A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-03-26 / 13. szám

■firiiiiB—iiiiiiiiiiMnii mm in

A Tanítók Napja alkalmából szeretettel ajánlom pedagógustáraaimnak

Sági Tóth Tibor

ttflto

é

v

f iM

p

n

y

P

Abban az esztendőben a tavasz hihetetlenül korán köszöntött rá a kis falura. A fiatal tanító kitárta szobája1 ablakát és mélyet szippantott a semmihez sem hasonlítható illatú tavaszi levegőből. Barka- és íbolyaillata, fűszaga és húsvétszaga, párolgó földszaga — életszaga volt a levegőnek.

A tanító állt a kitárt ablakban, szoborrá merevedve, mozdulatlanul. Csak a gondolatai követték sűrűn egymást, mint az alaktalan felhöfoszlányok az ég azúrján, a friss széltől űzve.

— Hát igen. Vége a télnek. És milyen gyorsan eltelt az idei tél. Hová lettek a bánatosan károgó varjak? Nem kopogtatnak már élelemért koldulva a kormos verebek, a kényeskedő cinkék sem. Fecskék buknak alá a magasból az Iskolaudvaron és méltóságteljesen csapkod szárnyaival a gólya,

Gondoltam volna-e tavaly ilyenkor, hogy egy év múlva itt leszek? Dehogy isi Ott még a telet sem vettem észre. Csak futottam, rohantam egyik előadásról a másikra, egyik gyakorlatról a másikra. Gyomorémelyítö boncterem, fejfájdító vegyi laboratórium, hosszú, fáradságos órák a mikroszkóp fölé hajolva a biológiai gyakorlaton — ezek voltak napi programom egyes állomásai. Az anatómia latin szókígyói, a vegytani képletek erdeje, a vérsejtszámlálás és sok-sok más ismeret és tennivaló feledtetni tudták velem a tél varázsát. Pedig mennyire szeretem én a telet! És a város kőrengetegében láttam talán varjat vagy szánnivaló éhes cinkét?

A tanító nagyot sóhajtott. Gondolatai továbbra is lekötötték.

— Most már láttam cinkét, láttam a telet közelről, kucsmás falusiak között, csilingelő szánok, hólepte fenyők, hegyoldalba szorult mesefalu telét. És mégsem tudok megbékélni magammal. Ezt akartam? Tavaly Ilyenkor még villamosok csilingelőse kísért útjaimon a nagyváros forgatagában. Most itt vagyok — az isten háta mögött. Száműztem ■ magam. Dnkén tes száműzetés. Dehát, aki bűnt követ el, aki feladja az álmait, annak bűnhődnie kell. Kinek így, kinek úgy, de bűnhődnie kell!

Badarság! Mi az én bűnöm? Hogy szeret tem egy lányt? És miatta megtagadtam régi vágyamat, álmomat, hogy tanító leszek? Bűn ' ez? Miatta lettem orvostanhallgató, mert ő is az orvosi karra Iratkozott. Érdekelt is az orvostudomány. Ma is érdekel. Csakhogy én tanító akartam lenni, amióta csak az eszemet tudom. Két esztendei lelkiismeretes tanulás, anatómiai atlaszok, fiziológiai és orvosfizíkai tankönyvek mellett töltött éjszakák után hátat fordítottam az orvostudománynak. Miért? Mert már nem szerettem a lányt. Ez csak egyszerű! Vagy mégsem? Különös? Nem sajnálom, amit tettem. Csak még mindig nem tudom eldönteni magamban, ezt akartam-e? Pedig a fejem lágya már csak benőtt. Holnap huszonkét esztendős leszek. Bizonyl

Milyen különös. Ha azt vesszük, háromszoros ünnep számomra a holnapi nap. Március huszonhetedike. A születésnapom. A Tanítók Napja hivatalos, egy nappal előretolt ünneplése. És húsvét szombatja.

A tanító még sokáig töprengett magában. Észre sem vette, hogy a nap eltűnt a látóhatáron és a szobába belopakodott az este.

Éjszaka álmában ismét a nagyvárosban járt. A fővárosi utca is olyan barka- és lbolyaszagú volt, mint a falusi este levegője. A lány is ott lépegetett mellette. De álmában is úgy érezte, nincs már mondanivalójuk egymásnak. Szótlanul mentek egymás mellett a népes utcán. Aztán egyszer csak nyurga kollegája tűnt fel, akit mindenki csak Klavikulának csúfolt. Sápadtan szólalt meg:

— Gyere, az ég áldjon meg! Elnyisszantottam a musculus sartoriust. Az öreglány keresztre feszít, ha észreveszi.

Ment. Szó nélkül otthagyta a lányt, akinek

álomalakja tejszínű köddé foszlott. Hízelgett a hiúságának, hogy minden kollégája1 hozzá fordul, ha össze kell varrni láthatatlanul egyegy véletlenül átmetszett izomrostot vagy ínszalagot.

Belebújt sebészköpenyébe, gondosan meg vizsgálta a bonckését, aztán besieteH Klavikula után a boncterembe. A kipreparált végtag ott feküdt a boncasztalon. Klavikula bosszankodva sziszegte:

— A fene egye meg! És éppen ilyen feltűnő helyen. Ez a nyavalyás musculus sartorius.

— Rá se ránts, öregem — mondta sietve és könnyed mozdulattal összeillesztette a kettészelt izmot. Fehér cérnával összevarrta és borotvaéles bonckésével rávakart egy leheletnyit a sötétpíros izomból az árulkodó öltésekre.

— Mestermunka, pajtás — ölelgette meg Klavikula.

Aztán hirtelen változott az álomkép. Az „öreglány“, a negyven év körüli tanársegédnő feküdt a boncasztalon a preparált végtag helyén. Teljesen mezítelenül. Ö pedig a formás combjait simogatta, mire a tanársegédnő felpattant:

— No de kérem!? Micsoda viselkedés ezl Igazán tudhatná már, mi az illem. Elvégre huszonkét esztendős!

— Huszonkét esztendős! — visszhangozták a boncterem szürke falai, aztán a többi boncasztalon fekvő hullák Is felelevenedtek, felültek a szürke márványasztalokon és csonttá

aszott koponyafejükkel bólogatva, kísérteties vinnyogással Ismételték:

— Huszonkét esztendős! Huszonkét esztendős!

Megborzadt. 3sszerázkódott és kinyitotta a szemét. Dőlt róla a veríték.

— Micsoda ostobaságokat összeálmodik az ember — gondolta, miközben megtörölte verítékező homlokát.

Kint az Iskolaudvaron már zsongott a sok gyerek. Jókedvűen futkároztak, csacsogtak, nevetgéltek. A megszokott, kedves zaj kergette ki az álmot teljesen a tanító szeméből. Gyorsan felöltözött, megreggelizett. Közben ismét a születésnapjára terelődtek a gondolatai.

— Hát igen! 3regszünk, tanító bácsi! — mosolygott rá a kis falitükörből farkasszemet néző képmására, aztán kilépett a tavaszi ragyogásban fürdő, gyermekzsivalyos udvarra.

— jó reggelt kívánok! — harsogta a sok kis gyerektorok és a tanító egyszerre úgy érezte, hogy a bonctermek, a Klavikulák és tanársegédnők világa most nagyon messzire távolodott tőle.

Nyolc órakor bement az osztályába. Különös volt számára, hogy kis ötödikesei, akik egyébként is szófogadó, csendes gyerekek voltak, most még a szokottnál is csendesebben, fegyelmezettebben fogadják. Végignézett a sok kis kerek gyerekarcon. Érdekes — gondolta — mintha a szemük is fényesebben ragyogna, mint máskor. Na, jól van, tanító bácsi! —

Prandl Sándor felvétele I

10