A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-06-11 / 24. szám
Gianni Roghi: Találhatunk-e még a Földön olyan embereket, akik úgy élnek, mint valamikor a kőkorszakban? Ezt a kérdést Gianni Roghi olasz újságíró és riporter tette fel. Néhányszor körülutazta a Földet, hogy erre a kérdésre feleletet kapjon, bár nagyon is a tudatában volt annak, hogy a primitív törzsek életmódját a nyugati civilizációval való kapcsolat teljesen átformálja. De a birhorok valahogyan kivételt képeznek e szabály alól. A teljesen primitív birhorok és a civilizált emberek között egyre mélyebb szakadék tátong, s ebben nincs semmi meglepő. Sukkal nehezebben magyarázható meg az, hogy a közvetlen közelükben élő és ugyanazt a nyelvet beszélő emberek és a birhorok között is egyre mélyebb ez a bizonyos szakadék. S mielőtt még a birhorokról beszélnék, szólnom kell a primitív jelzőről, ami az egésznél valami kevesebbet, tökéletlenebbet jelent a civilizált ember tudatában. A primitív szónak nálunk lekicsinylő jelentése van, pedig: „Ki nem érzi a saját bőrén — és napjában többször, — hogy a több ezer éves civilizáció csak külső máz? Parányi érdekek ezernyi találkozása és összeütközése nyomán hányszor tör ki a civilizáció burka alól a primitív vadember, az ösztön, — de a lehető legrosszabb értelemben?“ Állítólag kipusztult nép Negyedik nap hajnalban Naja, a törzs főnöke két ujját végighúzta a sátram vásznán, majd amikor előbűjtam, hirtelen mozdulattal észak felé mutatott, a távoli hegylánc irányába: „Velünk jössz?“ Így vittek magukkal először vadászatra a birhorok a szinghbhami őserdőkbe: ők csaknem csupaszok voltak, kicsinyek és könnyűek, hosszú göndör hajuk a vállukat verte. A vállukon szekerce meg hosszú rudakra felcsavart háló volt. Csaknem kétezer kilométert utaztam, hogy megtaláljam Közép-India őserdeiben a birhorokat. Miért éppen őket kerestem fel? Ennek is megvolt az oka! Nagyon jól tudtam, hogy találkoztak a civilizációval, de elutasították. Ezek a primitív vadászok szenvedélyesen ragaszkodtak ősi életmódjukhoz, primitív kultúrájukhoz, bár gyakran találkoztak olyan törzsekkel, amelyek már némileg civilizálódtak és alkalmazkodtak a környezethez ... „A birhorok? Hiszen azok már régen kihal tak“, mondták mindazok, akiket megkérdeztem. „Indiában már egyáltalán nem élnek ilyen alacsony fejlődési fokon primitív törzsek.“ Néha ugyan találkoztam egyénekkel, akik bíztak vállalkozásom sikerében és sok szerencsét kívántak hozzá, de közben látszott rajtuk, hogy szégyenkeznek, ahogyan jó hazafiakhoz illik, azért, mert be kell ismerniük, hogy a földjükön élnek még olyan emberek, akik nem emelkedtek túl a kőkorszak emberének műveltségi fokán ... Én pedig utaztam vonaton, dzsippen, tizenkét folyón és őserdőkön mentem keresztül, végül egy íjjal és nyílvesszőkkel felszerelt, Ho nevezetű fiú vezetett tovább az ősvadon zöldálmú ösvényein. Gyalogosan mentünk és egy napon ráakadtunk a birhorok falujára. Az erdei tisztáson tizenöt, ágakból font kunyhót pillantottunk meg, s a kunyhókban tizennégy férfi, tizenöt asszony és kilenc gyermek lakott... Egy nép töredéke..j. Csodálkozva, bizalmatlanul és idegenkedve fogadtak. Napokig csak csend és csend Azon a bizonyos reggelen vadászatra indul tunk. Tíz férfi, egy gyerek és én. Szó nélkül haladtunk. A birhorok egészen magasra emelik a lábukat menetelés közben, hogy a testsúlyuk minél nagyobb felületre nehezedjék, s az éles kövek, tövisek ne sértsék fel a lábukat. Nagyon furcsa lépések, nem tudtam eltanulni a járásukat. A birhorok egész idő alatt hallgattak, s ha mégis közölni akartak valamit egymással, csak nagyon halkan ejtettek néhány szót. Öt vagy legfeljebb tíz sző, s utána órákig csak hallgatás ... Néha napokon keresztül. Azután már nem is pihentünk, amíg el nem értük a harmadik hegyláncot. A hegy oldalát erdő fedte, sűrű őserdő, de azért nem volt bennük félhomály. Aprótermetű társaim olyan csendesen haladtak, mintha testetlen lényeg lettek volna. Tőlünk jobbra csúf rikoltozással felrepült egy páva, majd kettő és a'zután pedig négy egyszerre. Egy fára repültek föl. — Amindzsúr! — mondta az egyik birhor és cinkosan rámkacsintott. Az „amindzsúr“ szó talán pávát jelent? A táborhelyükön a háztetőkbe szúrva rengeteg pávatollat láttam, később megtudtam tőlük, hogy csereáruként használják fel. De most nem pávavadászatra indultak és így továbbra is türelmesen talpaltam a fülledt és nedves erdőben a mosolygó és boldog emberek’ csendes csoportja után. Az volt az érzésem, hogy végtelenül idegen vagyok nekik. A közelben neszezett af fű. — Bin? — kérdeztem meg a főnököt. — Kígyó? Vállrándítással felelte, hogy nem kígyó. Ha igent akart volna mondani, akkor oldalra hajtja a fejét. De én bizalmatlanul fürkésztem továbbra is a nesz irányába és megismételtem a kérdést. Naja csodálkozva nézett rám, azután négykézláb szaglászott bele a levegőbe. Majd felállt és magabiztosan mondta: Nem, ez nem kígyó volt. Akkor tudtam meg, hogy szaglással állapítják meg a kígyó jelenlétét, mint az állatok. (A kígyók ugyanis átható szagú folyadékot engednek ki a testükből tavasszal és ősszel, ezzel csábítják magukhoz a másik nem képviselőjét. Az állatok messze elkerülik az ilyen helyeket.) A birhorok a szimatjukra bízzák magukat és ezért haladnak olyan gyorsan és nyugodtan a magas fűben. Mindig egyenesen maguk elé néznek, kissé előre tartott fejjel, nem néznek sem jobbra, sem balra, sem hátra, mégis mindent észrevesznek ami a közelükben történik. Körülbelül a hegyoldal közepén járhattunk, amikor hirtelen megálltak és merően figyellek. Egy körülbelül harminc méter magas fa koronáját nézték. „Szara“ — mondta az egyik birhor, egy farkat rajzolt a levegőbe, s a fogait vicsorgatta. Ebből tudtam meg, hogy majomvadászatra jöttünk. Az isten sülve jó! Azt már tudtam, hogy a birhorok hálóval vadásznak, mint a kőkorszak emberei. (Még ma is több primitív törzs vadászik ilyen módon). Arra azonban nem gondoltam, hogy éppen majomvadászatra indultunk, hiszen az indusok szent állatnak tartják, sőt istenségnek. De az indusok törvénye itt már nem érvényes, itt a majom csak egyszerűen pecsenyének való. Az egyik vadász, Dígnar megmagyarázta, hogy feküdjek le a fűbe és maradjak csöndben, amíg értem nem jönnek. Nemsokára jöttek is, azután már láthattam a szent majmokat. Hosszú végtagjaik voltak, ezüstös szőrzetük és átható tekintetük, borzalmas ricsajt csináltak, amíg a szekerce el nem némította az egyiket. A vadászok kifeszítették a mindössze negyven méteres hálót, lecsalták a majmokat a fáról és a háló felé hajtották őket. Mindez így az olvasó előtt nagyon is egyszerűnek tűnhet, a valóság azonban egészen más. Ez a majomfajta nagyon ravasz, s nem hagyja egykönynyen csapdába csalni magát. Nagy ügyesség kell az elejtésükhöz. A fán lévő három majom közül kettőt sikerült megfogniuk, a harmadik elmenekült. A vadászok közül reggel óta egyik sem ivott egy korty vizet sem, bár víz mindenütt volt bőven. Gyerekkoruk óta hozzászoktak ehhez. Mint az állatok, csak reggel és este isznak Leültem a fűbe és megfigyeltem, hogy az egyik birhor száraz levelet vett fel a földről, szekercéjével összetörte, az ujjai közt porrá morzsolta, majd lenyelte. Amikor észrevette, hogy figyelem, engem is megkínált. Égetett, mintha borsot vettem volna a számba. Néhány évvel ezelőtt a Vöröstenger melléki halászok között éltem. A víz nagyon piszkos és büdös volt, s ennek ellenére sohasem volt a bárkájukon egy csepp ivóvíz sem. Tíz napig tartó evezés után értek egy kis korallszigetre, melyen csak madarak éltek és bőségesen volt ivóvíz, de sohasem ittak belőle. Ha megszomjaztak, összerágtak egy szem vörös borsot. „Nem iszol?“ — kérdeztem birhor barátomat és feléje nyújtottam a kulacsom. Elmosolyodott. Nem, soha nem iszik nap közben. Teljesen száraz volt a teste, nem izzadt. Sovány, izmos testében nem volt egy felesleges csepp víz sem. Az viszont igaz, hogy itt, a nedves és forró égöv alatt az a legjobb, ha az ember egyáltalán nem iszik. Egészségesebb is. Vigyázat, kőrakás! Vége a vadászatnak, indulhatunk vissza a faluba. S közben bongóval, szellemmel találkoztunk. Egy sekélyes patakon akartam átgázolni, társaim egy kidöntött fatörzsön mentek át rajta. Már éppen a vízbe akartam lépni, amikor az egyik bennszülött visszarántott. Magyarázott valamit, s közben többször elmondta a „bonga“ szót. Ebből kivehettem, hogy a patakban valamilyen szellem lakik, s a szellemekről sohasem tudjuk, mikor és mivel haragíthatjuk őket magunkra. Észrevettem azt is,, hogy ezek a bennszülöttek nem félnek a mérgeskígyóktól, sem a tigristől, hanem egyedül csak a szellemektől. Ha út közben kőrakásra akadtunk, azt óvatosan elkerülték, az is bonga volt. A tigris szerintük napközben teljesen ártalmatlan, csupán éjszaka gyilkol, ha belebújik valamelyik gonosz szellem. Ha a birhor vadász éjszakára a vadonban marad, gyorsan összefonja maga körül az alsó ágakat, tüzet rak és virraszt egész éjszaka. Mindig fegyvertelenül jár az őserdőben, mit is segíthetne az ő fegyvere a „BAG“-ba, tigrisbe bújt szellem ellen? Amikor visszaértünk a faluba, a megölt majmot kibelezték és áttüzesitett köveken megsütötték. Az élő majmot egy karóhoz kötötték. A sátram előtt ültem, s mintha egy történelem előtti film pergett volna előttem. A falu közepén két fa összedörzsölésével tüzet raktak. Majd a megsült majom húsából mindenki tépett egy darabot: először a gyermekek, majd az öregek, utánuk az asszonyok és legutoljára a férfiak. Mindenkinek csak egy egészen kicsi hús jutott, amit sokáig rágtak. Amikor a nyitott konzervből előszedett hússal kínáltam őket, megszaglászták, de nem ettek belőle. Inkább csak kitartottak a majomhús, a bogyók és a gyökerek mellett. Csodálom, hogy ezen a sovány koszton kibírják egyáltalán. Ez a néhány ember csak az őserdőben tudja elképzelni az életét, a táplálék egyre kevesebb, s ők szép lassan kipusztulnak, hiszen évrőlévre kevesebben vannak. Egyre kisebb termetűek, egyre kevesebb gyermek születik, halálraítélt emberek. Reggelre a kikötött majom valahogyan elrágta a háncskötelet és visszamenekült az erdőbe. Amikor Naja reggel észrevette, hogy foglya megszökött, elmosolyodott: — Bonga! — mondta. A szellem elvitte a majmot. Bizony, a trópusi szellemek éjszakánként megtréfálják az embereket... A hold embere nagy varószló! Azok a csodák, amelyeket a penicilin segítségével vittem véghez, meg hát az, hogy jól viselkedtem a vadászaton és nem ingereltem fel a szellemeket, végre bizalmasabbá tette őket velem szemben. A penicilin valóban csodálatos hatású volt. A faluba érkezésem után az egyik birhor lábán hatalmas sebet láttam, amit én meggyógyítottam. így lett belőlem orvos, azaz varázsló. S mivel más varázslójuk nem volt, egyszeriben megtört a jég. Még tolmácsom is akadt, a'ki Beethoven-nek neveztem el, mert nagyon hasonlított a világhírű zeneszerzőre. Ö lett a holdból érkezett varázsló tolmácsa. Mankóval járt, nem mehetett vadászatra, sem az asszonyokkal bogyókat gyűjteni, ő volt a falu dobosa. A birhorok úgy néztek rám, ahogyan ml néznénk egy zöldszínű, nálunk erősebb, nagyobb lényre, aki csodálatos eszközöket mu- 12 A birhoroknok nem kell o civilizáció
