A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-04-30 / 18. szám
Kié vagy, Tériké? Ismerősöket hiába keresett. Az utolsó előtti kocsiba szállt be. Az ablaknál ült le. A mellette lévő helyet egy ideig lefoglalta, mintha várna valakit, de aztán átengedte egy anyókának. Nem szeret utazni. Különösen így, ismerős nélkül. Ilyenkor mindig elszabadul a képzelete. Azazhogy fordítva: megreked, zsákutcába szorul. Az örökös kérdésre terelődik. Igen, az örökös kérdésre, melyre talán sohasem találja meg a feleletet. Talán a kérdés nem is létezik a valóságban, csak egy buta ösztön sugallja szüntelenül. Hiszen néha csalnak az ösztönök. De néha nem csalnak ... — Tériké az én gyermekem! — mondja olykor magának, s szinte nevetségesnek találja, hogy valaha is kételkedett benne. Ám egy hét múlva vagy másnap, de néha tüstént, újból erőt vesz rajta a kétkedés, s kezdődik minden élőiről. — Miért nem született hamarább? Tizenkét évig hiába akartam, hogy szülessen — vitatkozik saját magával. — Pedig akkor még fiatalabb voltam. — Nem az első olyan házasok vagyunk, akik évekig hiába vártak. Nem tipikus eset, de létezik ilyen! — nyugszik meg. De csak egy időre, mert újból erőt vesz rajta a kétkedés. Ojból és újból. — Miért nem lett állapotos Ilonka, mielőtt Sanyi idekerült? Ez az érvelés tulajdonképpen nem az ő agyában született meg; felesége munkahelyén kezdték beszélni. Valóban, Sanyi nagyon jóba volt Ilonkával. Pontosabban, Ilonkával is. Nem egy nő fejét csavarta el. Sőt. maguk a nők „üldözték“, tehet, hogy Ilonka is? ... Ki tudná ezt megmondani?... Azt suttogták, hogy Irén tudja. De hát az ilyesmit esetleg sejtheti valaki, de meg nem győződhet róla. Irén sem. Bizonyára csak irigységből találta ki ezt a csúnya mesét. Irigyelte, hogy Ilonkának gyereke született, s neki nem lehet. Egész biztos, hogy irigységből találta ki. Nem igaz, hogy Ilonka akkor csalta meg, amikor ő ötnapos iskolázáson volt. S ha igaz lenne, még mindig beszélnének róla; de csak egy-két hétig suttogták. Nem, Ilonka ilyesmire nem képes. Mindig rendes volt. Ezt ő tudja legjobban. Rajta kívül nem volt soha senkije. Legalább is előtte nem. Mindig csak őt szerette. Szerelmük gyökerei a diákévekig nyúlnak — Igen, Ilonka rendes nő. De hátha azért tette, hogy gyereke lehessen? Neki is a gyerek volt minden vágya. S tudta, hogy nekem is. Talán így akarta teljesíteni mindkettőnk közös vágyát? Ha Sanyi jut eszébe, minden gyanúja eloszlik: — Nem, Sanyi velem ilyesmit nem tehetett. Mindig nagyon jóban voltunk. Soha a legkisebb gyanúra nem adott okot. Ilonka sem árult el soha semmit. Nincs is hozzá ereje, hogy csak egy fél szóval is kérdezzen tőle valamit. Hiszen Ilonka olyan ártatlan, mint mindig. Örökre megbánthatná. Űrökre véget érne az a nagy szerelem, amellyel még ma is körül övezi őt. Nem, Ilonkát nem szabad megbántani! Szégyelli is, hogy ezen töri a fejét. Ilonka nem érdemli meg, hogy ilyesmit gondoljanak felőle. — Egyszerűen azért nem lehetett 12 évig gyerekünk, mert cigarettáztam. Negyven—ötven darabot szívtam el naponta. Világos, hogy ilyen nagy mennyiségű nikotin befolyásolja az ember egészségét. Per sze, hogy erre is hatással volt. Akkoriban gyakran fájt a fejem is. S amint elhagytam a dohányzást, krónikus fejfájásom örökre megszűnt... És egy évre rá megszületett Tériké ... Korábban kellett volna abbahagynom a dohányzást! —Már-már elégségesnek találja ezt a magyarázatot, amikor kedvét szegi egy újabb gondolat: — Ha a cigarettázás az oka mindennek, miért nem született több gyerekünk, hiszen még mindig nem szívok?! Közben a vonat száguld Már csak fél óra, és hazaér. Bámulja a közeledő-távolodó telefonpóznákat. A telefonpóznák is váltogatják egy mást, akár a gondolatai. Mindig közelednek és távolodnak, mint ez az átkozott kétkedés, amely ma különösen hatalmába kerítette. — Persze, hogy nem Sanyié a gyerek! Hiszen akkor hasonlítana rá! — oszlik el benne újból a vád. Megint bocsánatot szeretne kérni Ilonkától, hogy gondolatban megbántotta. — De rám sem hasonlít! — ötlik agyába egy újabb gondolat, s megint mindennek vége. — Vagy hasonlít? ... Persze, hogy hasonlít. A hóm loka ugyanolyan, mint az enyém. Ezt már mások is mondták. Meg a természete. Ez a fő! Ebből lehet igazán valamire következtetni. Mert kitől, ha nem tőlem örökölte ezt a nagy rend- és tisztaságszeretetét?! Emlékszem, én is mindig így vigyáztam játékaimra és ruháimra, mint Tériké. Ezt a tulajdonságot egész biztosan tőlem örökölte. Meg kitűnő zenei hallását is... Kell ennél világosabb bizonyíték?! — Nem is tudom, miért kísért mégis olykor ez a hülye gondolat?! Talán csak akkor nyugszom meg, ha Tériké felnő, s ő mondja majd: „Apu, én a te lányod vagyok!?“... Nem, ez nem következhet be: Tériké sohasem tudhatja meg, milyen ostobaságon töröm a fejem...! Többé nem is gondolok rá. Soha többé. Már fékez is a vonat, otthon vagyok. Ilonka ma halat ránt ki vacsorára. jaj, de szeretem a rántott halat, salátával! Terikének csak a vacsora után mondom meg, mit hóztam. Táskámat ma hiába kutatja fel, a csoki itt van a zsebemben. Ha megmutatom neki, a meglepetéstől kiugrik a bőréből. FÜLÖP IMRE ACyufyalam Hol lehetsz otthon, mikor úgy érzed végre nyugalom derűje üdvözöl? és nem rettegsz, nem félsz, van erős vérted, ha szíved felé sújt ölni kész ököl. De ha szívedben is farkas-indulat fészkel s hajszolva menekülsz, horkanva fordulsz vissza, sűrű bozót nyit utat, hogy szelíd őzek közt lelj nyugalomra! Szelíd őzek közt, hogy tükrös szemükben lásd meg magadat vicsorogva, félve, de nem szelídülve közelükben sem és máris készülsz új menekülésre. Hol lehetsz otthon így, kinek körében nyerhetsz nyugalmat, biztonságot, erőt? Ha békét teremtsz a magad szívében, és köszöntőd a békével érkezőt! — így jámbor őzgidácskák ülnek körül, fürjek dalolnak, békák énekelnek, orrod alatt a boldogság kizöldül, szundikálsz, amíg a legyek legelnek. Cáiüagífű alatt „A csitári hegyek alatt..." Kerengett és szállt a szó: egy bozontos éjjeli őr, tanító, pap, kanász, bíró, költők, pislogó asszonyok — Tavaszt idézve törtek ajkunkról a téli dalok. „Hej, régen leesett a hó ., .* Égett remény hamuját fújtuk a dalokkal messze, ittuk Zsibrice-hegy borát és fölizott a szó alatt Méyy, óm. a parázs, hogy lánggal égjen, hogy visszfényt vessen a tűz, s a visszhang hogy viszatérjen. És ha mirajtunk állt volna, a partra csap ki a folyó, és a Zoborról leballag közénk az utolsó manó: ha rajtunk állt volna, bizony, mert egyszer olyasmit tettünk, amit egyre ritkábban tesz az ember: csak beszélgettünk: s énekeltünk, énekeltünk. Minden perc múlása oldott csomó s újabb bog sorsunk cérnaszál erén, míg elernyed a kéz és oly bohó szívünk kőszirt a hálál főterén. Üldögélsz, megtűrve füledben a nyájverő szó kolompszavát, és csengettyűk szólnak szívedben, hívják a szerelem madarát, Hívjad, el ne riassza kolomp: a csengettyű ezüst és arany. Füledben csak arra legyen gond, hogy a fcolompszó mögött mi van.
