A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-05-21 / 21. szám
Mikor mondjuk egy falura, hogy nagy? Ötszáz porta elég hozzá? Mert ha igen, akkor Kumpena Veke ugyancsak nagy falu: ezer valahány házat számlál. S hogy mennyit tesz ki az a „valahány“ — csak a jó ég tudja. Ebbe őszült bele négy tanácselnök, s deresedik már az ötödik is, bár alig került ki a legénysorból. Arról van szó, hogy hihetetlenül energikus népség Kumpena lakossága. Itt nap mint nap valakit fogadnak, valakit búcsúztatnak, szinte mindennap összeroskad egy vityilló a falu egyik végében, a másikban pedig már villogtatja is tiszta ablakait egy vadonatúj házikó. Meg aztán, fölösen sok humorérzék szorult a kumpenaiakba. Mondjuk, népszámlálás folyik. Némelyek, akikben több a dicsőségvágy, feliratkoz nak kétszer-háromszor is, mások meg egyszer sem, mondván: hadd lám, eszébe jutunk-e valakinek, és mikor? Az efféle tréfákat könnyű véghezvinni, hiszen fél Kumpena egyforma névre hallgat: itt mindenki Paduraru. Még Iván Ivánovics Paduraruból is akad négy. A két helybeli iskola tanítóinak az egyharmada, a tanulóinak több mint a fele Paduraru — az osztálynaplókban két-három oldalt is elfoglal a „P“ betű. Azt beszélik, hogy háromszáz esztendővel ezelőtt egyetlen Paduraru volt csak a faluban, s a mostaniak mind az ő leszármazottjai. Ma már nehéz ezt elhinni, annál is inkább, mert a Paduraruk között rengeteg ugyan a rokon, de akadnak olyanok is, akik még csak nem is komái egymásnak. Mégis valószínű, hogy ugyanattól a Padurarutól származnak mind, mert valamennyien meg vannak áldva, egy csodálatos tulajdonsággal: remek a hangjuk. Olyan csengő, dallamos hangja van mindegyiknek, hogy ha néhány Paduraru összeverődik, alig várja az ember, hogy dalra zendítsenek. És olyankor, talán életében először, elkeseredik az ember a saját neve miatt: milyen jó lett volna Padurarunak születni! hall, összeszorul tőle a torka. Végül is arra az álláspontra helyezkedett, hogy emberek vagyunk, ha valakit keserűség ér, nem lehet megtiltani neki, hogy úgy öntse ki a bánatát, ahogyan kedve tartja. Ahány Paduraru aísszony, természetesen mind másként sirat. Némelyek * versben mondják a siratót, mások prózában. A tehetségesebbek a helyszínen rögtönöznek, előadás közben, mások ügyesen felhasználják a hagyományokat. Előfordul persze komplikáció is, sőt volt már példa nyilvánvaló plágiumra is. A Paduraru-öregasszonyok közül néhányan, akik tekintélynek számítanak a siratásban, ádáz küzdelmet folytatnak az elsőbbségért. Pontosabban szólva: csak a második meg az utána következő helyekért folyik a harc, mert az elsőséget már tíz és egynéhány éve Iljana Paduraru tartja, egy apró termetű, szép fekete szemű özvegyasszony. Lehet, hogy furcsán hangzik, de Iljana két-három siratóénekkel nem mondott többet életében. Utoljára három esztendeje hallhatták őt, a férje temetésén, akit súlyos operáció után vitt el a halál. Nem tartott soká a siratója, csak amíg a koporsót vitték, de az a nap úgy került be a falu történetébe, mint leggyászosabb nap a tatárjárás óta... A fiatal elnöknek szerencséje volt: akkor még egyetemre járt, és csak a rövid tartalmát hallotta annak a siratónak, de attól is úgy összefacsarodott a szíve nyomban, hogy azóta iparkodott messze elkerülni az özvegyet, az igazat megvallva, félt is tőle egy kicsit. Iljana szerény, csendes asszony volt, és olyan dolgos, hogy zárszámadáskor semmivel sem kapott kevesebbet, mint a brigádvezetők. Három gyerek maradt a férje után, tisztán, takarosán járt mind a három: a legidősebb — második osztályos volt — még azt is megfogadta, hogy jeles tanuló lesz, amiért aztán nem is állhatta őt a többi kis Paduraru: amúgy is sok volt a Padurarukból a jeles tanuló. A helybeli dalárdának csupa Paduraru tagja van — igaz, a rossz nyelvek szerint ez teljességgel érthető, hiszen a karnagy is Paduraru. Messze földön híressé tette a falut a Paduraruk csengj hangja, de az igazat megvallva, elég sok bajt is okoz. Ha gyűlésen 'fölmegy az emelvényre valamelyik Paduraru, addig ontja a szót, míg maga meg nem únja: közönséges halandó képtelen félbeszakítani őt. Ami a Paduraru-nemzetség férfitagjait illeti: csodálatosan összetartanak, amikor közös tehetségük ről van szó, és a világért sem gáncsoskodnának egymással. Ellenben ha a Paduraruk közül két asszony hajbakap, a pletykahordó vénasszonyokra semmi szükség: nélkülük is tudomására jut az egész falunak, min kéz dödött a vita, és mivel végződött. Mindez, persze, mit sem számítana, de mint már szó esett róla, Kumpena valóban nagy falu, és a lakosainak a fele Paduraru. Nem múlik el nap úgy, hogy ne szülessen új Paduraru, a legöregebbjével pedig az Is megesik, hogy meghal közülük valaki. Micsoda temetést rendeznek olyankor, micsoda siratóénekekkel rukkolnak ki az asszonyok! Hátborzongatóan tudnak siratni, úgy jajveszékelnek, hogy összefacsarodik az ember szíve, s bár fogalmad sincs róla, kit temetnek, úgy elfog a kétségbeesés, mintha a legjobb barátodat vesztetted volna el. Még az sem volna baj, de a Paduraru asszonyok szeretik, ha sirathatnak. Bámulatosan leleményesek, ha ürügyet kell keresni. Bevonul az unokaöccse? Siratja. Elkóborol a borjú az erdőben? Siratja, összeveszett a férjével az anyósa miatt, vagy az anyóssal a férj miatt? Ojabb siralom. És ha mindehhez hozzászámítjuk, hogy Kumpena nagy falu, és lakosainak több mint a fele Paduraru, s ha meggondoljuk, milyen csengő, ékes hangjuk van ... Igaz, nagyon szívesen hallgatják ezek az asszonyok a mások sirató énekét is. Ilyenkor meg sem moccannak, meghallgatják a siratást elejétől végig, aztán pedig értékelik: milyen volt irodalmi, zenei és előadási szemszögből nézve. Ami a férfiakat illeti, elég a bajuk. A férfinép általában nehezen viseli el a könnyeket, márpedig ha egy Paduraru asz szony siratóénekbe fog, tengerré árad a könnye... Különösen nehéz a helyzete a helyi értelmiségnek. Igaz, mindegyikük másként vélekedik a halottslratókról. A középiskola igazgatója például, aki történelem szakos, történelmi összefüggéseiben szemléli a siratóénekeket, s az ilyen tudományos elmélkedés némileg nyugtató hatást gyakorol rá. A helybeli orvos, aki — sok minden egyeben kívül — népi szokások gyűjtésével is foglalkozik, ujjongva fogad minden új siratóéneket. hiszen ez újabb lapot jelent vaskos kéziratában, amelynek velős címe csak egy szó: „Bölcsességek". Ami az agronómusbói lett fiatal kolhozelnököt illeti — a neve természetesen Paduraru —, neki még nincsen határozott véleménye a kérdésről. Csak azt tudja, hogy ha siratóéneket Iljana házikója a falu szélén állott, kicsiny volt, de lakályos, a fedele rozsdaszínű zsúpszalma. Igaz, keveset tartózkodtak benne: az ajtón szüntelenül ott lógott a lakat, süttette hasát a nappal. A gazdasszony hajnaltól késő estig a határban dolgozott, a gyerekek a napköziben voltak. Esteledett már, amikor a három fiú hazaindult, szótlanul, sorban, szorosan fogva egymás kezét. Megjött aztán Iljana Is, füstölt a kémény, világítottak az ablakok, másnap pedig, alighogy megpirkadt, ismét helyén lógott a lakat, hogy feljöjjön a nap és megmelengesse kissé. Egy nyári napon, a legnagyobb kánikulában, nem tudni, mitől, kigyulladt a ház. A gazdasszony, persze, nem volt otthon. Pillanatok alatt leégett minden: mire összeszaladtak a szomszédok, már csak a csupasz falakat találták meg a1 forró pernyét. Nyikita apó, a legöregebb Paduraru a faluban, fölvette a megforrósodott lakatot, sarkával beletaposta a földbe, hogy lehűljön, s felsóhajtott: — Most aztán lesz siratóének ... Az elnök is ott-termett hamarosan, bár a szűk utcában oly lassan döcögött az autója, mintha minden pillanatban kész volna visszafordulni. Iljana nem volt még otthon. De a házikó olyan szánalmas volt, csupasz, üszkös falai olyan reménytelenséget árasztottak magukból, hogy már ettől is ősszeszorult az ember torka. A fiatal elnök mohón elszívott egy cigarettát, ivott egy bögre vizet, amit a szomszédok hoztak, majd ismét rágyújtott. Megkérdezte, hol dolgozik Iljana. Azt mondták, éppen a szomszédos kolhozba ment, a cserevetömagot tisztították. Az elnök beültette autójába a legöregebb Padurarut, és elindultak a szomszéd kolhozba. Hogy miről tárgyaltak a kocsiban, senki sem tudja, de nem is nagyon volt idejük tárgyalni: egy kőhajtásnyira van a szomszéd kolhoz, és az út sima. Amikor a hombárhoz értek, Nyikita apó nagy izgalommal kiszállt az autóból, az elnök pedig leült egy gabonahalom mellé, s lassan áteresztett ujjai között egy marék gabonát, mintha a szemeket számolgatná. Iljana éppen akkor terített a fűre tiszta szakajtókendőt, kezdte kirakni rá az ebédjét... Amint megpillantotta a két férfit, elakadt a lélegzete, riadt tekintetét Nyikitára szegezte. Az öreg Paduraru elszántan odament hozzál — Ide hallgass, Iljana... Szegény asszony... Néma tekintete segítségért esdekelt, a szeme felakadt... Alig hallhatóan suttogta: — Nyikita apó... Az öreg Paduraru azonban — nemhiába hozták el őt autóval! — elvörösödött, és rákiabált Iljanára, mintha a lánya volna: — Hallod-e, ne komédiázz itt nekem, mert nem állok jót magamérti A fekete szemek megrebbentek. — Nyikita apó...
