A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-04-09 / 15. szám
9 felmérések, asszociációk... Érdeklődéssel olvastam el nemrég e lap hasábjain Duba- Gyula gondolatébresztő írását, mely a „Könyvhőnapi gondok és gondolatok“ alcímet viselte. Érdeklődésemet csak fokozta az a tény, hogy Írásának jelentős része a pedagógusok és a könyv viszonyával foglalkozik, hiszen magam Is pedagógus vagyok. Kétségtelenül megdöbbenést váltott ki belőlem ez az írás — amint ez annak idején meg is történt, amikor az Irodai Szemlében elolvastam Kardos István emlegetett cikkét — ha ez a felmérés összefoglalóan, hazánk valamennyi pedagógusára vonatkozó adatokat tartalmazott volna. Szerencsére nem így volt és ez némi megnyugtatásul szolgált számomra. Véleményem szerint ugyanis Kardos István a pedagógusok egy különösen „balszerencsés“ (vagy nem tudom, hogyan nevezzem) csoportjára akadt felmérése kapcsán és bár természetesen nem állnak rendelkezésemre átfogó adatok, mégis úgy vélem és szeretném erősen remélni, hogy az országos átlagot, helyzetet megmutató felmérés feltétlenül lényegesen kedvezőbb fényben ben mutatná meg a csehszlovákiai magyar pedagógusok és a könyv, a pedagógusok és a hazai magyar irodalom viszonyát. Állítom ezt azért, mert mint pedagógus a magam és kartársaim könyvek iránti vonzalmát jól ismerem és úgy gondolom, hogy amit én itt, Ipolyságon tapasztalok, az nem egyedülálló, rendkívüli eset, hiszeji nem tartom valószínűnek, hogy mi, ipolysági magyar pedagógusok, mint afféle „csodabogarak“ valamilyen kivételt képeznénk. Márpedig mi itt szinte mindannyian, legyünk bár a kilencéves alapiskola vagy a középiskolák pedagógusai (mert Ipolyságon két magyar középiskola' van!) szinte egyöntetűen valljuk, hogy számunkra, pedagógusok számára a könyv egyenlő a mindennapi kenyérrel. „ Persze korántsem csupán a tankönyv és a szépirodalmi mű jelenti a pedagógus számára a könyvet. Közismert tény, hogy a neveléstudomány és az egyes iskolai tantárgyak módszertana is mérföldes léptekkel halad előre. Ma már tehát a pedagógus sem „él meg“ csupán abból a tudásából, melyet az egyetemről, főiskoláról hozott magával. Ha lépést kíván tartani szaktantárgyai metodikájának és általában a pedagógiai tudománynak a fejlődésével, feltétlenül rendszeresen tovább kell képeznie magát a megfelelő szakirodalom gondos és alapos tanulmányozása által. Az idegen nyelvszakosok (akik közé magam Is tartozom) ezenkívül igyekeznek az általuk tanított idegen nyelvek irodalmának uj alkotásaival Is megismerkedni, tehát meglehetősen sok idegen nyelven írott szépirodalmi művet is el kell olvasniuk. Ugyanez vonatkozik a magyar nyelvszakosokra az anyanyelvi Irodalom vonatkozásában. És ezután következik: a hazai magyar irodalom. Nos, errefelé, nálunk, az sem „mostohagyerek“. Nem szeretném, ha bárki is félreértene és azzal vádolna meg hogy „dicshimnuszt“ kívánok zengeni az ipolysági magyar pedagógusokról. Ám tény, hogy kartársaim, akik között élek és dolgozom, meglehetősen jól ismerik a a Hét iroaaimi melléklete • 15. hazai magyar irodalmát, érdeklődnek iránta, olvassák, bírálgatják, összehasonlitgatják, röviden: tudnak róla. És nem csupán a magyar nyelvszakosok. A hazai magyar irodalmon kívül természetesen érdeklődnek a Magyar Népköztársaságban megjelenő új és klasszikus művek iránt is. Emlékszem, Fejes Endre „Rozsdatemetőjét“ heteken keresztül eredménytelenül próbáltuk megszerezni. Aztán egyik kartársam nőhánynapos budapesti látogatásáról hozott egy ajándékba kapott vadonét új kötetet. A könyv kézről-kézre járt, a „ronggyáolvasás“ sorsára jutott. Nyelvészek, fizika-biológiaszakosok egyaránt beszéltek, vitatkoztak róla az óraközi szünetekben. Ugyanilyen emlékezetes sikere volt Duba Gyula „Csillagtalan égen struccmadár“ című novelláskötetének is, miután néhány kartársam elolvasta a könyvről a Szabad Földműves hasábjain megjelent recenziómat. Sietve elnézést kérek, hogy tálán kissé szerénytelenül egy általam írott recenziót emlegetek és áttérek a recenziók, kritikák és könyvterjesztési propaganda problémáira. Legkönnyebben talán az utóbbiról esik szólás, kezdem tehát a könyvterjesztési propagandával. Ide most nagyon illene az a kérdés, melyet Duba Gyula: a Kardos István által végzett felmérésből a csehszlovákiai magyar irodalomra vonatkoztatott értelemben idéz: Hát ilyen Is létezik? Rögtön válaszolhatok: Megfelelő, kielégítő és hatásos formában nálunk könyvterjesztési propaganda1 nem létezik: Ne forszírozzuk? De igeinis, forszírozzuk. Jó bornak nem kell cégér? Lehet. De a mi viszonyunk közepette a jó könyvet propagálni, józan keretek közt reklámozni kell! Csak nem úgy, mint az mostanában „divatossá“ vált. A lapokban itt-ott megejlenő tájékoztatások a hazai piacra kerülő új könyveket szinte kivétel nélkül remekműnek, remekbeszábott írásnak harangozzák be. A megjelenő új könyvekről tárgyilagos, de az érdeklődést felkeltő józan formában kellene tájékoztatni a könyv barátait, előre is, amint ezt a Budapesten kiadott „Könyvtájékoztató“ című lap teszi. Tudom hogy hasonló jellegű lapot, mely csupán a könyvpropaganda céljait szolgálná, nem áll módunkban megjelentetni, de a napilapunkban, a hetilapunkban és az Irodalmi Szemlében lehetne rendszeresen előre is tájékoztatni az olvasókat a kiadásra kerülő könyvekről, esetleg megfelelő szemelvényeket, részleteket is közölhetnének lapjaink a sajtó alatt levő könyvekből. Ajánlatokat, megrendelőlapokat nem csupán hébe-hóba a sajtóban kellene közölni, hanem a könyvterjesztő szerveknek legalább félévenként prospektusok kiadásáról kellene gondoskodniuk, njelyeket az érdeklődőknek, az iskoláknak, könyvtáraknak rendszeresen megküldenének. Az sem lenne talán baj, ha könyvkiadónk előre ismertetné évi tervét minden esztendőben a sajtó útján. Az idei kiadói tervet például — tudomásom szerint — egyik lapunk sem közölte. A recenziókkal és a kritikákkal kapcsolatban csak röviden szeretnék szólni. Ezek természetesen nem a könyvterjesztési propagandát szolgálják. Más a feladatuk, küldetésük, íróink és hazai magyar irodalmunk fokozottabb megkedveltetése érdekében szeretném azonban kritikusaink figyelmét felhívni arra, hogy íróink egy-egy sikerült írása nem szükségszerűen követeli meg a szuperlatívuszokat és még kevésbé a világirodalom vitathatatlanul elismert nagyságaival való egybevetést, mert az ilyesmi — úgy vélem — nincs javára sem a kritizált írónak, sem irodalmunk egészének és a világirodalomban tájékozott olvasóban nem mindig a kívánt reakciót válthatja ki. Sok mindenről szólhatnánk még Duba Gyula írása kapcsán, hiszen az általa felvetett problémák és saját észrevételeim, melyeket fentebb leírtam, egyre újabb és újabb asszociációkat szülnek. Mivel azonban nem szeretném a „minden lében kanál“ jelzőt kiérdemelni, sem az olvasó türelmével visszaélni, két dologra vonatkozó gondolataimat írom le e cikk Sági Tóth Tibor sok érdekes problémát vet fel cikkében, mi azonban csak néhányra hívjuk fel olvasóink, könyvtárosaink, könyvárusaink és tanítóink figyelmét: Hogyan képzelik el magyar vidékeken a könyvellátottság megjavítását? Hogyan lehetne megháromszorozni a Tatran n. v. Magyar Üzeme kiadványainak felvásárlását? Milyen konkrét ötletekkel, javaslatokkal tudna segíteni a helyzeten? A hozzászólásoknak szívesen helyet adunk! A szerkesztőség keretében. A két probléma talán összefügg é3 szeretném, ha ezt most sikerülne érzékeltetnem. Az egyik a csehszlovákiai magyar értelmiség problémája. Nem vitázni szándékozom Duba Gyula megállapításával, mely szerint értelmiségünk döntő többségét a pedagógusok képezik. Nem vitatkozhatom azért sem, mert Duba Gyula a való igazságot állítja. Véleményem szerint azonban nem szabad belenyugodnunk abba, hogy ezek szerint egy meleglehetősen homogén értelmiséggel rendelkezünk. Hiszen számos orvost, mérnököt, tisztviselőt, a műszaki, egészségügyi és mezőgazdasági ú. n. középkáderek tömegét képezték ki már szocialista közép- és főiskolánk és egyetemeink és nem tartom valószínűnek, hogy az egyetemes és a hazai magyar kultúrától elszakadtak. Hiszen ha valaki a diplomáját nem az anyanyelvén történő stúdium alapján szerzi meg, ez talán még nem jelenti azt, hogy hátat fordít anyanyelvi kultúrájának. Érdekes lenne talán felmérést készíteni a hazai magyar középiskolák abszolvenseiről, mennyire intenzíven és lelkesen váltak a hazai magyar értelmiség tagjaivá. Nem mondhatunk le róluk, számolnunk kell velük és korrigálnunk kell azt a nézetet, hogy hazai magyar értelmiségünk voltaképpen azonos a tanítósággal. És itt térek rá a második problémára, amiről még szólni szeretnék: a nevetségesen és megalázóan alacsony könyvpéldányszámokra. Semmiféle felmérések, statisztikák adatai nem állnak rendelkezésemre e téren, mégis ki merem jelenteni: nem igaz, hogy ezek a kémikusán és bántóan alacsony példányszámok valamiféle realitást fejeznek ki. Ilyen kevesen igényelnék a magyar értelmiség (és természetesen a többi magyar dolgozók) soraiban a hazai magyar írók könyveit? Ez nem igazi Ilyen alacsony példányszámot, indokol íróink tehetsége, mondanivalója? Ez még úgy sem igaz. Ilyen kevés könyvet képes csak eladni a könyvkereskedelem? Ez sem igaz. Mi akkor hát az igazság? Ügy gondolom, erre részben fentebb már megadtam a választ. És nem kétséges, hogy hazai magyar irodalmunk intenzívebb megismertetésének, íróink jobb megismerésének, könyvkiadásunk és könyvterjesztésünk fejlesztésének megvannak az illetékesei. Rájuk hatalmas feladatok várnak: bepótolni azt a temérdek mulasztást, ami nálunk ezen a téren mindeddig történt. Sokszor gondolok töprengve arra a tanítóra, aki Kardos István felmérése alapján teljes tájékozatlanságot mutatott a csehszlovákiai magyar irodalomról. „Hát ilyen is létezik?“ — kérdezte. Hihetetlennek tűnik az Ilyen nagyfokú tájékozatlanság, de egy pontosán végzett felmérés adataiban nem kételkedhetünk. Kissé azonban naiv dolog, ha e kétségtelenül szomorú állapotokért a pedagógusokat hibáztatnánk és csupán tőlük várnánk a probléma megoldását. SÁGI TÖTH TIBOR
