A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-06-18 / 25. szám

Móra Ferenc: Síél ángyó jót akar

Szél ángyó azzal hátat is fordított a magyar elődieknek, Pista bácsi pedig sietett lojálisán alkalmazkodni. Persze nem Munkácsyhoz, hanem Szél ángyóhoz.

— jól mondi az asszony, — bólogatott nagy megértéssel. — Magam is azt tartom, hogy Árpád apánknak a kisujja vastagabb vót, mint egy mostani huszárkapitánynak a dereka.

Persze az régen volt, mikor a szent korona tanát így értelmezték Szél ángyóék, azóta még jobban elvékonyodtak a királyok és mindnyájunkat meggázolt egy kicsit az idő. Szél ángyó összetöpörödött, mint a fáján felejtett alma, Pista bácsiból meg olyan hasbavállas, térdberoggyant öreg ember lett, aki már csak lefelé tud menni a létrán. Inkább csak a szavukról ismertem rájuk, ahogy tegnap becsoszogtak hozzám hetipiac után.

— Kérdezze no, mi járatban vagyunk? — kezdte Pista bácsi a kint való illemtan első paragrafusa szerint.

Úgy feleltem, ahogy a kódex előírja:

— Majd megmondják, ha akarják.

— Hát majd anyó mögmondi, — igyekezett háttérbe vonulni öreg barátom.

Szél ángyó mindjárt a tárgyra tért. Előszedett a kosarából egy zacskó aszalt almát, egy bögrécske tejfölt, meg három tojást.

— Hoztam egy kis béllegre valót.

— Bélyegre valót? No? Tán hír érkezett a Paliról?

Pali fogadott gyerekük volt Szél ángyóéknak. Mióta összekerül

tek, mindig volt nekik fogadott gyerekük, aki libát őrzött, birkát legeltetett a báz körül, még föl nem nőtt, aztán kiházasították és kerestek más fogadott gyereket. Pali volt az utolsó, valami sokgyerekes kapásnak a fia, de azt már nem házasították ki. Bekívánta a király a háborúba, aztán sose eresztette többé vissza.

— Nem, nem a Pali, — rázta meg csöndesen a fejét Szél ángyó és a szeméhez emelte a fejkendője csücskét. — Legációba kellene levelet írni.

— Miféle legációba? — értetlenkedtem:

— Hát ahun a királ gyérükéi vannak. A tekintetes úr levelezi őket, ugye?

— Nem, én —, lepődtem meg nagyon őszintén. — Közelebb se levelezek, nemhogy olyan messzire leveleznék.

— Nézze, nekünk mögmondhassa, — hajolt közelebb hozzám Szél ángyó. — Mink úgyis tudjuk, hogy maga be van üsmerkedve szögénykékkel. Olvastuk a világújságba, ehol-e.

Előveszi a kebeléből a szépen összehajtogatott képesújságot, amelyikbe meg van írva, hogy az az ábécéckönyv, amelyikbe én is belesegítettem, elkerült a király árváihoz is.

— Jaj, lelkem, Szél ángyó, — mosolyogtam el magam, — a könyv csak olyan, mint a muzsikaszó. Messzire elhallatszik, de ezért a muzsikást nem mindenki ismeri ám, aki a muzsikáját hallja.

Ángyó szemmelláthatólag elszomorodik. Pista bácsi hol őrá néz, hol énrám, tűnődik, merjen-e szólni, ne-e, de mégiscsak megszólal:

— Az atrecukat azért tudja tán?

— Azt megtudhassuk.

— No leiköm, akkor nincs hiba, — vidámkodik föl az ángyó szeme — Mögkérem igön szépen, írja mög a Zitának, hogy minálunk lönne legjobb helye annak a szögény gyeröknek.

— Melyik gyereknek? — felejtkezek rá ángyóra.

— Hát akármelyiköt adná nekünk, mink vállalnánk szívesen.

— Pista bácsi bizonytalanul szusszant egyet.

— Mán mégiscsak a legöregebbet. Az a legtehetősebb, mög abbul lösz leghamarább embör. Azt még mink is mügérnénk.

Ángyó a szeme sarkával elhallgattatja Pista bácsit és megint ő ve szí át a szót.

— Nézze, nekünk se kicsi, se nagy, oszt mióta a Pali elveszett, mink mán csak olyanok vagyunk, mint a szödött szőlő. Hát mondom ennek az embörnek, lögyünk jó szívvel ahhoz a szögény asszonyhoz, ha mán úgy átvetötte az élet a vállán, vállaljuk örökbe valamelyik gyerökit.

— A nevemre iratom, — készségeskedik Pista bácsi.

— A nevünkre, — igazítja helyre Szél ángyó. — Ráíratunk tanyát, szőlőt, földet, mindönt.

Olyan várakozva néz rám mind a két öreg ember, hogy le kell süt nőm a szememet.

— Nehéz lesz az, ángyó.

— Mér lönne? — döccen előre Pista bácsi. — Vól mán nekünk sok nevelt gyerökünk, mind embör lőtt abbul.

Ángyó azt hiszi, eltalálta a gondolatom.

— Hogy a gyerök nagy nömbül való, mink mög csak olyan parasztok vagyunk? — teszi a kezét a kezemre. — A tiszta-szobába hálatnám, nézze. Hiszön maga mondta, mikor nálunk vót, hogy abba a király is ellakhatna.

— Nem azért, ángyó, — rázom a fejem, — Más hiba van. Ugye, a kis királyfinak is legeltetni kellene?

— 0, leiköm, csak olyankor, mikor a nap süt. Esőben az öreg is eltotyogna a birkák után.

— Igen ám, ángyő, csakhogy a királyfiaknak az a törvényük, hogy ők csak aranybárányt legeltetnek.

— Ez törvén^? — halkul el az ángyó szava.

— Törvény.

Aztán egy kicsinyég hallgatunk mind a hárman, ángyó szorosabban köti az álla alatt a kendőt és megindul kifelé. Egy kicsit elgörbül a szája, széle, mikor elköszön.

— Istennek ajánlom, tekintetes ur. En jót akartam.

— Möghfgyje, jót akart, — fog velem kezet Pista bácsi.

Meghiszem, leikeim, hogyne hinném, — nézek eltűnődve utánuk.

ló is volna az, ha úgy lehetne, hogy Tilalmas Nagy István és Szél ángyó örökbe fogadnák a magyar királyfit és kivinnék Domaszélre és felnőne úgy, hogy politikust nem látna és megtanulná azt, hogy szegény ember fából csinálja a villámhárítót, és hogy a királynak gyalog is magasabbnak kell lennie, mint másnak lóháton.,,

' • . . V

A „Führer" születésnapján kialudt a remény utolsó szikrája is, hogy Németország valamilyen borzalmas pusztító erejű csodafegyverrel megnyeri a háborút. 1945. április 20-án a francia tankok bedübörögtek a Stuttgarttól ötven kilométerre fekvő sváb városkába, Haigerlochba.

Még néhány nappal a franciák érkezése előtt a német atomfizikusok az utolsó német uránreaktorral kísérleteztek az 1800 lakosú város temploma alatti sziklafolyosóban. A franciák azonban semmit sem sejtettek, két óra múlva folytatták útjukat. Georg Drake, aki az uránreaktor mellett mint gépészmérnök és technikai vezető működött, bement a bejárat melletti irodájába, hogy lezárja az utolsó aktákat.

Ötven órával a franciák távozása után, április 22-én délután újabb állig felfegyverzett katonai egység érkezett Haigerlochba. Ez az egység már nagyon is tisztában volt azzal, hogy mi köze van ennek a kisvárosnak a német atomfizikához. Amerikaiak voltak — az 1279. műszaki zászlóalj egyik százada. T. Pasch ezredes volt a századparancsnok, az „Alsós“ elnevezésű amerikai—angol titkosszolgálat különleges részlegének felelős tisztje.

Roosevelt és Churchill az „Alsos“-t bízta meg azzal a különleges feladattal, hogy hiúsítsák meg Hitler terveit, ha Németország leverése előtt még harcba vetné az atombombát és ezzel végző győzelmet aratna. Mindenütt az „Alsós“ nyomában jártak a szövetséges csapatok, hogy mielőbb elfoglalhassák a német atomközpontokat és foglyul ejtsék a szakembereket.

Az „Alsós“ képviselője, Pasch hirtelen felrántotta Drake mérnök irodájának ajtaját. „Hol van a főnök? csattant a kérdése. Pasch ugyanis a zsákmányolt iratokból már tudta«, hogy a haigerlochi reaktoron a leghíresebb német atomfizikusok egy csoportja dolgozott, köztük ».Verner Heisenberg, Carl-Friedrich von Weizsäcker, Erich Bagge és Kar! *,Virtz. Kérdésére Drake így válaszolt: „Egyedül vagyok itt. Csöveket javítottam meg.“

Pasch óvatosan nyittatta ki a tárnát. De a Geiger-féle számoló nem jelzett semmiféle rádíóaktivitást. Pasch átvizsgálta a reaktor tárnáját, még a talaját Is, de uránnak még a nyomát sem találta.

„Hol az urán, ami a reaktorban volt?“ hangzott Pasch újabb kérdése. „És hol van a nehézvíz?“ Bár Drake tudta, hová rejtették el hat nappal ezelőtt a reaktorból az anyagot, nem szólt egy szót sem.

Az „Alsós“ tudós fejével, Samuel Goudsmit holland atomfizikussal együtt, aki még a háború előtt emigrált az Egyesült Államokba, Pasch átkutatta a haigerlachi kerületi bíróság épületének celláiban lévő laboratóriumokat. Az ott talált feljegyzéseket másnap reggelig tanulmányozta Goudsmit. Április 23-án hallgatták ki Draket utoljára. „Elvittek innét valamit a franciák?“ tette fel Pasch a kérdést. Drake nemet intett. És Pasch elégedettnek látszott ezzel a válasszal. Parancsot adott a műszaki század kapitányának, hogy szereltesse le a reaktor tárnájának belső berendezését és azután a tárnát robbantsa fel. Ezután Goudsmittel együtt jeepjébe ugrott és Hechingenbe hajtott.

MIELŐBB KELL A NEHÉZVÍZI

Hogyan is végződött a német fizikusoknak az atomerő kihasználására lefolytatott első kísérletük? Az atom erejének felfedezője egy német tudós, Otto Hahn, aki 1938. decemberének 17—19. között bebizonyította Berlinben, hogy az urán atommagját hasítani lehet neutronok segítségével. Egy másik berlini tudós, S. Flügge csakhamar tudtára adta a világnak a Naturwissenschaften című folyóiratban, hogy mekkora energia szabadul fel az urán láncreakciójának előidézésével: „4,2 tonna súlyú urán elegendő, hogy a másodperc századrésze alatt 27 kilométer magasságba emeljen egy köbkilométer vizet (aminek a súlya egymillióid tonna)“. Hogy ezt a hatalmas energiát bomba belsejébe is lehetne rejteni, arra egy hamburgi tanár, Paul Harteck jött rá. 1939. április 24-én többek közt ezeket írta a birodalmi hadügyminisztériumba:

„Elméletileg lehetséges a láncreakció előidézésével felrobbanó, roppant nagy hatású robbanóanyag gyártása.“

Négy héttel a második világháború kitörése után, 1939. szeptember 26-ra Hitler hadügyminisztériuma Berlinbe hívta a legjelentősebb német atomfizikusok egy csoportját. Azt már csak Berlinben tudták meg, hogy tudományos konferenciára hívták őket. S a konferencia tárgya:

„OTTO HAHN ELMÉLETÉNEK KÍSÉRLETI KUTATÁSA“

De csakhamar bebizonyosodott, hogy Hahn atombombája belátható időn belül nem robban fel. A bomba gyártásához alkalmas U 235 csupán a nyers uránban fordul elő 0,7 százalékban. Amíg nem állt rendelkezésükre megfelelő mennyiségű tiszta U 235, kénytelenek voltak a természetes urán láncreakciójával kísérletezni. S amint a tudósok kiszámították, ez csak akkor lehetséges, ha az urán hasadásával felszabaduló neutronokat nehézvízzel fékezik.

Az úgynevezett nehézvíz előfordul a közönséges vízben is, de nagyon kis mennyiségben. Mesterségesen az egész világon csak egyetlen helyen állították elő — tudományos célokra —, mégpedig Norvégia déli részén, a vermorki Hydro-Elektrisk-ben.

Míg az Egyesült Államokban az atomkutatásban a hadsereg irányítása mellett már rengetegen dolgoztak (fedőneve „Manhattan District volt), s az állam hatalmas összegeket áldozott erre a célra, a német