A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-04-30 / 18. szám
Hanem festék ide, festék oda, azért ügy látszik, mégis csak a tanítóknak volt igazuk: ezt a mesterséget meg kell tanulni. De a tanulásról még csak álmodni sem lehet. Hogy is gondolhattam volna erre, hisz a bátyámról semmi hir sem jött, és anyám a világ minden kincséért se engedte volna el egyetlen fiát, a „két család dzsigitjét és gondviselőjét“ — erről beszélni sem mertem. De az ősz, mintha csak bosszantani akart volna, olyan szépséges volt, hogy csak lefesteni lehetett. Leapadt a jeges Kurkureu, a sekély szakaszon a csupasz sziklákat sötétzöld és narancsszínű moha lepte be. A korai fagy vörösre fes tette a meztelen, zsenge füzest, de a nyárfák még őrizték összezsugorodott, sárga leveleiket. A csikósok füstös, esőverte jurtái ott feketéinek az árterületen, a vörösre fakult sarjú ban, és a tetőnyílások felett kék, illatos füst kacskaringózott. Ősziesen erős hangon nyerítettek a sovány csődörök, a kancák szétszéledtek, és most már tavaszig nem lesz könnyű a ménesben tartani őket. A hegyekről visszatért jószág csordában bolyongott a tarlón. A megsötétedett, kiszáradt sztyeppet keresztül-kasul szelték a patáik taposta ösvények. Nemsokára elkezdett fűjnl a pusztai szél, elsötétült az ég, hideg eső esett- a hó hírnöke. Egyszer egy napon, amikor tűrhető volt az idő, lementem a folyóhoz — nagyon tetszett nekem a homokzátonyon az egyik égővörös berkenyebokor. Leültem nem messze a gázlótól a füzesben. Esteledett. Ekkor hirtelen megláttam két embert, akik alighanem a folyón át gázoltak. Danijar és Dzsamila volt. Le nem tudtam venni a szemem komor, gondterhelt arcukról. Danijar gyors léptekkel haladt, vállán hátizsák, nyitott köpenyének alja elnyűtt szurkosvászon csizmaszárát csapkodta. Dzsamila fehér kendővel kötötte be a fejét, a kendő már hátracsúszott tarkójára. Tarka ünneplő ruhája volt rajta — ezt szokta viselni, ha a vásárra ment — a ruha felett rövid, tűzött bársonykabátkát viselt. Egyik kezében kis batyut vitt, a másikkal a férfi zsákjának a szíját fogta. Egy-egy szót váltottak menet közben. Már ott mentek az ösvényen, túl az árkon, az árvalányhaj bozótban én meg utánuk néztem, de nem tudtam, mit tegyek. Talán kiáltsak utánuk? De nyelvem szinte szájpadlásomhoz tapadt. Már az utolsó bíborszinű sugarak tűztek keresztül a helyek fölött gyorsan tovasikló, tarka felhővonulaton, majd nyomban sötétedni kezdett. Danijar és Dzsamila vissza sem nézett, a vasúti elágazás felé tartottak. Vagy kétszer felbukkant még fejük az árvalányhaj bozótban, aztán eltűntek. — Dzsamila... a... a! — kilátottam teljes erőmből. Jeges víz fröccsent arcomba, ruhám átnedvesedett, de én csak futottam tovább, nem is néztem, hova lépek, míg csak meg nem botlottam valamiben, s nagy lendülettel el nem vágódtam. Csak feküdtem mozdulatlanul, fel sem emeltem a fejem, arcomat elöntőtték a könnyek. A sötétség mintha egyszerre rám szakadt volna. Halkan, bánatosan suhogott az árvalányhaj hajladozó szára. — Dzsamila, Dzsamila! — zokogtam fuldokolva, s szememből sűrűn omlottak a könnyek. A hozzám legközelebb álló, legdrágább emberektől kellett elszakadnom. És csak most, a földön fekve ébredtem hirtelen annak tuda tára, hogy szerettem Dzsamilát. Igen, ez volt az én első, de még gyermekkori szerelmem. Sokáig feküdtem ott, fejem könny áztatta karomra hajtva. Nemcsak Dzsamilától és Da nijartól búcsúztam, hanem gyermekkoromtól is. Amikor hazakeveredtem, sötét volt már, az udvaron nagy riadalom fogadott. Kengyelek csörögtek, valaki lovakat nyergeit, a részeg Oszmon pedig összevissza száguldozott lován, és teli torokból ordítozott: — Rég ki kellett volna üldözni a faluból ezt 1* a fattyú kutyátl Micsoda szégyen-gyalázat az egész törzsre! Csak kerüljön a kezembe, azon nyomban megölöm, bánom is én, ítéljenek el — nem tűröm el, hogy mindenféle jöttment megszöktesse asszonyainkat! Lóra, dzsigitek, nem menekülhet, az állomáson utolérjük! Meghűlt a vér az ereimben: hová vágtatnak ezek? De láttam, hogy az üldözők az országúton mennek az állomásra, nem az elágazás felé tartanak. Ekkor észrevétlenül belopóztam a házba, és tetőtől talpig beburkolóztam apám subájába, hogy senki se lássa könnyeimet. Mennyi szóbeszéd és pletykálkodás volt a faluban! Az asszonyok egymást túlkiabálva szidták Dzsamilát: — Milyen ostoba! Elmenni egy ilyen család ból, sárba taposni a boldogságát! — Azt szeretném tudni, mi szédítette meg? Hisz más sincs azon a legényen, mint a köpenye meg a rongyos csizmája! — Hát persze, nincs tele az udvara jószággal! Senkije sincs, csavargó, hátán háza, kebelén kenyere. Nem baj, majd észre tér az a szépség, de akkor már késő lesz. — Én is azt mondoml Hát Szádik talán nem férj, nem gazda? Első dzsigit a faluban. — És az anyósa? Ilyen anyóst nem mindenkinek ád az isteni Hol talál még egy ilyen asszonyt? Egy szó mint száz, tönkreteszi az életét az az ostoba. Talán én voltam az egyetlen, aki nem ítélte el Dzsamilát, egykori ángyomat, Igaz, Danijar vagyona csak az ócska köpeny meg a lyukas csizma, de én tudtam, hogy a lelke gazdagabb bármelyikünknél. Nem, nem hittem el, hogy Dzsamila boldogtalan lesz vele. Csak anyám miatt fájt a szívem. Mintha Dzsamilával együtt az ereje is elhagyta volna. Elcsüggedt, arca megnyúlt, és emlékezem, sehogy sem tudott belenyugodni abba, hogy az élet néha váratlanul széttöri a régi kereteket. Ha a hatalmas fát kicsavarja a vihar, nem tud többé fölemelkedni. Azelőtt anyám senkit sem kért arra, hogy fűzzön be neki a tűbe, büszkesége nem engedte. Most azonban az iskolából hazatérve azt láttam, hogy reszket anyám keze, nem látja a tű fokát és sír. — No, fűzd már be a fonalat! — kért engem, nagyot sóhajtott, majd így folytatta: — Elvesztettük Dzsamilát... Pedig micsoda gazdasszony vált volna belőle a családban! Elmenti Megtagadott bennünket!... De miért ment el? Tán rossz volt neki minálunk? Szerettem volna átölelni, megnyugtatni, elmondani neki, milyen ember Danijar, de nem mertem, mert ezzel egész életére megbántottam volna. Egyszer azonban mégis kiderült, hogy önkéntelenül bár, de nekem is volt szerepem ebben a históriában. Hamarosan visszatért Szádik. Bánkódott perszer, de közben részeg fejjel ilyesmiket mondott Oszmonnak: — Ha elment, sebajl Majd megdöglik valahol! Van itt nálunk éppen elég asszony. Még az aranyhajú asszony sem ér annyit, mint a leghitványabb legény. — Ez igaz! — helyeselt Oszmon. — Csak az a kár, hogy annak idején nem került a kezem közé az a Danijar, megöltem volna — és készl Az asszonyt meg ló farkára kötöttem volna hajánál fogva. Talán délre mentek a gyapotföldekre, vagy a kazahok közé, nem először történik, hogy csavarog az a fickó! Csak az nem fér a fejembe, hogy történt mindez, senki nem is sejtette, még csak eszébe se jutott volna senkinek. Ezt az asszony főzte ki egymaga, a szégyentelen! Hej, ha kezembe kerülne... Ha ilyenféle beszédet hallottam, kedvem támadt volna megmondani Oszmonnak: „Nem tudod elfelejteni, ugye, hogy megleckéztetett Dzsamila annak idején a szénakaszáláskor! Aljas fickó vagy!“ Egyszer otthon ültem, és valamit rajzoltam az iskolai faliújságra. Anyám a kemencénél tett-vett. Hirtelen berontott a szobába Szádik. Sápadt volt, a szemét gonoszul összehúzta, nekem rohant, és az orrom alá dugott egy papírlapot: — Te rajzoltad ezt? Meghökkentem. Az én első rajzom volt. Az élő Danijar és Dzsamila tekintett rám abban a pillanatban. — Én rajzoltam. — Ki ez? — nyomta ujját a papírra. — Áruló! — vágta arcomba Szádik. Apró darabokra tépte a rajzot és kiment. Csak úgy dörrent az ajtó, ahogy becsapta maga mögött. Hosszú, nyomasztó hallgatás után anyám megszólalt: — Te tudtad? — Igen, tudtam. Milyen szemrehányóan és értetlenül nézett rám, a kemencéhez támaszkodval És amikor azt mondtam: „Lerajzolom őket megint“ — szomorúan, tehetetlenül csóválta a fejét. Minden összefolyt a szemem előtt, a papírdarabkák mintha élnének, táncoltak a földön. Ügy belevésődött az emlékezetembe az a pil lanat, amikor Danijar és Dzsamila fám tekintett a rajzról, hogy hirtelen Danijar dalát véltem hallani, amit akkor énekelt, azon az emlékezetes augusztusi éjszakán. Eszembe jutott, hogyan távoztak a faluból, és szinte elviselhetetlen vágyat éreztem, hogy én is elinduljak az úton, mint ők, elinduljak a boldogság leié vezető nehéz úton, bátran, elszántan. — Elutazom tanulni... Megmondom apámnak. Festő akarok lennil... — jelentettem ki szilárdan anyámnak. Meg voltam győződve, hogy szemrehányást fog tenni, és sírva fakad, felemlegeti a háborúban elpusztult fivéreimet. De legnagyobb csodálkozásomra nem sírt. Csak így szólt szomorúan, csendesen: — Menj csak.., Kinőtt a tollad, a magad módján kell szárnyra kellned most már... Honnan tudnók mi, magasra repülsz-e majd? Talán neked van igazad! Utazz el... Lehet, hogy ott majd észre térsz... Nem mesterség az r~ rajzolni meg mázolni... Majd rájössz, megtudod ... Csak el ne felejtsd az otthonodat ... Ettől a naptól kezdve a Kis Ház elszakadt tőlünk. Én pedig hamarosan elutaztam tanulnL Ennyi az egész történet. A rajziskola után elküldték az akadémiára. Benyújtottam a diplomamunkámat — az a kép volt, amelyről régóta álmodoztam. Nem nehéz kitalálni, hogy ezen a képen Dzsamilát és Danijart ábrázoltam. Mennek az úton az őszi sztyeppen. Előttük kitárul a ragyogó messzeség. Igaz, nem tökéletes kép. — Hiszen egy csapásra nem lesz mester senkiből —, de nekem mégis végtelenül drága!: művészi alkotóvágyam első tudatos megnyilvánulását látom benne. Ma is megesik velem, hogy valami nem sikerül. Vannak olyan nehéz pillanatok is, amikor elvesztem az önmagamba vetett hitet. Ilyenkor különösen vonzódom ehhez a kedves képhez, Danijarhoz és Dzsamilához. Sokáig nézem őket, és minden alkalommal elbeszélgetek velük. „Hol vagytok most. milyen úton jártok? Sok új út van ám nálunk a sztyeppen: Kazahsztánban, az Alfajban, Szibériában! Sok bátor ember dolgozik most ott. Talán ti is odavetődtetek! Elmentél, Dzsamilám, el a széles sztyeppen, vissza sem néztél. Talán elfáradtál azóta, elvesztetted a hited magadban? Simulj Danijarhoz. Énekelje el neked a szerelemről, a földről, az életről szóló dalát! Rebbenjen fel megint az ezer színben játszó sztyepp. Jusson eszedbe az augusztusi éjszakai Menj, Dzsamila, ne bánj meg semmit, te megtaláltad nehezen szerzett boldogságodat!“ Nézem őket, és hallom Danijar hangját. Engem is útra hív, készülnöm kell! Elmegyek a sztyeppen át az aulba, és ott új színekre lelek majd. Minden festményem Danijar énekét zengje! Minden festményemben Dzsamila szíve verjen! Vége
