A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-06-11 / 24. szám
fogatnak nekünk, mint ahogyan én mutattam meg a birhoroknak az öngyújtómat. A primitív ember másnak tart bennünket, az is lehet, hogy a szemében nem vagyunk valóságos emberek. A birhor „erdei embert“ jelent. Én a „holdból jött ember“ voltam a'z ő szemükben. Más, mint ők. Ezért a kapcsolataink is egyoldalúak voltak. Más voltam, mint ők és ezzel be is érték, nem sokat töprengtek azon, hogy valóban a holdból jöttem-e. így élhettek az őseink A környező falvakkal csak nagyritkán érintkeztek. Rendszerint akkor, ha cseréltek velük a pávatoliakért és a háncskötelekért kést vagy színes gyapotanyagot. A birhorok nagyon ügyesek a vadászhálók és a hosszú, erős háncskötelek készítésében. Ezek a kötelek állandóan elő voltak készítve az erdőszélen, mintha csak a vevőkre vártak volna. Mivel ezeknek az embereknek sohasem volt semmijük, csak arról beszéltek, amire szükségük volt, vagy amit szerettek volna1. Különben pedig a szomszédságunkban lakó emberek iránt, bár ugyanazon a nyelven beszéltek, mint ők, teljesen közömbösek voltak. Ezek a birhorok büszkék és bátrak, mint minden igazán primitív törzs, a szabadság megszállottjai, akiket éppen ez a szabadságszeretet ítélt egyre nagyobb elszigeteltségre. A fejlődésük sokkal lassúbb lett, mint a szomszédaiké. A képességeik állandóan ugyanabba az irányba fejlődtek, s a szakadék, mely őket a szomszédaiktól elválasztotta, egyre mélyült. Fejlettségük foka kizárta, hogy valamilyen más életmódra térjenek át. Erre akkor rájöttem még, amikor velük mentem a vadászatra és szemtanúja voltam, milyen ügyesen mozognak az erdőben. Amint az an tropológusok is megállapították, a vadásznépek keze nagyon szépen fejlett, sohasem deformált, mint a földművelő népeké. A birhorok, akik között éltem, szintén nem képeznek kivételt. A kezük formás, ügyes, finom és mégis erős. a bőr is nagyon finom rajta. Sohasem dolgoz tak ekével, mint a szomszédaik, akik már nemzedékeken keresztül alkalmazkodtak a földművelő életmódhoz. Ennek a bizonyítékát láttam a gyakorlatban is. összekerültem olyan birhorokkal is, akik próbáltak alkalmazkodni a modernebb életmódhoz: felhagytak a vadászattal, de földet sem műveltek. Ellátogattam egy birhor faluba, Neterhatiba, amelynek lakói engedelmeskedtek az indiai kormány rendeletének és láthattam ennek a rájuk erőszakolt ugrásnak a tragikus következményeit is. Mogtetvesedtek, rongyokba öltöztek, szomorúak és alattomosak voltak, mintha csak a lárvái lettek volna azoknak az egészséges, tiszta és energikus birhoroknak, akik között még nem régen éltem. Az iskolában arra oktatták őket, hogy feledkezzenek meg az erdőre, a pávákról és a Naj>istenről. Házakban laktak és nemsokára már majd moziba járnak, félvérek lesznek, összekeverednek a szomszéd népekkel. Hiszen a fejlődés ebbe az irányba mutat. Elkeseredett szorgalommal sodorták a háncskötelet és egy szociális nővér oktatta őket az eladás művészetére. Szép kezüket, melyet anynyiszor megcsodáltam, beszennyezte már az első garasok nyoma. S a többiek, azok, akik nem akartak asszimilálódni és teljesen szabadon éltek, távol a civilizáltabb emberektől? Elhatározásukat nem magyarázhatjuk csupán egyirányú tökéletességükkel és féktelen szabadságvágyukkal, mert közreműködik az ő esetükben egy harmadik tényező is: az, hogy ők teljesen más emberek. A szakadék túlsó oldalán állnak. A szakadék pedig körülbelül harmincezer év. Olyan ez az őserdő, mint amilyenben a mi őseink is éltek. A birhorok ugyan mozognak a térben, de megállt felettük az idő. Mintha a saját élő őseinket látnám magam előtt, akik valamilyen csoda folytán a technikai és a szellemi fejlődéstől, melyet civilizációnak nevezünk, függetlenek maradtak. Erre csak a madár adhat választ! A birhorok történelmét és eredetének titkát tulajdonképpen mindmáig nem ismerjük. Az ősi legenda szerint, egyszer a Nap hét fia leszállt az égből. Négyen kelet felé indultak, három pedig letelepedett Ramparth vidékén. Mivel azonban harcba keveredtek a helyi főnökökkel, ez a három testvér is útnak indult. Egyikük az erdő közepén hajánál fogva fennakadt egy fán. Mivel ezt baljóslatú jelnek tartotta, ott maradt az erdőben. A testvérei tovább mentek, legyőzték az ellenséges főnököket, majd visszatértek az őserdőbe, ahol megtalálták harmadik testvérüket, aki éppen egy kivágott fa kérgét fejtette le. Ezért elnevezték Birhornak, erdei embernek. A harmadik testvér erre megsértődött és azt mondta, hogy nem megy velük, mert udvariatlanok voltak hozzá, inkább erdei ember, azaz birhor marad. Az első kettő maharadzsa lett és a testvérükről lassan megfeledkeztek ... A birhorok tehát a Nap fiai. Egyszer, amikor kora hajnalban keltem fel, észrevettem Najat, a főnököt, amint kunyhója mögött összetett kezekkel térdelt és arcát kelet felé fordította. A szemét lehunyta. Amint a kelő nap első sugara az arcát érte, valamilyen monoton litániába kezdett, majd kinyitotta a szemét és észrevette, hogy figyelem. Reggeli ájtatossága közben zavartam ugyan meg, de ő csak szelíden mosolygott. Hiszen én egy holdbéli varázsló voltam, akire nem vonatkozik semmiféle törvény és tabu. — Minden reggel imádkozol a Naphoz? — Igen, mindig reggel, mert napközben Szingbongának nagyon sok a dolga, s este pedig elmegy, akkor már nincs értelme az imádságnak. — Szingbongának emberi arca van? — Nem. — Akkor te milyennek képzeled? — Én látom, és ez nekem elég. A birhorok egyetlen istene Szingbonga, a Nap nem a Hold férje, ahogyan képzeltem. A hold nem isten, hanem csupán az éjszaka szelleme, aki jó, mert világít, de rossz is, mert a sötétség szülötte. Ezért is nincsen nagy hatalma1. — És a csillagok? — Ezt nem tudom, erre a kérdésre csak a madár adhat választ. Az isten csak Birhor egyenes leszármazottját, a Nap fiát hallja. Ezért imádkozik Naja az egész faluja nevében és külön is él, tüskés bozót közepén van a kunyhója. S ennek ellenére — ezt egyetlen primitív törzsnél sem láttam eddig — a kunyhója teljesen dísztelen. A főnöki hatalomnak semmiféle jelvénye nem ékesíti. Valóban semmi sem különböztette őt meg a falu többi vadászától: nem tűnt ki semmiféle testi vagy lelki adottsággal, nem volt bátrabb sem a többinél. Naja leszármazottai öröklik mindig a főnöki és a főpapi tisztséget ugyanúgy, mint az elődei, de a társaik, a harcosaik közül nem válnak ki semmi mással. Ugyanolyan jogaik és kötelességeik vannak, mint a többi vadásznak. Nagyon meglepett, amikor megtudtam, hogy Najának nincs hatalma és befolyása, ha valamilyen esetben dönteni kell. Tehát az emberi társadalom első magja teljesen egyenlő és független egyénekből állott, akiket a közös érdek és a létfenntartás ösztöne tartott együtt. Ugyanígy van ez az afrikai szavannákon élő beduin törzseknél is. A tudatalatti én mozgó homokja A birhorok gondolkodásmódja1 nagyon egyszerű, ameddig az istenről van csupán szó, de azonnal bonyolulttá válik, ha az isten és az ember kapcsolatára, az ember és az anyagtalan világ viszonyára terelődik a beszéd. Minden birhor szent meggyőződése, hogy az emberi testben anyagtalan rész is van — a lélek. Nem bongának nevezi, mint a szellemeket, hanem umbul-nak, ami árnyékot jelent. A birhorok egyetlen imádsága, a Naphoz szóló könyörgés, s ez így végződik: „Ragyogjad be az ösvényt, melyen árnyékunk (lelkünk) halad egészen addig, míg elkövetkezik* az ő ideje.“ A halál pilanatában, amikor elkövetkezett „az ő ideje“, az umbul — a lélek — eltávozik, megy a lelkek birodalmába, szellemmé változik, mégpedig a korábbi szellemekkel egyenjogú szellemmé, s ezután azok már nem árthatnak neki. A halál tehát szabadulást jelent, de egyúttal egy magasabbfokú újjászületést, újramegvalósulást is. Az árnyékon kívül azonban van még két anyagtalan valami, nő és fér: fi, melyek a síron túl is össze vannak kötve és új megtestesülésre várnak. Mindkettő az életerő magasabb foka megfosztva egyéni jellegétől, éppen ezért halhatatlan és arra hivatott, hogy egyik testből a másikba vándoroljon. Az ember olyan, mint a tűz, mondta Naja. Meggyullad, lángol és elalszik, hogy azután másutt újra megjelenjék. Mindig ugyanaz a tűz, de sohasem ugyanaz a láng. Ez már buddhista felfogás. Egyedül Naja tudja emlékezetből. A társai szintén tudnak erről, mivel hallják a szent szertartások alkalmával, de lassan megfeledkeznek róla. Naja, aki mindannyiuk nevében imádkozik, mindannyiuk helyett emlékszik is apáinak minden bölcsességére, s lassan ezt a tudását átadja legidősebb fiának. Az élet olyan, mintha egy dombra szaladnánk fel, az út vége pedig mindig egyforma, s az útszakaszok is egyformák: születés, gyermekkor, ifjúság, öregkor és a halál. Állandóan felfelé ívelő út ez, melyet a gonosz szellemek keresztezni akarnak. A primitív ember tudatában ez a poézis csupán eszköz az élet titkának kifejezésére. Meseszövése is eszköz az ismeretlen megmagyarázására, hogy értelmet adjon az életnek. Az állatok nem tudják, hogy a halál elkerülhetetlen. A gazella ugyan minden nap találkozik vele, de mindig másnak és másnak találja. Bizonyára valamikor így éltek az emberek is. Azután a halálfélelem ráébresztette őket valamire, fokról-fokra kiépítették képzeletükben a túlvilági élet meséjét. Gazdag színezésű és költői hangvételű világ ez, első tekintetre bonyolultnak tűnik, de bizonyos értelemben lehangoló is. Évezredeken keresztül hangyaszorgalommal építgette és szépítgette az emberi képzelet a túlvilág! élet délibábját. A sablonját a legkisebb részletekig régesrégen kigondolták, s nem is lehet tőle szabadulni súlyos lelki megrázkódtatás nélkül. Albert Schweitzer mondta1 nekem Lambarénben, hogy a kórházában előforduló lelki betegségek és defektusok egyre gyakoribbá válnak, s ezek okozói azok a lelki sokkok, melyeket a két szomszédos — a katolikus és az evangélikus — misszió térítő tevékenysége vált ki az emberekből. A két misszió versenyben áll egymással, mindegyik a maga módján akarja üdvözíteni a lelkeket. Birhor barátaim tele kétségekkel, megválaszolatlan kérdésekkel nézték készülődésemet. Úgy tűnt nekem, hogy ugyanúgy viselkednek, mintha a mi civilizált világunktól búcsúzna valamilyen marslakó, aki nálunknál sokkal magasabbrendü, aki csak egy rövid és számunkra megindokolhatatlan látogatást tett nálunk. Egyikük sem kérdezett meg, hová megyek és azt sem, hogy visszajövök-e hozzájuk. A férfiak elkísértek a tisztás széléig és ott elbúcsúztak tőlem. Lefeküdtek a fűbe és néztek utánam, míg el nem takartak előlük a fák. Amikor utoljára visszanéztem, még mindig ott voltak, a mozdulatlan kis fekete testek úgy néztek ki, mint a fáról lepottyant majmok. Otthagytam őket kétségeik, megfogalmazatlan kérdéseik zűrzavarában. Nem voltak olyan vidámak, mint azelőtt, mintha kissé mélabúsak, elmélázók lettek volna most. Talán csak most tudatosították ők is meg én is, hogy milyen mély szakadék választ el bennünket egymástól, hogy mennyire lehetetlen ennek a szakadéknak az áthidalása. Magamban azt kívántam, hogy váljanajc emberekké és maradjanak meg embereknek. ford.: XY
