A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-05-28 / 22. szám
— Sikorska kisasszony. — És hol van Sikorska kisasszony? — Öt szintén odazártam — lendített egyet magán zavartan a portás, — Azért, hogy ... — Hogy addig eltüntessenek minden esetleges nyomot, ahogyan futkosnak ide-oda — mondta Borűvka hadnagy, és kis ideig hallgatta az ajtó mögötti izgatott hangokat. — Akkor most már nyissa ki. A portás bűntudatosan szótfogadott, és Borüvka hadnagy csoportja behatolt a zuhanyozóba. A helyiség tele volt fürdőköpenyes lányokkal, néhányan csupán törülközőjüket göngyölték maguk köré. Ezek hangosan tiltakozni kezdtek. A hadnagy nem törődött a lányok visongásával, határozottan a fülkéhez lépett, amelyben megpillantotta Esztert. Hason feküdt, a tarkóján — furcsa módra éles körvonalú — csúnya seb tátongott, úgyszólván alvadt vér nélkül. A zuhany vize nyilván lemosta a kiserkent vért, így a seb nyílása jól látszott. — Ki fedezte fel, kérem — kérdezte Borűvka hadnagy udvariasan, és végigtekintett a lányokon, akik közül néhányan törülközőbe göngyölve álltak. Ádámcsutkája szemmelláthatólag ugrott egyet. A sorból halálsápadtan, nagyszemű szőkeség lépett. — Én — mondta fátyolos hangon. — A neve? — Alena Pešková. Borűvka hadnagy felsóhajtott, s így szólt: — Jöjjön velem, kérem. És maga jól hallotta azt a beszélgetést? A hadnagy fürkészve nézte Alena Pešková t — Csak azt hallottam, amit Eszter mon dott — váfaszolta a lány. — „Az esztelen fél tékenységed már az idegeimre megy“, mondta és: „Ha nem hiszel nekem, akkor isten áldjon Adieu!“ Adieu — ismételte meg elgondolkodva Borúv ka hadnagy. — Az franciául isten áldjon — csipogta a lány. Borűvka hadnagy csupán elkomorodott, majd így szólt: — És ezelőtt azt mondta, hogy az illető ne várjon rá, igaz? — Igaz. — Maga tudja, ki telefonált? Alena lesütötte a szemét. — No ... — mondta bizonytalanul. — Mondjon el mindent — sóhajtott a hadnagy. — Azt is, amire azt mondják: pletyka. — Igen — nyelt egyet a lány. — Alberto Tossi hívta. Az olasz dzsesszénekes, aki most a Vltavában vendégszerepei. Eszter vele... járt. . » — Hm — mondta1 Borűvka hadnagy. — És.., ■" kiró lehetett féltékeny, nem tudja? Alena megint lesütötte a szemét. A hadnagy várt egy keveset, majd így folytatta: — És még mondja el a pletykákat, kisaszszony. Ez egyáltalán nem inz... indz... ez egyáltalán nem becsületsértés... A maga barátnőjét valaki meggyilkolta. Alena felemelte a fejét, és nagy fekete szemét a hadnagyra szegezte. Borűvka hadnagy zavarában nyakkendőjéhez kapott. — Tudja, nem én terjesztem ezt a pletykát — mondta a lány. — Amolyan nyílt titok ez... Eszter elég sokat érintkezett az... — kis ideig habozott — az igazgató ... elvtárssal... — Hm — köhintett Borűvka hadúagy. — Értem. És különben? — Különben semmi, — mondta Alena már sokkal határozottabban. — Eszter nem volt olyan ... no ... hogy cserélgette volna a férfiakat. Tossit szerette, de az igazgató elvtárs ... ugye ... — Értem —. ismételte meg gyorsan az öreg kriminalista. — És ... hogy úgy mondjam ... szakmai szempontból, jó volt Nakcncová? Alena alig észrevehetően megdermedt: — Hogy érti ezt? — Gondolom ... khm ... mint balett-táncosnő — krákogott zavartan a hadnagy. — Mint •képesített táncművésznő. Hisz ebben a revü ben ő táncolta volna a fő szólót, nemde? — Igen, ő — mondta Alena és elhallgatott. — Tehát jónak kellett lennie? Ültek a hadnaggyal az öltözőben, s Alena fekete szeme valahová a sarokba tévedt. A tükörben megkettőződött az emberpár: a kissé régimódi zakót viselő bátortalan férfi és a fürdőköpenyes törékeny szőkeség képe. — Az tény, hogy Eszter jó táncosnő volt. Az kétségtelen — jegyezte meg, a lány. A hadnagy egy pillanatra sem vette le róla a szemét, s egész halkan ezt mondta: — De? — Az igazság az... — Alena csaknem ingerülten tekintett a hadnagyra — no ... hát az, hogy ezt a szólót eredetileg Žcfárskának kellett volna táncolnia. — Miért? — Mert... De ez lehet, hogy tényleg csak pletyka. Borűvka hadnagy szerfölött elszomorodott, náthegyi kutyára kezdett hasonlítani. — Azért, mert Eszter kisasszony előtt Ztfárska kisasszony volt az igazgató elvtárs barátnője? A lány bólintott: — No, igen — mondta, de azon nyomban hozzátette: — Csakhogy azelőtt ugyanezt Sikorskáról is beszélték, és azelőtt ... azt már nem is tudom, kiről, úgyhogy ez igazán csak pletyka lehet. — A mi dolgunk, hogy ezt kiderítsük. — Borűvka hadnagy köhintett, és továbbfordította jegyzetfüzete lapját. — És most mondja el, mi történt, amikor felfedezte az esetet. — Rettenetesen megijedtem. — Érthető — mondta a hatjnagy. — Érthető — ismételte meg a lány, mint" a papagáj. — És kiabálni kezdtem. Aztán mindnyájan odafutottak hozzám, és jana szintén bejött az öltözőből, még száraz volt, így hát elküldtük Zahálka úrért... a portásért. — jana? — Sikorská. Az öltözőben felejtette a törülközőjét, s míg érte ment, az alatt... A szőkeségnek elcsuklott a hang*a. — ... azalatt történt — fejezte be helyette a hadnagy. — Különben a zuhanyozóból nem ment ki senki? — Nem. Zahálka úr odafutott, és ránkzárta az ajtót. Borűvka hadnagy sokáig nézte a lányt. Alena még most is sápadt volt az ijedségtől, és kissé remegett. A nyomozó szemében valamiféle düh fénye villant. Felsóhajtott. — Köszönöm, Pešková kisasszony — mondta és felállt... A lányok kicserélődtek. A tükör most a bátortalan férfi és egy magas tiziánvörös-hajé lány képét kettőzte meg, aki bizonyára szomorú harcot vívott a ráncokkal, amelyek finom hálót fontak zöld szeme köré. — Az igazgató? — énekelte könnyed hangon. — No igen, néhányszor meghívott vacsorára. Egyszer a Hubertusba — ábrándozott el — De annak már bizony egy hete is lehet. — S azt a nagy szólót eredetileg nem magának kellett volna táncolnia? A tiziánvörös lány felriadt az álmodozásból. — «így bizony, felügyelő úr, így volt az —• nevetett rá a hadnagyra, aki szinte teljesen önkéntelenül ismét a nyakkendő-csomójához nyúlt. Amikor megállapította, hogy az majdnem olyan, mint az ökle, bűntudatosan szorosabbra húzta. A vöröshajú lány mosolya alig észrevehetően elmélyült. — Hogyan? — kérdezte a hadnagy elcsuklő hangon. — Hát úgy, ahogyan már az életben lenni szokott. Akkortájt bolondult meg Jana Sikorská és otthagyta őt... — Kit? — a hadnagy hangja megint elcsuklott. Köhintett egyet. — Hát az igazgatót. Ezért hát körülöttem kezdett legyeskedni. Hisz’ tudja, hogy van ez ... Nem kell ezt magyarázni... — vetette a hadnagyra smaragd tekintetét, s a hadnagy kerek arcát jól látható pír öntötte el — Egyszer lent vagy, egyszer fönt — folytatta a lány, és közelebb ült a hadnagyhoz. — S aztán jött Eszter... no... és hát megkapta ő a szólót. — Nagyon köszönöm, kisasszony — mondta a hadnagy, s akarata ellenére elhúzódott a lánytól. Málek zászlós felemelte a fehér zsebkendőt, amelyben kis réz töltényhüvely feküdt — Hét ötvenhatos — mondta. — A padlón feküdt a fülkék előtt. A gyilkos nyílván szemben állt a zuhanyozóval, ahol a meggyilkolt fürdőit. — Igen — mondta az öreg Seifert doktor. — A lövés iránya szerint állíthatjuk, hogy a meggyilkolt háttal állt a gyilkos felé, és a gyilkos vízszintes irányban a tarkójába lőtt. A lövedék a koponya alján fúrodott be, s a szájon keresztül repült ki. — A fegyvert nem találták meg? — Nem. Jebava elvtársnő... — a zászlós egy sötét kosztümös jólmegtermett asszonyság elé bökött, aki olyan képet vágott, mint egy tetten ért angyalcsináló — ... megmotozta a hölgyeket, mielőtt eltávoztak volna a zuhanyozóból. Az öltözőt szintén alaposan átvizsgáltuk. De... — hajolt a hadnagyhoz — van ennek a dolognak egy bökkenője... tudod, Josef, hogy ebben a színházban van egy csodalövész? Borűvka hadnagy felvonta a szemöldökét. — A portás mondta — tette hozzá Málek. — Hm — a nyomozó szomorú szemét végighordozta az öltözőn, ahol a vizsgálat után még nagyobb rendetlenség volt, mint rendszerint máskor. — Hívják ide a portást, és mondják meg az elvt... a hölgyeknek, hogy felöltözhetnek. Folytatjuk. Köoesdi János fordítása Kosík József rajza
