A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-06-11 / 24. szám
Böktek mosolya Dobjátok ki! Tolsztoj egyáltalán nem szerette A hatalom embereit. Ha mégis összeírtközése támadt velük, lehetőleg ügy intézte a dolgot, hogy se vádolhassák meg hatóság elleni erőszakkal. így győzte le a nagy író a rendőrfőnököt Is, aki azért meat Jstsznajá Poljanába, hogy házkutatást tartson nála. Tolsztojt ugyanis azzal gyanúsították, hogy a forradalmi eszmékkel rokonszenvezik. Mikor a hírhedt rendőrfőnök bejelentette maigát Tolsztojnál, a házigazda azonnal udvariasan A konyha örömei Tolsztoj meggyőzödéses vegetáriánus volt. Emiatt sokat vitatkozott vele egyik unokanővére, aki viszont éppen a húst tartotta az emberiség legjobb táplálékának. Az egyik Ilyen vita közben — az említett unokanővér ez idő tájt Tolsztoj vendége volt — elérkezett az ebéd A háborúról Tolsztojt 1904-ben meglátogatta jasznaja Poljanában Georges Bourdon, a párizsi Figaro munkatársa. Az író így nyilatkozott az akkor íolyó orosz—japán háborúról: — Elítélek minden háborút, mert elébe sietett, és így érdeklődött vendégétől: — Hivatalosan, vagy mint magánember jött el hozzám? Azért kérdezem azt, mert ha esetleg kutatni akar, átadom kulcsaimat, hogy mindent könnyebben átvizsgálhason. A rendőrfőnök zavartan felelte: — Dehogy, csak látogatóba Jöttem önhöz, mint magánember. A válasz meglepte Tolsztojt. Egy Ideig tűnődött .magában, majd két szolgáját hívta, és kiadta a parancsot: — Akkor dobjátok ki! ideje. Amikor asztalhoz ültek, a vendéghölgy csodálkozva látta, hogy a szék lábához — melyen helyet foglalt — egy kis csirkét kötöttek. — Ez a csirke a tied — mondotta kedélyesen a házigazda —, de sajátmagadnak kell leölnöd, mert itt közülünk senki sem vállalkozik ilyen borzalmas cselekedetre. Az unokanővér sem vállalkozott. Aznap nem evett húst ebédre. nincs annál nagyobb szomorúság az emberiségre nézve. Hogy a fehér meg a sárga faj küzdelméről van itt szó! Én a fajok között nem teszek különbséget. Én az ember érdekében emelem föl szavamat. És akármi történjék is, mi hasznuk lesz az embereknek ebből a háborúból? Andersen meséi Tolsztoj egyszer azt kérdezte Gorkijtól: — Ismeri Andersen meséit? Gorkij igenlő válaszára Tolsztoj így folytatta: — Én nem értettem, mikor először olvastam. Tíz év múlva ismét elővettem, és akkor csodálatosan vilá-Röviden gos lett etettem. Megéreztem, hogy Andersen magányos ember lehetett. Nem ismerem az életét. Annyit tudok, hogy zavaros volt a® élete, és sokat utazott. Azért fordult a gyermekek felé, mert egyedül volt. Tévedett. Azt hitte, a gyermekek nagyobb részvéttel Vannak az emberek iránt, mint a felnőttek. Pedig a gyermekek nem ismerik « részvétet. ■ A bécsi egyetemen a múlt héten ünnepélyes keretek között átnyújtották az 1967. évi Gottfried von Herder-díjakat, melyekkel a hamburgi Schiller- és a baseli Goethe-alapítvány tünteti ki évente azokat, akik a legtöbbet teszik a dél- és kelet-európai népekkel való kulturális kapcsolatok fejlesztéséért. A hét idei Gottfried von Herder-díjas között van AI. Philippe akadémikus és Mihai Pap, a néprajz és népköltészet egyetemi tanára. A kitüntettek nevében Al. Philippe akadémikus beszélt. ■ Megérkezett Torinóba az az ősi egyiptomi templom, melyet az EAK kormánya ajándékozott Olaszországnak az Abu Simbel-i sziklatemplomok meg mentéséhez nyújtott segítségért. A templomot szétszedve, hatvanhat ládába csomagolva szántották, és a torinói Egyiptomi Múzeumban állítják fel. ■ A lengyel filmterjesztők tervei szerint az idén 180 új játékfilmet és 12 egész estét betöltő dokumentumfilmet mutatnak be Lengyelországban, köztük huszonöt eredeti alkotást. Ezenkívül tizenkét filmet szereznek be a filmbarátklubok számára. ■ A tunéziai Gamniarth-ban kiosztották a nemzetközi irodalmi díjat; a díjazott Witold Gombrowicz lengyel író Kozmosz című könyvéért. A nemzetközi irodalmi dijat több ország nagy kiadóvállalatai alapították 1960-ban „nemzetközi klasszisú művek“ jutalmazására, húszezer dollár összegű és a múlt évben nem osztották ki a fiatal szerzők kéziratos műveinek jutalmazására szánt Formentor-díjhoz hasonlóan. Ez utóbbit különben most sem ítélték oda. 1. Zásd, ennyi, ez a szépség: hogy egy lehetek veled. Szeretjük egymást, mint az édes anyaföld s a hús falatba mélyülő gyökerek; így vagyunk fa, lomb, virág —< ember. A néma állatok is valamiképp hozzánk hasonlatosak. Köszönitek a nap keltével: Jó reggelt, kedves. Es a napnak elmúltával: Jó éjszakát! Megfáradtunk, lepihentünk. Miről ts álmodik most a lányunk, s két fiunk mit álmodik? Keringő hatalmas ég alatt alszik a ház. Volt apánk, édesanyánk ts, őseink sora, s egy egész oklánc bennünket magyaráz. Volt mégis, akit senki se nemzett. A lét oktalan, derűs csoda — akár a szeretet. Vagyok — vagyunk: és nincs rá magyarázat. Nem tudom, miért szeretsz, és nem tudom, miért szerellek. Ha tudnám, megheroadna minden örömünk, mint a korái fogúban a dérütött virágok. Ösztöneink súgják meg, hogy a természet mit akar. Bóbi Tibor Almom, a gondolkodó kéz c. ciklusból Az ész elfajul olykor és kalkulál, mint a kalmár a hetivásáron. Nem vagy portéka, se küszködésem bére: önmagad vagy, és én Is önmagam. Őszinte, tiszta meztelenségünk adtuk cserébe egymásnak, így tesznek a porzó füvek és a szelíd erdei vadak is. Ebben Is — ó milyen egyek vagyunk a természettel! Ö folytatódik bennünk és fiainkban. Kiszárad a vén fa, meghalunk és erre sincs magyarázati III. Az ész ösztöneink folytatása. Nem azonos azzal, amit ésszerűnek mond a sivár bölcsesség. A szerelem, az öröm, a fájdalom, a szeretet, az élet és a halál nem ésszerű. Nem tudja önnön okát az ész sem, csak önmagát tudja. Mégis bennefoglalióatik minden, ami tem ész: a szerelem, az öröm, a fájdalom, az élet és a halál és az oktalan szeretet. Bevallom, nem értem; és te sem érted. Mindez oly csodálatos, mint a tüzimádó szemének a tűz lángja. Nomád pásztor vagyok, s elbűvölve, megtgézve belebámulok a hamvadó parázsba. Holnap kősátort, szentélyt építek a tűznek és a szerelemnek. Valahol minden nap újra kezdődik a történelem. • IV. Valami csodálatos teljesség lakozik benned. Olykor melledre hajolok s hallom a Föld szívének dobogását. Hallgatom szelíd pihegésed: mintha szél sóhajtana az elnyugvó vizek felett. Erős vagy, mint a tenger, beláthatatlan a te mélységed. A te közeledben érzem, közel hozzám az égbolt, s az őserdőnevelő trópikus tájak leheletét érzem. Szelíd vagy mégis, mint a szólőfürtöt érlelő lugas. Igádba hajoltam, s föltörtem érted a terméketlen ugart. Most fáradtan a te árnyékodban pihenek. Ajkamon a vér és veríték ízével a te gyümölcseidet ízlelgetem. Megajándékoztál, mint a parasztot a termő barázda. Szemünkben szivárvány, és őszi nap fénye ragyog. V. Szeretlek, téged, mint apám szerette meggyötört anyámat. Ők élnek bennem: a csontjaimban perlekednek, vagy néma szóval nyelvem alatt kiabálnak. Olykor az én szememmel nézik a szomorú, csillagejtő eget. Ö lásd, két kiest fiunkat és pici lányunk!... Elvegyültünk bennük: két fáradt forrás három friss patak vizében. Rég nem leszünk már, de minden porcíkájuk öntudatlan reád Š ream emlékezik. ■ AG. Bell and Sons iondoni kiadóvállalat, mely a közelmúltban megjelentette Samuel Pepys Naplóját, felszólítást kapott az adóhivataltól, hogy a szerzővel töltessen ki egy kérdőívet adóbevallás céljából. Mivel az 1633-ban született S. Pepys Hetvenéves korában, 1703-ban elhunyt (Naplója különben az I860—1669-es évek londoni életének máig is érdekes rajza), jogosnak tűnik a kiadó válasza, hogy Mister Pepys immár nem tagja a cégnek. Mondd, miféle fáradság terhe nyomja vállunk? Elindultunk: három úton három felé, bár soha el se váltunk. Kettőből hárommá oszoltunk, mert sok életünk van, de csak egy halálunk. Testünkben a Föld pora por voltára emlékezik.