A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-03-26 / 13. szám
Intette le gondolatban és kissé kötekedve önmagát. Hát mit képzelsz? Azért, mert te olyan ünnepélyes hangulatban vagy, a gyerekek ezt nem tudhatják. Csillog a szemük, mert — gyerekek. Tudod, mi csillog bennük? Az ártatlanságuk. Az őszinteségük. Ennyi az egész! Eltűnődött egy pillanatig. Alig vette észre, hogy a harmadik padban a kis Szabó Julika jelentkezik. — Tessék, Julikám! — mondta aztán gyorsan és a szokásosnál is barátságosabban. Juli kissé izgatottan játszogatott egy kicsit az egyik copfjával, az arca is kipirult közben és csak azután* szólalt meg: — Tanító bácsi kérem. Egy nagy kérésünk lenne. Az egész osztály, mintha csak valami titkon továbbított vezényszóra tenné, előbb Julira vetett egy pillantást, majd pedig a tanító mosolygós arcára tapadtak a kíváncsi és némileg cinkos tekintetek. — Arra szeretnénk nagyon szépen megkérni a tanító bácsit, vigyen el minket torna órán sétálni az erdő aljáig és vissza. A tanító nem lejjődött meg a kérésen. — Sétálni szeretnétek? — kérdezte jókedvűen. — Igen — zengték kórusban a gyerekek és feszült várakozással figyelték a tanítót. — Rendben van, torna órán sétálni megyünk — hangzott a döntés, amire az addig példás fegyelmet tanúsító osztály rövid ideig tartó zajos tetszésnyilvánítással, jókedvű felkiáltásokkal és tapssal válaszolt. A harmadik óra volt a torna óra. A tanítónak, miközben sorba állította a gyerekeket, ismét úgy tűnt, hogy a szokottnál is csendesebben viselkednek. A gyermekszemek tükre valami fegyelmezett türelmetlenség, visszafojtot izgalommal páros várakozás felcsillanó lángjait mutatta. Elindultak a néptelen országúton a közeli akácos felé. A gyerekek csendben beszélgetve, a' tavaszi széltől és talán az örömtől is kipirult arccal szaporázták a lépést. Egy-egy szőke copfos leányka vagy betyárképű, kerekfejű kisfiú meleg tekintete megkereste a mögöttük lépegető tanítót. Ezek a tekintetek simogattak, mint a langyos tavaszi napsugár. A tanító lassan lépdelt e hálás tekintetek fényszórójában és ügy tűnt neki, hogy ezek a hálás gyermekszemek beszélnek. Mintha azt mondanák: — Mégis csak jó tanító bácsi vagy tel Teljesítetted a kívánságunkat. Sétálni hoztál minket. Átvágtak a mezőn és csakhamar elérték az akácost. Most még persze nem volt akácillata, de a szél mégis valami rendkívüli kellemes illatot terelgetett feléjük.A tanító megállt. A gyerekek is lelassították lépteiket. A füvek, barkák, virágok vegyes illatán most már egyre erősebben, egyre érezhetőbben tör. át egyetlen hódító lllatáradat. — Ibolyái — kiáltott fel a tanító önkéntelenül, a felismerés hangján. Amint közelebb értek az erdő széléhez, meg is pillantotta a kedves látványt, a fű közt szerényen meghúzódó apró lila virágokat. Rengeteg volt belőlük. A tanító csak állt, gyönyörködött némán és nagyokat szippantott az illatos levegőből. — Tanító bácsi kérem! Tanító bácsi! — csacsogtak a gyerekek, mire felrezzent merengéséből és jókedvűen mondta: ■> — Ejnye, kis huncutjai! Most már tudom, miért akartatok kisétálni. Ibolyázni szereltétek. Igaz-e? — Igaz! — hangzott a válasz és az egész osztály várta, engedi-e a tanító, hogy ibolyát szedjenek. — Jói van, nem bánom, szedjetek! Csak feleslegesen ne tiporjatok szegény kis virágokra. S ha már téptek belőlük, hosszú szárral tépjétek, hogy csokorba lehessen kötni. A gyermeksereg pillanatok alatt ellepte az erdőszélet. A kis kezek óvatosan, gondosan és valami áhftatos buzgalommal tépdesték a parányi virágokat. Szabó Julika a kendőt is levetette a fejéről, leterítette a fűre és marékszámra hordta rá az ibolyát. A példa ragadós volt. Néhány perc múlva már alig volt kislány, akinek még a fején volt a kendő. A fiúk kissé irigykedve méregették a kis copfosokat, de aztán felderült a képük. Ök a sapkájukat vették le és azt rakták tele ibolyával. A tanító a fejét csóválta. — Milyen telhetetlen gyerekek vagytok ti — mondta tettetett szigorral. Hát illik az, hogy mindent ti szedjetek le? A gyerekek lesütött szemmel pislogtak egymásra és a tanítóra. Gyorsan telt az idő, vissza kellett térniük az iskolába. A kislányok apró batyucskákat kötöttek levetett fejkendőikből és abban vitték a rengeteg ibolyát. Éppen az óra végére érkeztek vissza az iskolába. A tízpercben az egész ötödik osztály benn szorgoskodott a tanteremben. Csak a kis Kovács Laci állt lesben az ajtóban. A tanító erről mit sem tudott. A szobájába ment, hogy kezet mosson és lemossa magáról az út porát. A tízperc végét jelző csengöszó után belépett az osztályába. A gyerekek a legkisebb zaj nélkül, egyszerre pattantak fel a helyükről. Viselkedésükben volt valami ünnepélyesség. A tanító lassan az asztalához ment. Meglepettén állít meg. Az asztalba szépen sor rakott, cérna- és pamutszálakkal gondosan, ügyesen megkötözött hatalmas ibolyacsokrokkal volt tele. Szembenézett az osztályával. Huncut mosoly bújkált a gyerekek szája szegletében és a szemük úgy ragyogott, mint az ékkövek. Aztán Szabó juliska lépett ki a padjából, megállt a tanító előtt és bátran, ám mégis elelfutó hangon mondta: — Tisztelt tanító bácsi! A Tanítók Napja és huszonkettedik születésnapja alkalmából fogadja tőlünk szeretettel ezt a szerény ajándékot, az ibolyát, amit a tanító bácsinak szedtünk. Az egész osztály nevében kívánok ... kívánok tanító bácsinak még sok-sok boldog születésnapot! A tanító néz.e a kipirult arcú kislányt, nézte a csillogó szemű gyerekeket, az osztályát és ezekben az ünnepélyes pillanatokban rádöbbent valamire. Eszébe jutott az álma, eszébe jutott tegnapi tépelődése. — Lám — szólalt meg benne egy hang, felszabadultan, ujjongva — lám, megkaptad a választ a töprengésedre. Száműzetésnek nevezed, hogy a nagyváros forgatagából a domboldalban lapuló kis „mesefaluba“ jöttél és nem tudtál eddig választ adni magadnak arra a kérdésre, ezt akartad-e. Hát most láthatod. Tudod te jól, hogy mit akartál. Hogy szeressenek. Hogy megtaláljad a helyedet az emberek között. Bebeszélted magadnak, hogy szereted az orvostudományt és gyógyítani akarsz. Pedig csak egy lányt szerettél. Ö vonzott mágnesként maga után. S a nagyváros aztán tükörként tartotta oda magát a lány elé, s te a tükörben nem azt a lányt láttad, aki méltó lett volna arra, hogy szeresd. Pedig szeretni csak őszintén, érdek nélkül, szépen szabad. Ű nem volt rá méltó. De nézd ezt a sok kis szőke és barna fejecskét, ezeket az áhitatos és boldog kis arcokat. Ibolyát szedtek neked. Nem nagy érték. De a szívüket, a szeretetüket, az őszinteségüket is hozzáadták. És az nagy kincs! Szeretnek téged, mert látják, hogy te is szereted őket. Szeretnek, mert napról-napra szélesebbre tárod előttük a kaput, melyen át beleshetnek az élet milliónyi apróbb-nagyobb titkaiba. Szeretnek, mert — tanító vagy! Ami lenni akartál. Amire gyermekkorod óta készültél. Ugye most, ebben az ibolyaillatú tanteremben rádöbbentél, hogy a legszebb hivatás a tiéd? — Köszönöm — mondta* aztán, perceknek tűnő hallgatás után a tanító, majd Szabó Julikéhoz lépett, megsimogatta a kislány szőke fejecskéjét és meghatotta« ismételgette: — Köszönöm, gyerekek. Köszönöm. Évek teltek el. A tanító a gyermekek százait avatta* be a tudományok számos titkába. Hajába ősz szálak vegyültek már. És már neki is voltak kislányai. Az egyik éppen olyan szőke kis fitos, mint akkori kis ötödikese, a Szabó Juli. Elégedett volt az életével, a sorsával. Mert szerette a hivatását. S ha néhanapján egy-egy jókedvű társaságban „orvosi“ tanácsért fordultak hozzá, tréfásan célozva „boldogult medikus korára“, meglepően jó tanácsokkal szolgált, amiért itt-ott meg is jegyezték: — Ejnye, ejnye, tanító úr, talán mégiscsak a fehér köpenyt kellett volna választani a tábla és a kréta helyett. De a tanító ilyenkor rögtön teljes határozottsággal mondta: — Nem, nem. Én jól választottam. S ha akadt, aki kötekedve megjegyezte: Olyan biztos benne? — a tanító erre is határozott választ adott: — Igen. Tudja mi győzött meg engem erről egyszer, évekkel ezelőtt? Nos — huszonkét ibolyacsokor... * MOYZES ILONA vertei Kék hullám Simuló szél vagy, kék színre festett sodró nagy hullám, égitest mégis. Kozmoszom napja, nagy arany tallér, kezembe veszlek, megsimogatlak. Bearanyoztad fekete csendem, megbontottad, mint gyermek a törvényt. Elpusztítottad a pusztulásom, mint alvó szívemre szokott az álom úgy jöttél hozzám, az isten áldjon. Fekete, fáradt éjemre tejszín csillagot szórtál. Kék hullám sodor ... Az Isten áldjon megsimogatlak, elpusztítottad a pusztulásom. Vizek áradnak bennem Fekete, lompos, gúnyos nagy vizek áradnak bennem mederteleniil. Rekedten, bántó félelemmel minden, de minden elmerül, ami szép volt s emberi, s az áldott jó, mely rogyásig nyílott bennem. Vizek áradnak bennem ... vizek... áldatlan rontott eső a könny és befelé hull. De a vánkosom is vizes. A vánkosom ... A két kezem üres. Csákányom aknába zuhant, nincsen értelem és semmiféle hang, csak hullás van és börtön ott alant. A rab Láncraverten, ó-ezüstbe vésve a nyakamban itt lóg a rab. A rácsok mögül ónszín arca világítja be éjszakámat, s lázas szeme, fakó arca a jó. Mély vizekre engedett hajó a szerelem. Tenyeremre fektetem ez arcot, újjaimmal a rácsot is beérem. Kezem becsukom, fogságából ki nem adom. Bár így lennél rabom, mint ez ékszer. *
