A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-15 / 3. szám

Kikísérte az orvost A kis szobából kihallatszott apósa köhögése, kráko­­gása ... — A fene vinné ell — pukkado­­zott tovább. Odabenn az öregem­ber majd meg nem fúlt, ám menye mérgét ezzel csak szította, fokoz­ta. A fene vinné el! De a doktorral együttl És rögtön! — tette hozzá sietve, mintha nagyon fontos do­logról feledkezett volna meg. — Visszautasította a nem is akármi­lyen pálinkát!... — odament az üveghez, felkapta és jól meghúz­ta. — Nem is akármilyenl így meg­szégyeníti az embert! Az öreg csúnyán, idétlenül, apró lihegéssel telt szünetekkel folytat­ta a köhögést. —. Még összeokádja magát! Nem járt messze az igazságtól. A beteg gyomrát egyre rázta a kö­högés, s lázával együtt nőtt a hányinger is. Hirtelen eszébe jutott, hogy a lázmérőt benn felejtette az apósá­nál. „Édes istenem, lehet, hogy már össze is törte?!“ Rémülten rohant be. Az öreg éppen abbahagyta a köhögést, fe­je lehanyatlott, keze erőtlenül he­vert a csíkos dunyhán. Szeme sö­téten, lázasan villogott, erőlköd­ve rámutatott az éjjeliszekrénykén csillogó ezüstszürke, sértetlen láz­­mérőre: ~ — Vidd ki, édes lányom! Még valami baja esik. — Ugyan már! — lélegzett fel amaz kissé megszégyenülve. — Ugyan már, mi baja történhetne? — ismételte egyre fuvolázva, de a hangjából kicsendülő örömöt és megkönnyebbülést alig tudta lep­lezni. — Fogadj szót... Összetörhet... Pedig még szükség lehet rá ... Drága dolog ez... — Nem is olyan drága. — Akkor is! Meg aztán nem en­gem hív a gazdájának ... — Miket nem beszél? Ami a miénk, az a magáé is! „És fordítva!“ gondolta az öreg bölcsen, de hangosan nem szólt. Menye pedig, mint áldozatára a vércse, úgy csapott le a lázmérő­re. i — Feküdjön nyugodtan! A gyógy­szertárba megyek. Az öregember ellenkezett. Majd az unokája, a Ferkó ... majd, ha hazajön az Iskolából... Majd az elugrik a gyógyszertárba. Ráér a dolog. Nem olyan sürgős még az orvosság... Menye egy pillanatig tétovázott. Ez már az 6 fejében is megfor­dult. De mégsem! Ferkónak, ha hazajön az iskolából, ebédelnie kell. Meg aztán mit szólna Mihály, az ura? És az orvos is ráparan­csolt, hogy váltsa ki minél előbb a receptre felírt orvosságot... Le­rázta a lázmérőt. Rövid időre új­ból bedugta az öreg hónaljába. A higanyoszlop a láz parancsára (vagy csakazértis?) újból felszö­kött. A lázmérő konok viselkedését érthetetlennek találta. Éppúgy, mint olykor Ferkó makacsságát. Mosni szándékozott, és semmi, sen­ki sincs rá tekintettel. Kiment a konyhába, leguggolt a tűzhely elé, vékonyfát, majd sze­net tett a parazsakra. Reggeltől fűt. Reggeltől pocsékolja a drága fát, a szenet, a drága időt. Elő­ször az urát készítette a munká­ba. Azután Ferkót iskolába. Ké­sőbb orvost hívott az öreghez. Most a gyógyszertárba megy, az is jé messze van, a város belsejében, ki tudja, mikor kerül vissza... Mire hazaért a gyógyszerrel, ti­zenegy óra múlt. Igaz, útközben eggyel-mással összeakadt, elbeszél­getett, de akkor is! A konyhában olyan pára fogadta, mint a gőz­fürdőben. A helyiség falai nedve­sen, barátságtalanul tekintettek rá. Első dolga volt a tűzre rakni, egy „fene vigye el“ kíséretében, és pótolni a fazékból elforrt vi­zet. A köhögés eszébe juttatta apó­sát, akiről közben teljesen elfeled­kezett. Beadta néki az orvosságo­kat, majd újból kiment a konyhá­ba, odébb húzta a nagy fazekat és feltette főni az ébédet. Tudta, hogy az öreg nem fog enni, a ma­gas láz és a köhögés elgyengíti, elveszi az étvágyát. „Teát készítek neki!,“ határozta el nagylelkűen. A falra akasztott fűszerkészlet „Tea“ elnevezéssel il­letett fiókja azonban üres volt. So­káig kutatott a spájzban, míg si­került megtalálnia a tavaly gyűj­tött, szárított hársfavirágokat. Ki­bontotta a zacskót. Orrát pajzánul megcsiklandozta a jellegzetes illat. „Megiszom egy csészével!“, ha­tározta el, mert közben megkíván­ta a teát. S mivel mézzel szerette, azt is tett belé. Az öreg bögréje fö­lött sokáig nem udott dönteni... Tegyen-e bele, vagy sem, és hány kanállal? Végül mégis került egy kezéske méz a párolgó folyadékba. Utővégre az apósa eddig igazán keveset betegeskedett, már csak azért is megérdemli. — Itt a finom tea! — biztatta az öreget felülésre, aki már kétszer is nekilódult, de nem sok ered­ménnyel. Harmadszorra, nyögések és sóhajtások kíséretében, sikerült a művelet. — Ez majd rendbehozza! Hársfa­tea! Mézet is tettem belel Mihály gyűjtötte Ferkóval. Tavaly. Áldott Jóember a fia, mindenre gondol. Igya ki szépen! Az öregember reszkető, eres, bögre után nyúló keze lehanyat­lott. Visszazuhant a párnákra. — Nem kell! Vidd innen! Hárs­fateát nem iszom! — Ejnye, ne tréfáljon velem! ... — Vidd innét! Átkozottak a hárs­fák ... Mind átkozottak ... Gyűlö­löm őket! Gyűlölöm... Az asszony gyanakodva vissza­hőkölt, úgy bámult az öregre, mi van vele? Megbolondult! Lázában félrebeszél? Vagy csak szekírozni akarja? Ezek az öregek boldogab­bak, ha szekírozhatják a fiatalab­bakat! — Ne haragudj rám ... Megit­tam volna ... Ha másból főzöd ... De hársfateát, azt nemi A menye most már komolyan megsértődött. Válogat? Akármi­lyen teát meg sem iszik? Megveti a főztjét? Talán bizony attól fél, hogy megmérgezi? És egyálta­lán ... Miket beszél itt összevisz­­sza? Hogy gyűlöli az elátkozott hársfákat? !!!... A vén bolond! Cirkuszol, cirkuszol, mikor neki legtöbb a dolga. A mosnivaló ott fog megbüdösödni, megrothadni a tek­­nőben. Egész nap vele van elfoglal­va, sürög-forog körülötte, ha Mi­hály hazajön, nehogy azt találja mondani, az apjával nem törőd­nek, nem ápolják, s ez a hála! Mint valami gróf, visszautasítja a teát. A finom hársfateát, amibe annyi mézet belepazarolt! A fene vinné el! ... Az öregember még magyaráz­kodni akart, el akarta mondani, hogy miért, hogy is ..., de a dü­hös ajtócsapkodás jelezte, elké­sett ... Tovább köhögött tehát... Nemsokára hazajött az iskolá­ból Ferkó. Nagyapjához behallat­szott jókedvű köszönése, a táska dobbanása, és kérdése: — Hogy van, nagyapa? — Jól, jól, de nem mehetsz be hozzá! Elkapod tőle a betegséget. Különben is alszik. Az ajtó kilincse megmozdult, de nyomban visszapattant, a fiút raj­takapták ... — Nem ér neked a szép szó?! Azonnal gyere ebédelni! Milyen a kezed?! Szentséges ég! Mosod meg azonnal?! És a körmöd! Segíthet­nél vele a macskának egeret fog­ni! Hol az az olló . . . Dühös a menye. Szidja az uno­káját. Lesz panaszkodás, ha a fia hazaérkezik a munkából. Erőt vett rajta a keserűség, a magányosság. Egyedül volt lázával, köhögésével és emlékeivel, melyeket a hársfa­tea felidézett... Üjból látta magát társaival a ka­szárnyaudvaron a fiatal hársfát őrizve. Üjból tűzött a nap. Üjból szidta a parancsnokot, akinek agyában az őrült ötlet megfogant. A kaszárnyaparancsnok, amint öregedett, úgy jött rá napról nap­ra, hogy tulajdonképpen pályaté­vesztett ember. Szülei még a kez­det kezdetén elfojtották természet­­rajongó hajlamait, amikor katonai pályára kényszerítették. De a kor­ral e hajlamok újból kicsiráztak. Ellágyulva nézegetett egy-egy nö­vényt, virágot. Egy szép napon valaki a „ke­gyeibe“ akart férkőzni, és meg­ajándékozta egy hárscsemetével. így kezdődött minden, vagy aho­gyan a kaszárnya lakói mondták, parancsnokuk akkor vált meg az eszétől... Varga Lajos rajza

Next

/
Oldalképek
Tartalom