A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-05-28 / 22. szám

)gy kissé sovány öregúr feküdt az uszo-Edábam a medence szélén, kitéve egész testét a nap sugarainak. „Milyen kellemesen süt a nap — gondolta —, csak meg ne fájduljon a fejem. De ez a meleg jót tesz a reumámnak, és állítólag B-vita'min is fejlődik hatására a szervezetemben. Csak nem szabad túlzásba vinni, nem szabad megsérteni a fokozatosság elvét, ma például tizenhét percet fogok napozni. Hej valaha ...“ — sóhajtott, és bosszankodva nézett körül a hancúrozástól hangos uszodában. „Egy kicsit csendesebbek is lehetnének ezek a taknyos szörnyetegek“ — füstölgött magában. Majd megdöbbenve vette észre, hogy alig egy méterre tőle egy szálas termetű fiatalember telepedett le. Széles vállú, napbarnított ifjú volt, karcsú derekú, keskeny csípőjű, s minden apró mozdulatára gazdagon hullámzottak az izmai. Az öregurat méreg öntötte el. „Íme — gondolta —, ez a mai fia talság. Agya nincs, csak izomzata. Ezeket nem érdekli semmi, ami szent, ami mély, ami ko moly, csak a sport, a tánc, a flört, az ital. Ezek azok az üresfejű izomkolosszusok, akik nek más nem fontos, csak a rock and roll, a mambó, a csacsacsa és az, hogy a Sutyi hány dugót feccelt be a meccsen. Ez is biztosan csőnadrágban jár, hányaveti, vagány, tiszteletien. Ezek a mai fiatalok magyarul sem tudnak tisztességesen, azt mondják: kasa, hullajó, csaj, pacák, pók, ürge .. undorító. Azt hiszik, az elég az üdvösséghez, ha szemtelenül kicsattannak az egészségtől, kihívóan fújtatnak a hatalmas tüdejükkel, pimaszul domborodik az izomzatúk. Érzéktelen, szívtelen süvölvények, az embernek sír a lelke

Közben a fiatalember lehúzta a fapapucsát; hogy a feje alá tegye, A gyors mozdulat közben véletlenül hozzáért az őregúr lábához.

— Bocsánat — mondta, és udvariasan mo solygott.

„Mit vigyorog ez a majom — gondolta az öregúr, magában biztosan azt gondolja, vén szamár, pukkadj meg. Jobb lenne, ha elmenne innen ez a rossz arcú díjbírkozó.“

— Miért nem megy úszni? — kérdezte a fiatalembertől, miközben borzadva képzelte el, amint ez a felfuvalkodott .Tarzan hatalmas loccsanással ugrik a vízbe, miközben a parton szemérmetlen fiatal fruskák bámulva nézik. A fiatalember azonban szomorúan rázta a fejét.

— Nekem nem szabad úsznom.

Az öregúr felfigyelt, és kellemes borzongás futott át a testén.

— Miért nem? — kérdezte mohón.

— Rossz a szívem — mondta a fiatalember —, most volt szívizomgyulladásom, és el vagyok tiltva minden sporttól.

Az öregúr élénken bólogatott.

— Az orvosi utasítást be kell tartani, a szívvel nem lehet tréfálni: Én sok mindenen ke resztülmentem, és hogy itt vagyok, azt -csak annak köszönhetem, hogy olyan erős szívem van, mint egy bivalynak. Egy kicsit ideges, de teljesen egészséges.

— Jó a bácsinak — mondta a fiatalember.

— Hát igen — bólintott az öregúr, és egy

kicsit kihúzta a mellét —-, az ember persze örökli a szervezetét. De hát igazán nem látszik magán, hogy beteg — folytatta jóindulatúan —, olyan, mint egy díjbirkózó.

— Sok bennem a víz, azt mondták az orvosok — válaszolta a fiatalember —, nem egészséges a vesém. A bácsinak jó a veséje?

— Mint egy bivalyé — mondta kedvesen mosolyogva az öregúr. — Sok megpróbáltatáson mentem keresztül, de a vesémre mindig számíthattam. Pedig nem vagyok mai gyerek — tette, hozzá kérkedő jókedvvel.

— Miért, a bácsi hány éves?

— No, mit gondol?

A fiatalember gondolkozott, az öregúrnak egyszerre a torkában dobogott a szíve. „Most kiszolgáltattam magam ennek“ — gondolta rémülten. A fiatalember habozva válaszolt:

— Már biztosan negyvenéves is tetszik lenni...

Az öregúr szinte megnőtt egy fejjel, jóindulatúan, a kiált ijedségtől egy kicsit remegve mondta:

— Ügy nézzen rám, fiacskám, hogy hatvanegy múltam. Ugye, ki mondaná? Ha az ember vigyáz magára, rendes időben lefekszik, akkor meg tudja őrizni az egészségét. Hopp!

Ez a felkiáltás azt jelentette, hogy hirtelen ránézett az órájára, és meghökkenve látta, hogy már húsz perce fekszik a napon.

—Hát minden jót, fiatal barátom! — mondta barátságosan. — Csak vigyázzon magára! Óvatos életmóddal szép kort érhet meg.

Fütyörészve, ruganyos léptekkel ment az öltözőbe, „Eltúlozzák a Hálálok hibáit'' — gondolta —, irigy vénemberek, akik nem látnak túl a köszvényükön. Megvan a bajuk ezeknek a szegény fiataloknak is, hadi generáció ez, nem olyan szívós, mint a mienk.“

A fiatalember is elégedetten napozott tovább. Ügy érezte, igenis van aranyhíd az egymással szemben álló nemzedékek között.

FELEKF LÁSZLÓ

h unalom epizódja

Sokéig váratott magára az útlevél. Hiába leste a postást, nem hozta. Aszalón, a nővéré nél töltötte a vakáció legizgalmasabb hónapját, a júliust, és mert rettenetesen félt az unalomtól, a legszörnyübb emberi érzéstől, könyvekbe temetkezett. Nyíró regényeibe és egyebekbe amelyek a poros és csendes faluban fellelhe tők voltak.

Félig leeresztett redőny mögött, a díványon feküdt naphosszat és csak akkor hagyta abba az olvasást, amikor már fekete karikák perdül tek ki a szemhéjai közül. Vagy ha kínos és alattomos vágyak kerítették a hatalmába Olyankor képtelen volt olvasni, a sorokon fut tatni szemét, a mondatok értelméből és szép ségéből semmit nem fogott fel.

Képzeletében minduntalan megjelent az a bizonyos nő, akinek sem kora, sem neve nem volt. Teljesen észrevétlenül jelentkezett, nem törleszkedett, nem kopogtatott a homloka fa Ián, befészkelődött a vérébe, a tudatába, az idegeibe. Nem tudta, milyen a haja, a szeme, vagy az arca, a mellét látta csak, amely érett és duzzadt volt. a hasát és a combjait.

Soha nem tört rá zajjal, társalogni sem társalgót! vele, hogy szeretsz, nem szeretsz, elveszel feleségül vagy taképnél hagysz, a tes temet akarod-e csupán, vagy a telkemet és mindenemet is, csak megjelent előtte, mint a látomás, s azokban a pillanatokban kénytelen volt félretenni a könyvet, néznie, bámulnia kellett az erős és formás combokat.

Lángot vetett a szeme, egyre nyugtalanabbul

hánykolódott a díványon, izgetl-mozgott busz szán, mint a koravén és ideges gyermek, majd görcsösen megmerevedett a teste, mintha a heverő lett volna az a bizonyos nő . . Reiecsim paszkodott, nem engedte menekülni, a karjai ba zárta, a hasa alá teperte, így birkózott vele mindaddig, amíg csak meg nem únta, amíg meg nem könnyebbült.

S akkor a képzeletbeli nő egyszerre eltűnt mintha ott sem lett volna, undorral gondolt rá és magára, kicsit szégyellte is a dolgot, igyekezett gyorsan eltüntetni a nyomokat, rendbeszedte a ruháját, és újra beletemetkezett a könyveibe.

Tizenhét éves volt és az útlevelét várta. Kéz detben szökött a határon, később hivatalos irományokat kapott. Magyarországon tanult, s vissza akart menni Csehszlovákiába.

Nővére a Tanácsházán dolgozott, sógora Miskolcon a pénzügyőrségen, reggel elmentek és este jöttek vissza. Unatkozott. Már a köny veket mind felfalta és akkor még jobban unat kozott.

Egy napon a nővérének is bevallotta, hogy szörnyen unatkozik, nincs ismerőse, cimborá ja, de könyve sincs már, ajánljon valamit, mit tegyen, mit csináljon, mivel űzze az időt?

— Menj el Köpecziékhez, Köpeczi Piroskáékhoz, nekik van könyvük, kölcsönözz tőlük — ajánlotta a nővére.

— Hol laknak?

— Az Alvégen. Kettöszáztizes házszám.

— Ismerősök?

— Jó embereink.

Könnyű nyári ingben, rövid nadrágban ment be a faluba. Fütyörészve, zsebredugott kézzel, mint afféle gondtalan és szabad diák. Nem ismert senkit, nem köszöntött senkit, a mellette elhaladó szekerezőket észre sem vette, egyre csak a házszámokon járt a szeme.

— Kettőszázhat . . . kettőszáznyolc .. . kettőszáztíz ... — motyogta magában és bekanyarodott a ház elé.

Nagy gödröket, kerék kivájta nyomokat ugrott át és olyan lendülettel, mintha át akart volna lendülni a száraz fakapun, amely az útját állta. Belesett az udvarba, de a napon sütkérező tyúkokon kívül nem látott mást.

Az udvar egy része tele volt lim lommal, az eresz alatt erős paprika száradt, a fészer előtt rozsdás eketaliga árvult, a vályú melletti tócsában libák és kacsák totyogtak, a háztetőn pedig a 'mezőről visszaérkező galambok pihentek. Csupán a nyitott ajtó jelezte, van bent valaki.

—Halló, ki van otthon? — kiáltott be az udvarba.

Egy lány hajolt ki az ajtón, akiről a nővére néhányszor már elmondotta, hogy szép, kedves, baráságos és a fiúk társaságát sem veti meg. A nevét nem tudta megjegyezni, nem is érdekelte. Rajta felejtette a szemét.

Cifra kendő volt a fején, kék blúz a mellén és sötét szoknya a hasán és a combjain. Az orra enyhén, izgatóan görbült, a szája vastag és húsos, teljesen érzéki száj volt.

Bátortalanul jött ki a kapuhoz, talán ő is azzal a gondolattal foglalkozott konyhai magányában, mint a fiú korábban a díványon, s most mintha megrettent volna bujaságától, félénken nyitott kaput és találgatta magában, vajon miért jött és mit akar?

12