A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-05-21 / 21. szám
— Hallgass, ostoba fehérszemély ... A házad leégett. Alig egy órája ... — Paduraru Itt kénytelen volt szünetet tartani: a fiatal elnöknek úgy összeszorult a torka, hogy nem kapott levegőt, lljana pedig már a kezét tördelte. — Csend, ostoba asszonyl Az elnök elvtárs megmondta, hogy holnap, amikor hazajössz, a viskód helyén olyan házat ^találsz, amilyfen •nem volt sem az öregapádnak, sem a dédapádnak ... Csak hagyd el a siratót... A gyerekek éjjelre ott maradnak a napköziben... De aztán egy hangot se! A fiatal elnök könyörgő tekintettel nézett lljanára: ha lehetséges, ha megteheted ... Szavamat adom ... Szegény lljana ... Fogait szorosan összezárta, kérges kezét ökölbe szorította keményen, a mellét verte, napbarnított arcán pedig patakzottak a könnyek, áliáról leperegtek a térdére, és két nedves foltot hagytak kartonszoknyáján... s' Az öreg Paduraru levette a sapkáját, megkönnyebbülten sóhajtott, s megtörölte a homlokát, s — Ez megvolna, elnök elvtárs... Ha egyszer megindult a könnye, nem lesz siratóének ... Mehetünk a házat építeni... És a házat fölépítették, összeverbuválták valamennyi Padurarut, dolgoztak estig, dolgoztak egész éjszaka, s reggel újból serényen folyt a munka. Eltakarították a régi ház maradékát, a falu szélén egy vízmosásba hordták. Az udvar végébe, az öreg diófa alatt épült fel az új ház. Cseréptetőt kapott, hogy le ne égjen többé. Lepadlózták mind a három szobát meg a konyhát is. Oj ajtókat, új ablakokat raktak be, s még be is mázoltak mindent halványzöldre, mint a régi házban volt. Másnap estefelé már csak a legöregebb Paduraru buzgólkodott az udvarban: a lakatot szerelte föl az új ajtóra, hogy szükség esetén be lehessen zárni. Az egész falu népe az utcán tolongott. A helybeli orvos gondolatokba merülve kissé félrehúzódott; nyilván azon sajnálkozott, hogy „Bölcsességek" című gyűjteményének talán legértékesebb lapjától fosztották meg ... Hirtelen néma csend támadt. Az utca végében feltűnt egy sovány, alacsony a^zonyka, három fiú ment utána, szorosan fogva egymás kézét. Lassan közeledtek, majd futásnak eredtek, aztán ismét lelassítottak, alig húzták a lábukat... A kapu előtt meg411tak mind a négyen. Az özvegy égnek emelte mind a két karját, de aztán erőtlenül visszahullajtotta a gyerekek vállára — és kibuggyantak a könnyei, megreszketett az ajka. Ekkor azonban a legöregebb Paduraru ismét elvörösödött, és rákiabált lljanára, mintha a lánya volna: — Hallod-e, ne komédiázz itt nekem, mert nem állok jót magamért! Menj inkább, nézd meg a házadat! Már csak be kell vakolni, ki kell meszelni... Könnyű mondani, hogy „menj“... A tömegből kilépett egy ősz hajú Paduraru öregasszony és odament Ujanához. — Gyere no, nézzük meg... Nyomukban szótlanul beözönlött a tömeg. Először az ősz hajú Paduraru anyónak tetszett meg a ház. Aztán megtetszett a fiúknak is. A legidősebb nem is állhatta meg, hogy egy ceruzacsonkkal rá ne cirkalmazza a friss festékre: „Paduraru“, amiért az ősz hajú asszony megszidta. A legkisebbnek pedig — vagy a sok izgalomtól, vagy azért, mert megfeledkezett róla — csöpögni kezdett a nadrágja. Tócsa lett tőle a padlón, amiért viszont az ősz hajú öregasszony megdicsérte. Ami pedig a házat illeti, arra valóban nem lehetett panaszuk. A padláson lisztet taláitak, a szobában új ágyakat, még petróleumlámpa is függött a mennyezetről, mellette egy doboz gyufa. Az emberek lassan szétszéledtek ... Amint besötétedett, kivilágosodtak- az új ház ablakai, lljana a gyerekeket fektette le. De valahogy túl sokáig voltak világosak ezek az ablakok, rég elmúlt már éjfél, s még mindig nem aludt ki bennük a fény ... Az is igaz, hogy az egész faílu nehezen aludt el ezen az éjszakán: a rossz nyelvek azt rebesgették, hogy lljana úgysem mond le a siratóról... Igaz, csak egy éjjel voltak a gyerekei fedél nélkül, de egy Paduraru asszony akkor is elmondja a siratóéneket, ha csak egy éjjel voltak fedél nélkül a gyerekei... lljana siratóéneke azonban elmaradt. Nem lehetett hallani másnap éjjel sem, a harmadikon sem, pedig napkeltéig világítottak az ablakai, s maga lljana meggyötörtén, szomorúan járt-kelt, bármihez fogott, minden kiesett a kezéből — Negyednapra vasárnap volt. lljana megkérte a sógorasszonyát, hogy ügyeljen a gyerekeire, míg ő oda lesz az erdőben gombát szedni. Azt beszélték, hogy a minapi eső után hihetetlenül sok a gomba az erdőben. Egyik-másik szomszédasszony ajánlkozott, hogy vele megy, de Iljanának valamiért nagyon sietős volt a dolga. Valóban langyos eső esett, de nyilván kevés gomba nőtt a nyomában; lljana késő délután tért vissza, mégis alig egy tucatot hozott a kosarában. Igaz, a rossz nyelvek azt is híresztelték, hogy gomba ide, gomba oda, déltájban az erdő sűrűjéből egy asszony siratóéneke hallatszott... Olyan keserves volt az a sirató, hogy az ember szíve majd beleszakadt... Nyilván pletyka volt a hír — ezek a rossz nyelvek mindig kitalálnak valamit... Egy valami azonban mégis gyanús volt: attól a naptól fogva lljana kerülte a fiatal elnököt. S ha mégis összetalálkozott vele, lehajtett fejjel gyorsan elsiklott mellette. Ez többször is megismétlődött, míg egyszer a fiatal elnök megállította Iljanát. — lljana, miért vagy olyan szomorú? lljana fölemelte a fejét, a szempíllái megremegtek, majd megnyugodtak, a tekintete mosolygott. — Miért volnék én szomorú? Elmosolyodott a fiatal elnök is. — Ogy látszik, tévedtem ... •— Persze, hogy tévedett..« lljana búcsúzóul rámosolygott a férfira, és továbbment. Szaporán lépkedett, magasra emelt fővel, s esak az útszéli akácfák árnyéka vibrált fekete szemének tiszta tükrén... 13 Kosík József rajza MARÁZ LÁSZLÓ fordítása Petiik Jó,: ef * Hajnali tűz Menyegzőnk égi asztalán Az oltalmazó boltozat a Hold kiürült tálca, omladozik felettünk, tűzhalom lettünk, sima rét,mélyebbre nem görcsökben izzó ránca. roskadhatunk, fájó üszők s rom lettünk. Remegő láng a nagyvilág Csupa sajgás és nyilallás, jéghideg tenyerében. emésztő idegjáték: Üres bádogtányér a Hold, mintha álmodnál tűz alatt, fakul az égi ében. Mintha tűz felett hálnék. Megtorpant játék Mertem mélyen szemébe nézni, játszani vele álszerelmesen, nem féltem, hogy szívem eléri, és hogyha mégis — azt hittem, könnyű, könnyű lesz felejtenem. De ő csak szegény, gyenge lány volt, kinek az élet nem bohó szerep. Szívében titkon a vágy lángolt, bár féltve védte, a szeme könyörögte, hogy szeret. Nem merek már szemébe nézni, s játszani vele álszerelmesen. Rájöttem, hogy komolyra érti, talán még én is ... és akkor nehéz, nehéz lesz felejtenem. Egy gémeskút tűnődése Cseklés felé a Nagyréten át nyílegyenesen visz az út, félúton, vén eperfa alatt áll az utolsó gémeskút. Nem is kút már, az ágas áll csak, megdőlve mered fölfelé; amily magasan trónolt egykor, akkora most a szégyene. Gémjéből kurta csonk maradt csak, szélben nyikorgó pudvafa, rikoltva messze elkerüli a mező vándormadara. Én értem csak e vén kút búját, fénykora emlékemben él, hány napszámos oltotta szomját az eperfa hős tövinél! * A verseket Petrik József „Színváltozás“ című most megjelent kötetéből vettük, amely kapható Szlovákia összes könyvesboltjaiban.
