Georg Brandes bankettet akart rendezni a nagy drámaíró tiszteletére. Persze, ismerve a költő félelmét a nagy társaságtól, előzőleg bemutatta neki a meghívottak névsorát. Ibsen mindenkiről megkérdezte, milyen jogcímen jön el a bankettre. Brandes igyekezett elfogadható válaszokat adni a meghívott vendégekre vonatkozólag, de Ibsen ceruzája egyik nevet a másik után húzta ki. Sorban a legközelebbi egy leánynak a neve volt. Az író kérdően nézett Brandesre: — Hát... tudniillik ... — dadogott Brandes —, ugyanis ő az a kislány, akinek a nagynéniébe negyven évvel ezelőtt ön szerelmes volt... Ibsen méltatlankodni kezdett: — Es ennek a szerelemnek negyven év után legyen következménye? Azt már nem! Es kihúzta a kislány nevét is a listából. Szomjúság August Strindberg, a neves svéd■ író barátaival vendéglőben vacsorázott. Megittak jó pár üveg bort, amikor Strindberg elővette a pénztárcáját, kinyitotta, és hosszú ideig figyelmesen nézegette. — Mit nézel? — kérdezte tőle a szomszédja. ,. — Azt — felelte tömören az író, — hogy »3 szomjas vagyok-e még. — Át, van szerencsém, 'napot kívánok! Itt a maszek szerelő! Hol vannak, kérem, azok a rakoncátlan csapok ... azok a huncut csapocskák? Tessék csak megmutatni, doktor úr, hadd lássuk el a bajukat alaposan . .. hehehe . .. Hogy tetszik mondani? Már a múlt héten egyszer megcsinálták? Ja úgy, persze szövetkezettől jártak itt, és azóta már újra elromlott... na ja, kérem, ezek a ... hm ... szövetkezetek ... Nem azért mondom, de ... teccik tudni, összegyűjtik azokat, akik másképp nem tudnak létezni, aztán kezdődik a fusizás ... a fusi, úgy bizony, drága doktor úr . .. Nem ér az sem. mit, kérem, van egy jó fedőnév, hogy ilyen meg olyan háziipari meg vegyesipari micsoda, aztán abba minden belefér... így van ez, kérem. Mi, maszekek ezzel szemben kitesszük a cégtáblát, ott áll rajta: Fuszek Jenő bádogos és szerelő. Ez már — tessék elhinni, kérem — önmagában garancia .. . Hogy teccik mondani? Ja persze, a fehér fémet okolták . .. Hát valamire csak rá kell fogni! Hehehehe. . . Ezek mindig találnak valami ürügyet... Meg a csempéket is eltörték a ragasztásnál?__ Így van ez, kérem ... régen rossz annak, amit ezek egyszer a kezükbe kaparintanak ... tessék elhinni, csak a tisztes maszek munka ér valamit ... Valamivel többe kerül, az igaz, de hát élni csak kell... Viszont aztán a csap, tíz évig! ... Hopp, a fene egye meg, ez úgy látszik, elpattant .. . tetszik látni, így van ez, ha valami már a más kezében volt ... Ha egyszer valaki már fusizott rajta__akkor aztán törik, szakad, reped . .. Hogyan, kérem? Nem ezt a csapot javították?... Ehhez még nem nyúlt senki? ... ja úgy . .. aha . . . értem ... hm, hm... Hogy a ménkű vágjon bele ebbe az átkozott csapba! Hát tessék nézni, itt van la, mindenütt ez a vacak fehér fém ... Teccet látni, hát nem?! Hisz itt történt a kegyed orra előtt, hogy a rosseb csapjon bele.. . Ezek az ócska orsók ... No itt van, kérem, így van az, ha idegesítik az embert munka közben, most meg eltörött ez a csorba metlachil lap is! — Különben frászt metlachil, ócska típuscsempe, v. Mit? Igen, fél perc alatt a második csempe tört el... Na, mit szól hozzá! ... Vacak csapok, vacak csempék, vacak orsók, a rendelő meg itt áll, nézi, mit csinál az ember, csak bámul, bámészkodik, meg idegesítő megjegyzéseket tesz, ahelyett, hogy segítene . .. hiszen az ő lakásáról van szó, nem is az enyémről! Aztán még ő csodálkozik, ha eltörik a csempe, vagy az ember kezében márad a fürdőkádcsap! ... Mint ez is, ni! Egye meg a fene az egészet, nem is csinálom tovább! Fizet nyolcvan forintot, ennyi az órabérem, meg a villamos és kész ... Végeztünk egy életre, menjen szövetkezethez, az való az ilyennek . . . IVÁNDY ERNŐ
