A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-15 / 3. szám

ki új goídosógi rendszer 0$ o demokrácia Közismert, hogy iparunk monopolizálása és centralizálása sokkal magasabb fokú, mint pél­dául lugoszlávia iparáé. Azt viszont kevesen veszik tudomásul, hogy bizonyos értelemben meghaladja a nyugati monopolista országokét némely, sőt erősen centralizált szocialista or­szágét is. Iparunk, amely durván számítva mintegy száz, átlag 50 ezer alkalmazottal ren­delkező vállalati csoportra tagolódik, a centra­lizálásnak szinte egyedülálló fokát érte el. Néhány vállalatunk (a megmunkáló gépek. Diesel-motorok, villamosok stb. gyártása) a maga nemében talán legnagyobb a világon, ám megközelítőleg sem a legjobb. A valóságban ugyanis pusztán az eszközök és erők csoporto­sításáról, egy közös „főigazgatóság“ alá rende­léséről van szó. Érthető, hogy az irányítás demokratikus for­máinak problémája a munkahelyen némileg másképpen mutatkozik meg azokban az orszá­gokban, ahol a nagy „monopol-vállalatokat“ „gyakran természetesen sokkal nagyobbak, mint a mieink) többségükben virágzó kis- sőt, törpeüzem egészíti ki, vagy ahol az egyes ipa ri ágazatok gazdasági versenyben állnak egy­mással. A monopóliumok szocialista konkurenciáját a mi viszonyaink között gyakran a mestersé­ges úton létrejött monopóliumok fékezik. Ezek a monopóliumok bizonyos elméleti és eszmei meggondolások alkalmazása révén alakultak, nem pedig „természetes" gazdasági fejlődés ré­vén (s amelyeket most ex post „nékülözhetet­­leneknek" nyilvánítanak). Azokban az országokban, ahol a gazdasági monopólium „természetesen“, a gazdasági erők eredeti szabad játékának és az áru, pénz, va­lamint piaci gazdálkodás jelenleg is tartó bá­zisa alapján jöttek létre — ha paradoxnak lát­szik is — jelenleg már a gazdasági irányítás centralizálásának a kérdése kerül napirendre. Ám ott, ahol különféle mesterséges monopóliu­mok léteznek s hatással vannak a deformált áru-, pénz- és kereskedelmi alapra, elsőrendű követelmény ezen mesterséges monopóliumok megszüntetése, a deformáció helyreigazítása a monopólium és a konkurrencia dialektikus viszonyának felújítása. Tehát semmiképpen sem a további centralizáció, hanem az irányítás „ökonomizálása", a versengés elősegítése s ez­zel egyidőben az igazgatás, irányítás, vezetés demokratikus módszerei tökéletesítésének szük­ségessége van napirenden. A mesterséges monopóliumok feltételei kö zött, ahol a konkurrencia jelentéktelen, vagy teljesen hiányzik: a demokrácia a munkahelyen fikcióvá válik, illetve kedvezőtlen gazdasági és szociális eredménnyel jár. A gazdasági demokrácia és irányítás egyik legfontosabb próbaköve a bér- és árpolitika. Ha tovább folytatódik a munkaerővel való ex­­tenzív gazdálkodás: az átlagos munkabérek csak igen lassan növekedhetnek. Az adminiszt­ratív irányító szervek és üzemek egyes vezetői a bérek „túlgyors“ növekedését nem tartják kívánatosnak. Az árak rendezése s a termelés növekedése (mely részben improduktív- és el­adhatatlan árut termel) az utóbbi időben a név­leges bérek bizonyos csökkenésével járt. A dől gozói és jutalomalap kimerítetlen részei 1966 első félévében a központilag irányított iparban és az építkezésben fejenként 450 koronát tesz­nek ki. A vállalatok igazgatói (példaként a vegyipart vehetjük) nem merítik ki az említett pénzalapot, nem használják azt ki a dolgozók jutalmazására, hanem a tartalékalapot növelik vele. A bérek differenciált emelkedése ösztön­zően hathatna a gazdálkodás effektivitására és a munkatermelékenység növelése, a jelenle­gi bérstagnáció és a bérek „örökölt“ nivellizá­­ciója azt jelenti, hogy a bérek nem töltik be ösztönző szerepüket. Az üzemek gazdasági eredményeinek és a munkások jutalmazásának kapcsolatbahozása nemcsak azt jelenti, hogy a munkáskollektí­vák „rész vállalnak", „részt vesznek“ az irányí­tásban; azt jelenti, bogy tényleg hatással van­nak a vezető káderek kinevezésére és vissza­hívására, munkájuk ellenőrzésére, hogy befo­lyásuk van egy-egy fontosabb vezetői döntésre, egyebek között az alkalmazottak felvételére és a bérezésre. Mihelyt a dolgozók saját bérükön, jutalmukon, keresetükön érzik meg vállalatuk jövedelmét, illetve veszteségét — nem lenne demokratikus, ha megakadályoznánk, hogy a dolgozók legális úton nyomást gyakorolhassa­nak a vállalat vezetőire minden kérdésben, amelyek eldöntése egyben a jutalmakról, a ju­talmak további lehetőségeiről való döntést is jelenti. A vezetés demokratikus szerveinek a munkahelyeken döntő szavuk van minden olyan kérdésben, amely komoly jelentőségű következ­ménnyel jár az egész munkáskollektíva szá­mára. A többi kérdésnél is lehetővé kell ten­ni a döntések minőségének és eredményeinek demokratikus ellenőrzését (pl. a gazdasági mér­leg ismertetése stb.) Minden más rendszer ese­tében a demokrácia csupán ideológiai fikció marad. A bérek reális denivellizációja képezi a társadalmi és gazdasági fejlődés alapját. Am eme kérdés megoldásánál az üzemek és vál­lalatok vezetőinek és a munkáskollektíváinak (vagy azok képviselőinek (szakszervezetek stb.) egyenlő partnerként kellene együttműködniük. A gazdasági demokrácia nem azt jelenti, hogy a vállalat igazgatója és helyettesei mindenben és mindenütt és mindenáron alá lesznek rendel­ve a munkások kollektíváinak; viszont arról van szó, hogy törvényes úton tegyük lehetővé a kollektívák, illetve azok képviselőinek nyo­mását a vállalat szakvezetőire, hogy létre­jöhessen az erők érdekből összetevődő változó (labilis) egyensúlya. Nem a mesterségesen kiélezett konfliktusok­ra gondolok, inkább az elkerülhetetlen ellent­mondások körülhatárolására oly módon, hogy lehetővé váljék az emberi kapcsolatok optimá­lis összehangolása. A szakvezetők érdeke még ellentétbe kerülhet a munkáskollektívák ér­dekeivel. A fő, hogy a gazdasági egységek élén ne csupán valamiféle adminisztratív, irányító szakcsoport álljon, hanem valóban egy irányí­tó kollektíva (az egykor profanizált „igazgatói tanács" magától kínálkozik), amely munkájá­ban anyagilag is érdekelve lesz (amelyet sike­res munkájáért jól megfizetnek), amely mun­kájáért a „felsőbb“ szerveknek és vállalata al­kalmazottainak is felelősséggel tartozik, amelyek helyzete, hatásköre, jogai és köteles­ségei jogilag pontosan meg vannak határozva. Ám az országos jelentőségű feladatok meg­oldása, például a bér és árpolitika játékszabá­lyainak jogi meghatározása nemcsak a vállala­ti, centrális adminisztratív szervekre, a mun­káskollektívákra és érdekképviseleti szerveze­tükre tartozik, hanem a képviselőtestületekre is. A nemzetgyűlésnek (s egyben a demokrati­kus alkotmány többi reprezentánsának azon­ban számolnia kell azokkal az értékekkel és forrásokkal, amelyek az adott társadalomban és az adott helyzetben léteznek, s melyeket sza­porítani puszta „akarattal“ vagy határozattal, avagy „a szentlélek megtestülése által" nem lehet. A szakmai szervek által benyújtott meg­oldások variációi közül azokat kellene kiválasz­taniuk, amelyek helyességéről (legalábbis többségükben) meg vannak győződve. A köz­ponti képviseleti szervnek kellene határoznia a döntő jelentőségű létszükségleti cikkek árai­nak mozgásáról, a bérszint fejlődésének jelen­tős kérdéseiről stb. Nálunk ma senki sem tiltakozik nyilvánosan az ellen, hogy az emberek viselkedésének ne­gatív következményei (és a pozitívak is ter­mészetesen) a társadalom tagjait érik. A nega­tív következmények azonban pillanatnyilag egy­formán érintik a bűnöst és az ártatlant. Ez a társadalom további fejlődése szempontjából ká­ros. Egyedül a gazdasági demokrácia helyes já­tékszabályai teszik lehetővé, hogy a vesztesé­gért, károkért, hibákért és hiányosságokért közvetlenül azok okozói szenvedjenek. Vagyis azt kell célul kitűznünk, hogy a cselekedetek negatív következményei ne csupán a dolgozók túlnyomó többségét érjék, hanem például a köz­ponti hivatalok vezetőit, helyetteseiket, a külön­féle főépítészeket, a telefonközpontok, posta­­hivatalok, vasúti és hasonló igazgatóságok ve­zetőit (akik eddig „privilégiumokat“ élveztek épp a fogyasztók rovására), a közlekedési vál­lalatok igazgatóit stb. Itt nemcsak az anyagi felelősségre gondolok, hanem a valódi és nem fiktív jogi és politikai felelősségre. Nem lesz könnyű dolog eme cél elérése, ám minél előbb valósítjuk meg ezt az operációt, annál nagyobb lehet a reményünk, hogy a beteg meggyógyul. Gyakran hallani olyan ellenvetést, hogy a képviseleti szerv rosszul dönthet, hogy téved­het, hogy döntésében társadalmilag nem hasz­nos, divergens, vagy épp destruktív érdekek érvényesülhetnek. Ez valamennyi demokráciá­val együttjáró kockázat — és több ezer éves. Ezért nem vetjük el a demokrációt ,amely nem­csak eszköz és módszer, hanem társadalmi ér­ték, cél és eszmény is egyben. A társadalomban sőt egyes kollektívákban is minden egyezkedés kockázattal jár, — arról van szó, hogy ezt a kockázatot kell igyekeznünk minimálisra csök­kenteni. Az érdekképviseleti szervezetek (például a szakszervezet) nem reprezentantív állami szer­vek. Nem kellene hát azt várni tőlük, hogy va­lamiféle c-dminisztratív, technikai vagy egyéb okokból, majd más álláspontra helyezkednek, mint tagságuk túlnyomó többsége mondjuk ez az álláspont (mint a bérdenivellizáció, árnöve­kedés stb. eseteiben) helytelen, nem jó és nem reális. Ilyen állásponttal is számolni kell, nem fúrhatjuk fejünket a homokba, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Ám az utólagos magyarázkodás sem elégséges a döntés elfoga­dása után. Ha a társadalomban, a társadalmi rétegek­ben elmaradott nézetek is uralkodnak, utópis­ta dolog lenne azt hinni, hogy ezeket a nézete­ket valamiféle össztársadalmi „felvilágosító munkával“ eltávolíthatjuk. Az egyetlen út, amelynek távlata van: az igaz és tárgyilagos tájékoztatás. Helyes, hogy az utóbbi években megnőtt a társadalmi információ szerepe. Az elmaradott ember — elsősorban a tájékozatlan vagy a rosszul tájékozott. A megoldás legjobb módszerének a tájékoz­tatás maximumra emelése ígérkezik. Tájékoz­tatás mindenki számára (az előzetes és fölösle­ges hálók nélkül, amelyeken a rossz és apró halak gyakran átcsúsznak, a nagyok és szük­ségesek fennakadnak) a demokratikus viták maximuma, a reprezentantív állami intézmé­nyek és a társadalmi érdekképviseleti szerve­zetek gazdagon differenciált rendszerének fej-^ lesztése összhangban a jogilag megalapozott, optimálisan stabil játékszabályok rendszerének a fejlesztésével — továbbá a reális (azaz jogi­lag hiteles) jótállás és a reális, kölcsönös el­lenőrzés. Megkísérelni a szocialista demokrácia ilyen fejlett modelljének a megvalósítását, összhang­ban a népgazdaság új irányítási modelljével ehhez egész szocialista társadalmunk, társa­dalom tudományaink becsvágya szükséges. IVAN BYSTRINA Megjelent a literárni noviny 51. számában. a Hét irodalmi melléklete • 3.

Next

/
Oldalképek
Tartalom